Rengeteg írást lehet olvasni az Y generációról, amihez én, mint érintett szeretnék egy más megközelítésből is hozzátenni. Csak a hitelesség kedvéért. A mai 20–as, 30-as éveikben járó fiatalok épp tanulnak, dolgoznak, vállalkozást indítanak, szerelmesek vagy próbálnak hinni benne; felfedeznek valamit, esetleg családot alapítanak. Szabadok. Övék a világ. Abba a korba születtek, amikor már nem tapasztalták meg (olyan mértékben) a régi rendszer korlátait, de még nem csak a gépek uralta virtuális világ nevelte őket. Egyszóval, az égvilágon semmi bajuk nem kellene, hogy legyen. Mégis, egyre több Y generációs küzd depresszióval, pánikbetegséggel vagy más hasonló pszichés problémával.
Mi bajod van, fiatal?
Sokan a modern világ „pestiseként”, mások „úri hóbortként” jellemzik a pszichoszomatikus, pszichiátriai betegségeket. Pedig a jelenség igenis létezik, jelen van, és napjainkban egyre több fiatal mindennapjait nehezíti meg. Hiába hiszik azt, hogy egy huszonévesnek semmi komoly baja nem lehet, ami ezt kiválthatná, a közhelyesen felgyorsult világként emlegetett jelenség felemészti ezt a generációt.
Folyamatos a nyomás az iskolában, hiszen a diploma egyre elértéktelenedik, ezért ott a feladat: minél jobb, minél nevesebb intézményben megszerezni végzettséget, még ha az országhatáron túl is. Sőt. Aztán ha kezében a papír, egyből ott a kényszer, hogy találjon minél gyorsabban és minél jobb helyen munkát. Esetleg egyből indítson valami irtó menő startupot. Aztán persze tartson fenn egy boldog párkapcsolatot is, miközben szemtanúja egyre több család széthullásának, válásának.
Az élet minden területéről folyamatosan kapja az ingereket és velük együtt a nyomást, ami nagyjából így szól: „tiéd a világ, most, gyorsan kebelezd be, érj el valami nagyot, különben senki vagy.”
Ott lebegnek előttük a minták elképesztően fiatal zsenikről, akik feltaláltak valamit, megépítettek valamit, körbe utazták a világot és nagyon izgalmas dolgokat csináltak közben. Egyszóval: sikeresek. Eközben egy mai átlag fiatal örül, ha a nem éppen versenyképes magyar oktatásban szerezett tudásával el tud helyezkedni, vagy épp el tud költözni valami lepukkant albérletbe a „mamahotelből”. Mások meg ott lobogtatják az orra előtt: tessék a jövőre gondolni! Nyugdíjtakarék, lakástakarék, nem lehet elég korán kezdeni. Hát kösz!
A szaknyelv ezt a jelenséget egyébként kapunyitási pániknak nevezi. Tudjátok, ennek párja, a kapuzárási pánik, amikor ötvenes pasik rohangálnak tűzpiros Ferrariban. Csak itt nem az öregedéstől, hanem a függetlenedéstől, a felelősségtől rezel be a fiatal. És ezen a félelmen az se segít, hogy egyre kiszámíthatatlanabb a jövő. Míg a most Y generációnak nevezett fiatalok szüleinek, a „rendszerváltó” fiataloknak adva volt egy kiszámítható, biztos jövő, gyermekeik előtt már egy rémisztőbb kép lebeg, tele bizonyítási vággyal és bizonytalansággal.
A nyomás, a stressz pedig sok esetben vezet lelki problémákhoz, és egyre többen szorulnak gyógyszeres vagy orvosi segítségre ebből a generációból. Már idő előtt nyakukba kapják a sokszor az érettségüket meghaladó problémákat és kihívásokat, ám mivel nincsen meg a lelki stabilitásuk, hátterük, és nincsenek még tisztában magukkal, nem tudják kezelni azokat.
Próbáljak felvenni a kor ritmusát, a sokszor szüleik, kortársaik és a társadalom által diktált tempót, de egy sikerorientált, csak a legjobbat elfogadó és elváró világ hamar maga alá temetheti őket.
És ebben a nagy rohanásban, tenni akarásban, csak épp a lényeg tűnik el: a fiatalság.
Mert most kellene élni, megtapasztalni, elbukni és felállni. Tanulni. Nem baj, ha nem olyan tempóban, mint mások, hiszen nem vagyunk egyformák, de ha folyton csak a sikert hajtjuk, a vége tényleg egy pánikroham lesz. És mire észbe kap az ember, már a piros Ferrari után vágyakozik 50 évesen, ahelyett, hogy élne.