Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Párizsban járt a tavasz - aFüzet

Párizsban járt a tavasz

Párizs: a divat, a művészetek, a szerelem, az érzékiség, a szabadság városa. Mágnesként vonz fiatalt és öreget, bohémot és tudóst; még szép, hogy fiatal ipar-és képzőművész hallgatóként én is ide vágyakoztam.

Régi álmom vált valóra, amikor saját érzékszerveimmel tapasztalhattam meg a metropolis megannyi szépségét. A begyűjtött élmények élvezeti értékét a januári hideg sem csökkentette, ugyanis ekkorra időzítettük anyuval közös francia kalandunkat. Az időjárás hasonló az itthonihoz, bár azt hiszem, olyan izgatottak voltunk, hogy nem fáztunk volna akkor sem, ha hidegebb van.

Szállásunk a Szajna partján, a Notre Dame közvetlen közelében, teljesen a város szívében volt. Szerintem mindenképpen fontos a központban megszállni, mert akkor gyalog is könnyen megközelíthető az összes látványosság. Így is kellett néha egy kis útbaigazítást kérnünk, ami alatt megtapasztalhattuk, hogy a párizsi emberek nagyon kedvesek és segítőkészek. Az itteni nők tényleg nagyon jól öltözöttek – bár mi, magyar nők sem panaszkodhatunk.

Sokat közlekedtünk gyalog, hogy minél többet láthassunk közben. Például a sok hidat, és persze egyből ott volt szemben a Notre Dame, az éttermek, viszont a kocsival, busszal, biciklivel, vagy más járművel való közlekedés egyszerűen botrányos a városban. Mindenki rohan, idegesen dudálják és ordítják le egymást az emberek a kereszteződésekben.

Már messziről megláttuk a párizsi óráskereket, közel jártunk a Louvre-hoz, amit, hihetetlen, de már 1204-ben elkezdtek építeni. Az évszázadok alatt sokszor formálták át az egymást követő uralkodók sajátos ízléséhez igazítva, a közélet és művészvilág befogadására alkalmassá téve. Az új piramis főbejáratát 1989-ben adták át, ami igazán lenyűgöző. Egy darabig csak kívülről nézegettük az épületet; olyan hatalmas, és gyönyörű, varászlatos érzés fogja el az embert a közelében.

 

 

Szemben a bejárattal az Arc de Triomphe, a Diadalív látható, ami I. Napóleon császár és a francia hadsereg dicsőségét hirdeti. Úgy tűnt, mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna.

Tehát bementünk a Louvre-ba; talán mondani sem kell, hogy nagyon sok ember volt odabent, és el kellett dönteni, melyik szintet választjuk. Igazából nem is érdemes egy nap több szintet végignézni, mert egyszerűen a harmadik terem után már kezdjük elveszteni a fonalat, nem lehet egyszerre ennyi mindent befogadni.

Mi a Mona Lisa szintjét választottuk, adózva a régmúlt nagy művészeinek.

Ahogy mentünk a lépcsőn felfelé, a Szárnyas Niké fogadott a fordulóban, az ókori görög szobor, amelyet egy tengeri csata emlékére emeltek. Persze jó pár szobor terem helyet kapott a Louvre-ban: római, etruszk, törzsi művészet tematikában – hogy csap párat említsek. Már csak azért is volt jó mindezeket látni, mert pont pár nappal előtte vizsgáztam Művészettörténetből, így Anya hallgathatta a meséimet ezen szobrokról.

Leonardo da Vincitől különösen jó érzés volt látni a festményeket, bár a Mona Lisa szerintem még mindig nem az igazi az üveg mögött. A világ egyik leghíresebb alkotását 1911-ben lopták el a múzeumból, egy olasz férfi évekig rejtegette lakásán, hogy visszavigye hazájába a festményt. Végül Firenzében került elő a Mona Lisa, de nem maradhatott, az olasz állam visszaszolgáltatta a tulajdonos Louvre-nak.

Kissé rontott a varázson, hogy kígyózó sorok álltak csak azért, hogy az emberek selfie-ket készíthessenek Lisaval, de már az egész múzeum területén szabad a fotózás. Felvetődött bennem, hogy vajon az emberek még képesek magát a művészetet értékelni, vagy csak a magukévá akarják tulajdonítani fényképeken keresztül?!

Raffaello, Jean Siméon Chardin, Eugene Delacroix, Paul Delaroche, Albrecht Dürer, Rembrandt, Veermer, Van Dyck, Goya, mesteri odafigyeléssel megfestett képei után nem is csoda, ha az ember már nem igazodik ki a képek között. Én úgy gondolom, nem utoljára járok itt, sőt talán ide is költöznék szívesen Párizsba egy ideig, legalábbis addig mindenképpen, amíg nem tudom kényelmesen az összes termet végigjárni!

 

 

De összességében jó volt mindezt a helyszínen, élőben átélni, jó volt látni iskolás gyerekeket, felnőtteket a képekről a kis vázlatfüzetükbe rajzolni látni. Lejártuk a lábunkat. Bent a múzeumban sok vendég megdicsérte a szárnyas cipellőmet, meg a hajamat és öltözékemet.

Elindultunk hazafelé. A párizsi éjszaka csodálatos, csak sétáltunk a kis utcákban, a turista negyedben, éttermek, boltok, kedves emberek, tánc, szórakozás közepette.

Másnap reggel indult a vásárló körút, Haut Courréges üzletek Párizs utcáin, Dior, Chanel, Givenchy, és sorolhatnánk hova érdemes betérni. Talán az egyik nagy kedvencem Jean-Paul Gaultier -sokat használom a parfümjeit, imádom az erős karakteres illatait. Szert is tettünk ezen a délelőttön két pár új cipőre, ruhákra, sapkára, fülbevalókra, na meg az új kedvenc esernyőmre, ami történetesen Van Gogh-os (Csillagos éj című festménnyel).

A kis vásárlást a várva várt csigaevés követte egy kedves kis étteremben. Nagyon finom száraz vörösbort ittunk, aztán megérkeztek a csigák. Először majdnem elsírtam magam, amikor tudatosult bennem, hogy ők gyerekkori játszópajtásaim, de aztán a szomorúságot és nosztalgiát leküzdötte a kíváncsiság, és nagyon finom volt!

 

 

A pincérek is kedvesek voltak, sőt anyukámat ott is akarták fogni, hogy micsoda szép nő… Azért végül tovább álltunk, hiszen várt ránk az Eiffel Torony.

Miután gyorsan ledobtunk mindent a szálláson, elindultunk felfedezni a következő látványosságot. Útba esett a világhírű Musée d’Orsay is, az 1986-ban megnyílt képzőművészeti múzeum, ami kívülről és belülről is hatalmas, a Louvre-hoz képest új keletű festészetet befogadó építmény. A múzeum egy hatalmas, nyitott terű épület, két hatalmas órája is az eredeti helyzetbe van visszaállítva. Persze, ide is elkélne jó pár nap, hogy be tudjuk fogadni az összes látnivalót.

Javarészt olyan impresszionista művészek életének csodálatos munkáit tekinthetjük meg itt, mint C.Monet, E.Manet, Edgar Degas, Pissarro, és persze a poszt impresszionista Van Gogh.

Ezután következett az Eiffel Torony; már sötét volt mikor odaértünk. Fújt a szél is, sétálva mentünk a torony felé, közben folyton mini Eiffel Tornyokba és selfi botokba botlottunk, na meg azokba, akik léptem nyomon ránk akarták sózni azokat.

Végre odaértünk, de már nem kezdtük el a felfelé menetelt se a lépcsőn, se a lifttel. A több mint 300 méter magas épület éjszaka a legszebb, kivilágítva. Mi csak álltunk és néztük tágra nyitott szemekkel. Közben nagyon hideg lett, felpattantunk egy buszra és leszálltunk újra a Notre Dame-nál. Amíg hazafelé sétáltunk, nagyon sok hontalan emberbe ütköztünk, akik az utca kövein ültek. Voltak egészen kisgyerekes családok is, adtunk nekik némi pénzt, de szívszorító látvány volt.

Másnap, következő állomásunk a Notre Dame székesegyház volt, a franciák Mi asszonyunk temploma, amit legalább 157 évig építettek. A francia forradalom alatt majdnem teljesen elpusztult, majd újjá épült. Kertjében lehet játszani, hintázni, talán mondanom sem kell, mi egyből ezzel kezdtünk. Ide érdemes korán reggel érkezni, mert egész nap kanyargó sor áll a bejáratnál.

 

 

A Notre Dame hatalmas, lenyűgöző, gótikus stílusú, két csodálatos tornyával, középen hatalmas rózsaablakával, belül festmények, szobrok, üvegablakok tarkítják, rendkívül jó az akusztikája, és három orgonát is rejt magában. Azt hiszem imádom ezt a hangszert.

Szóval, valahogy így töltöttük el párizsi időnket, jól mulattunk, és bármikor vissza mennék, bármilyen évszakban. Számomra főleg most érdekes igazán tanulni az itt megélt hangulatokból, érzésekből, helyzetekből és festmény kavalkádokból, amit a későbbiekben majd fel tudok használni a munkáim során.

 

Tóth Xénia