Almási Kittivel egy családbarát hotelben találkoztunk, ahol szállóvendégek részére tartott izgalmas előadást párkapcsolati és családon belüli kommunikáció témában. A beszélgetésünk alatt tapasztalt nyitottsága, érdeklődő tekintete miatt hamar elnyerte a szimpátiámat, de jól láthatóan előadóként is pozitív benyomást keltett a hallgatókban. Szerencsére nem egy show man (azaz show-woman), ő inkább improvizatív, mégis magabiztos, és egyértelműen szereti átadni tudását. Addig magyarázza az adott témát – többféle módon is megközelítve azt – amíg mindenki szemében fel nem csillan a megértés fénye. Teszi mindezt humorérzékkel, ami nálam megint csak jó pont. A boldog párkapcsolatban hívők, és azért tenni is akarók feltehetően mégsem ezt értékelték a legjobban a szakpszichológus előadásában, hanem amiket a közel másfél órában hallottak tőle.
Minden kornak megvan a maga kommunikációs sajátossága. Ha azon belül is a családon belüli érintkezéseket vizsgáljuk, egyértelműen kijelenthető: napjainkban egyre kevesebb idő jut egymásra, az együtt töltött minőségi időre. Ha valamiről beszélni szeretnénk, már másképp tesszük, mint ahogy az elektromos kütyük megjelenése előtt szoktuk. Már csak ezért is felvetődik pár kérdés: mit értünk családon belüli kommunikáción? Mitől hisszük, hogy kapcsolatban vagyunk? Milyen játszmákat alakítunk ki egymás között, amiket föl sem ismerünk? És egyáltalán; ismerjük annyira magunkat, hogy aktív cselekvői legyünk boldogságunk megalapozásának?
A felgyorsult és szűretlen információáramlás óhatatlanul kihat minden életterületre, így magánéletünkre is. Folyamatosan azt olvassuk, halljuk, mikor mit hogyan kellene kommunikálnunk a kapcsolatban, hogy melyek a helyes és helytelen magatartásformák. Lehet, vagy kell egyáltalán túlbeszélni a dolgokat?
Egyáltalán, beszélgetni kellene. Ugyanis a legtöbb ember nem tud, ahogy a minőségi idő fogalmával sincsenek tisztában. Az, hogy mondjuk együtt nézünk meg egy műsort a televízióban és ejtünk róla pár mondatot, még nem beszélgetés, és nem is egymásra szánt valós idő. Az összekapcsolódás lényege került háttérbe a modern technikai eszközök térhódításával, amik észrevétlenül tették függővé az embereket. Az egymásra figyelés helyett azokat nyomkodják, alapvetően nem is törekednek a családon belül az összekapcsolódásra. De nem csak az okoskészülékek az okai a szorosabb és mélyebb napi kontaktus megritkulásának. A dolgozó nőknek és férfiaknak nem 8 órás a munkaidejük – mint az még pár évtizede jellemző volt – hanem sokkal több. Napi 10-16 órát töltenek el távol otthonaiktól. Az együttélés, az, hogy egy helyről indulunk el és egy helyre érkezünk meg este, vagy hogy ugyanúgy hívnak minket, még nem az összetartozásról szól. A mai világban inkább széthullanak a családok, mint összeköltöznek. Sajnos, ennek hosszú távú, negatív következményei vannak.
Pár évtizede még egyáltalán nem léteztek figyelmet elvonó műszaki cikkek, és nem is dolgoztak ennyit mint manapság, mégis kevesebbet beszélgettek egymással otthon – legalábbis így képzeli el az ember a dolgot az elbeszélések alapján.
Másképp éltek ők akkoriban. Nem volt annyi minden, mint most, ami úgy elvitte volna őket egymástól. Együtt dolgoztak, kertészkedtek; másmilyen minőségben töltötték együtt idejüket. Közösen a végezték dolgaikat, aminek óriási, összetartó ereje van. A mai világban az a baj, hogy akikkel sokat beszélgetünk, jellemzően nem családtagjaink, és inkább virtuálisan történnek meg a mélyebb kitárulkozások. Nagyon sokan, miután hazamennek, még otthon is mással csetelnek. Ilyen formában jobban meg tudnak nyílni és az érzéseikről beszélni.
Ez nem hangzik túl jól…
Az, hogy az érzéseinkről beszélünk, az jó lenne, de hogy képtelenek vagyunk szemtől szembe beszélni róla, az nyilván nem jó. Egyre jobban elszoktak az emberek az intimitástól. Egyszerűen zavarban vannak, ha az érzéseiket direkt módon ki kell fejezni. Sokkal könnyebb ezeket leírni, általában üzenet vagy email formájában.
Mik azok a jelek, amelyek egyértelműen arra utalnak egy házasságban, hogy komoly baj van, és nem ártana egy szakember bevonása?
Nyilván bármelyik párnak jól jöhet, ha kapcsolatukra ránézne egy objektív személy, és megmondaná, min lehetne javítani, de kifejezetten akkor beszélünk problémáról, ha valamelyik fél számára az aktuális állapotában, az adott helyzetben már olyannyira nem működik a dolog, hogy már-már belebetegszik. Hogy ez kinek mitől alakul ki, milyen intenzíven éli meg, mit bír elviseli, az már egyénenként változó, és elképesztő mértékben eltérő. Van, aki már egy kommunikációs zavartól teljesen kikészül, más magányosnak érzi magát, de olyan is van, akit többször is megcsalnak, de még mindig úgy érzi, hogy megmenthető a kapcsolat. Azt gondolom, hogy ha legalább egyikük úgy érzi, hogy minden napját meghatározza a kapcsolati probléma, súlyosbodnak a veszekedések, vagy valamelyik fél nem meri, nem tudja elmondani a másiknak az érzéseit, de még meg akarják menteni a házasságukat, érdemes felkeresni egy terapeutát, aki segít a kommunikációban. Általában ilyenkor már nem működik a szexuális élet sem, és nem ritkán valamelyik oldalról megjelenik egy szerető igénye.
Nem lenne egyszerűbb folyamatában, már az első, enyhébb jeleknél kimondani a másiknak, hogy baj van? Egy felnőtt ember elvileg képes reálisan érzékelni, felismerni, hogy mikor van tényleg akkora probléma, amivel már képtelen megbirkózni. Vagy ez nem is olyan egyértelmű?
A legjobb lenne az elején egy szerződésfélét kötni, amiben megtanítjuk a másiknak, hogyan működünk. Tudatni vele, mi az, ami számomra jól esik, és mi az, ami nem, ami fájdalmat okoz. Ehhez mondjuk meg kellene tudnom mondani, hogy miről szólok, hol van nálam a határ. A párterápián gyakran szembesülök azzal, hogy ott ül nálam két ember, akiket amikor megkérdezek, hogy mit szeretnének elérni, nem tudják megfogalmazni. Ez egy komoly probléma. Önismeret hiányában ugyanis nehéz kialakítani, fenntartani egy jól működő párkapcsolatot. Márpedig nem ritkán 40-50 évesen sincsenek tisztában önmagukkal, vágyaikkal. Minél jobb valakinek az önismerete, annál kevesebb zűr jellemzi az életét. Tudja, melyek azok az aláaknázott területek, amikre ugrik, melyek azok a gyenge pontok, amiket ismer és elfogadott magában. Tudja segíteni partnerét, hogy az jól bánjon vele, egyfajta használati utasítást tud adni a másiknak. Megmondja, mi az, amit ha kap vagy érez, attól ő jól érzi magát. Ebből logikusan következik, hogy minél kevésbé van valaki tisztában önmagával, annál nehezebben képes kinyilvánítani a párjának, hogy mit szeretne.
Milyen ismérvei vannak az önmagát még kevésbé ismerő embernek?
Azt várja a másiktól, hogy kitalálja, mi a jó neki. A párjától reméli a saját boldogságát. Ez egy frusztráló szituáció, aminek az alapja a tehetetlenség. Ha nincs megfogalmazva, kidolgozva a személyiség, a másikra tolódik a felelősség. Sajnos egy olyan instant világban élünk, ahol az emberek gyorsan szeretnének mindent kipipálni. Magazinban olvasható tesztek alapján akarják megtudni, kik is valójában. Nem adnak időt és teret maguknak arra, hogy mélyebbre ássanak. Pedig aki nem ijed meg önismeretet gyakorolni, az nem fél bevallani, hogy neki is köze van ahhoz, hogy így alakult az élete.
Az önismerettel tehát javulhat a kommunikáció minősége és hatékonysága is, ugyanakkor az is valószínű, hogy annak birtokában nem is ugyanazt az embert választanánk, hiszen érettebb fejjel egészen más dimenziók mentén hozunk döntéseket.
Ez így van. Mi sem mutatja ezt jobban, mint amikor megégeti magát valaki – amiből feltételezhetően tanul – legközelebb teljesen más típusú embert fog választani. Ha viszont semmit nem fejlődik, addig ugyanabba a hibába fog beleesni, hasonló szituációkat fog megélni, amíg fel nem fedezi önmagát. Rengeteg példát látok arra, hogy miután megélnek egy nagyobb kudarcot, egy válást, először szinte kizárólag a másikat hibáztatják, mondván, hogy az rontott el mindent. Ugyanez a jelenség jellemző egy megmentésre váró kapcsolatban is. Amikor végigmennek az önismereti úton, átlendülnek azon a ponton, hogy mindenért a másikat okolják és belátják, hogy ők is masszívan benne voltak a bukásban. Aki eljut eddig a szintig, az utána sértődés helyett már önkritikát is gyakorol, és egészen máshova jut is el a még meglévő kapcsolat. Ha pedig külön utakon folytatják, legalább megtanulta, hogy mi nem működött abban a kapcsolatban. Már felismer bizonyos intő jeleket, és amikor jön egy új személy, aki pont a gyenge pontjait firtatja, eldöntheti, hogy újra belemegy -e a játszmába vagy inkább nem vág bele egy olyan hosszú távú kapcsolatba, ahol hasonló problémákba ütközne. Rájön, az a legfontosabb, hogy önmaga lehessen.
Azt meg lehet fogalmazni, hogy milyen vagyok? Egy jó önismerettel rendelkező személy tudna erre a kérdésre hitelesen válaszolni?
Én egy gömbhöz hasonlítanám egy ember milyenségét, aminek millióegy csatlakozási pontja van. Ahány oldalról néznek, annyiféleképpen látnak engem. Másmilyen vagyok anyaként, feleségként, gyerekként, barátként, kollégaként, testvérként, és még hosszan sorolhatnám a szerepeket. Az összes tulajdonság és reakció, mind belőlem fakad és attól függően, hogy kivel vagyok, válnak aktívvá.
A párkapcsolat egy összetett, érzékeny, szoros és intim kötelék, amit a két fél kommunikációja formál „valamilyenné”. Mire kell/szerencsés alapvetően már az elejétől odafigyelni?
Amikor találkozik a férfi és a nő, tele vegyesen múltjuk fájdalmas és boldog emlékeivel, nem lehet rögtön látni egymáson, hogy melyek azok a szituációk, szavak, mondatok, stb., amik beindítanak egy láncreakciót. Nem tudhatjuk, hogy akár egy semleges témájú beszélgetés közben mit idézhetünk fel akaratlanul is a másikban. Ha például engem egy rossz élmény ért a múltban, amiben szerepet játszott egy bizonyos helyszín, egy illat vagy zene vagy bármi, ami asszociálódott egy rossz élményhez, akkor ahol hasonlót látok, hallok vagy érzek, azt fogom tapasztalni, hogy sokkal feszültebb vagyok. De nem fog tudatosulni bennem, hogy ez most arra a gyerekkori dologra emlékeztet, és a párom nem fogja érteni, hogy mitől vagyok ingerült. Akkor is értetlenül áll a dolog előtt, ha egy olyan szót használ, amitől én teljesen padlóra kerülök vagy üvöltözni kezdek.
A problémák tehát akkor jelentkeznek egy kapcsolatban, amikor bizonyos dolgokat nem tudunk rendesen átadni. Mit okozhat a pár életében a sorozatosan megélt kommunikációs zavar?
Mindenkinek van legalább egy visszatérő neurotikus pontja, egy negatív emlék a hozott hátizsákjában, amiből aztán észrevétlenül kialakulhatnak olyan játszmák, berögződések, amiben jellemzően valaki feszült, amire a másik valahogy reagál. Arra aztán jön egy még negatívabb válasz, ami újabb feszültséget generál, és ez így folytatódik, egy idő után már kívülről fújva a forgatókönyvet: hogy ha én ezt teszem, ő azt mondja, amire biztos, hogy az lesz. A berögződések miatt egyre laposabbá válik a kapcsolat, hiszen tudjuk, hogy mikor mire hogyan reagál a másik, és hogy milyen összecsapás várható. A végén már nem akarunk a másiknak semmit mondani. Kialakul a társasmagány állapota. Az ilyen folyamatokat úgy lehetne megragadni, hogy az erősebb elkezd másképp reagálni az adott szituációban.
Ilyenkor szokott megjelenni a harmadik személy?
Akár ilyenkor is, bár nem feltétlenül a félrelépés a lényeges, hanem annak a miértje. Teljesen egyszerűen össze lehet foglalni, hogy miért lép félre valaki: azért, mert nem érzi a meglévő kapcsolatban elég jónak magát. Ha belenézek abba a tükörbe, amit a párom tart, és abban a tükörben nem látom magam elég értékesnek, akkor keresek egy olyan tükröt, ami az értékes oldalamat mutatja. Amelyikben szép, kívánatos, sikeres, okos, szerethető vagyok. Úgy fekszenek le párok egymás mellé, hogy meg se fordul a fejükben, hogy egymáshoz érjenek. Egyszerűen aszexuálissá válik köztük a viszony. Sokszor olyan nagyfokú az érdektelenség, hogy nem meglepő egy harmadik megléte. Ordító jelek vannak a félrelépésnek. Ilyenkor nagyon sokszor véletlenül nyitva hagyják a levelezésüket, elkezdenek jobban adni magukra, nekiállnak edzeni, stb. Legtöbb esetben ezek mind azt üzenik, hogy vegyél már észre, más számára tudok izgalmas, szexi lenni.
Szokták mondani, hogy nagyon eltérő, minek és hogyan érezzük magunkat különböző emberek társaságában. Nyilván mindenki csak a szépet szeretné látni, de olykor nem árt másféle igazság is. Vagy hogy is van ez?
Van az a férfi, aki mellett a nő egyáltalán nem érzi magát istennőnek, sőt, inkább retteg és azt érzi, hogy a másik a legrosszabb énjét hozza ki belőle. Vagy olyan, aki nem becsüli meg, és ha túl sokáig vele marad a nő, a végére egy senkinek fogja érezni magát. Olyan típus is van, aki azt üzeni, hogy oda van a párjáért minden értelemben, de soha nem mondja ki. Ha olyannal találkozunk, aki rajong értünk, akkor fantasztikusnak érezzük magunkat, ha pedig a másik egyértelműen érdemtelennek tart, unalmasnak érzem magam.
Mégis, ennél ugye sokkal bonyolultabb, hogy miért vagyunk abban a kapcsolatban, amiben épp élünk. Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le vagy végleges döntést hoznánk a jövőnket illetően, mit érdemes még górcső alá venni?
Időnként mindenkinek fel kellene tennie a kérdést: Milyenné váltam, amióta vele vagyok? Mit erősített fel bennem a másik? Mit gondoltam magamról mielőtt találkoztam ezzel az emberrel, és hova sorolom be magamat most? Mit erősített fel bennem a kapcsolat? Mivé váltam általa? Többnek, értékesebbnek érzem magam vagy kevesebbnek? Fontos kérdések ezek. Nem azért élünk valakivel hogy kevesebbnek, hanem hogy többnek érezzük magunkat. Mert tudok lenni esetlen, de ügyes is. Nem kívánatos, meg szexuálisan vonzó is. De nem szabad beleesni abba a hibába sem, hogy azt mondom, a másik felelőssége, hogy belőlem kihozza a jót. Mert akkor borzasztóan kiszolgáltatott lennék. A legfontosabb az, hogy én mit gondolok magamról – függetlenül a partneremtől. Tudnom kell, mit érek, mire vagyok képes egyedül. Akkor hosszútávon tud működni a dolog.