„Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem”
Olvasható Szentesi Éva Hamvaimból című könyvének borítóján. Hiába mondják, hogy a könyvet ne a borítója alapján ítéld meg, engem annyira megfogott ez a mondat, hogy mindenképp el akartam olvasni a könyvet. És persze, ott van a téma, vagyis a méhnyakrák, ami minden nő félelme, mégsem beszélünk róla eleget, és alig tudunk róla valamit.
Rák. Ez a szó minden ember számára ijesztő, ezért próbálunk nem beszélni róla, sőt nem is gondolunk rá. Főleg nem fiatalon. Jobb esetben évente egyszer eljárunk szűrésre, de a legtöbben még ennyit sem tesznek meg. Hiszen, amiről nem tudunk, az nincs is.
Szentesi Éva 2013-ban hasonlóan sérthetetlennek gondolta magát, és amikor rosszul lett és erősen vérezni kezdett, eszébe se jutott, hogy nagy lehet a baj. Ahogy a kezelőorvosának se: „Ilyen fiatalon, nem lehet rákos”- rendezte le szinte hihetetlen módon a nőgyógyász a dolgot, de azért végeztek nála egy rákszűrést. Kezelték mindennel, köztük méhszájsebbel, és javult is a dolog egy időre, aztán visszatért fél év múlva. Akkor derült ki, Éva rákos és fél éve már próbálták értesíteni, de miután nem sikerült elérni, annyiban hagyták a dolgot. Így fél év késéssel megkezdődött az írónő harca az idővel, önmagával és a rákkal.
A könyvet nem irodalmi jellege miatt ajánlanám, hiszen blogbejegyzésekből áll össze, amiket Éva korábban írt. Mindez érződik is rajta. Ami miatt érdemes elolvasni, az a meglepő őszinteség, nyíltság és a téma érzékenysége.
Sokan vagyunk, akiknek rosszabbnál rosszabb tapasztalataink vannak nőgyógyászokkal és esetleg emiatt nem járnak szűrésre. Vagy azt hisszük, velünk ez nem történhet meg, esetleg a rossz szülői példa miatt nem tarjuk ezt fontosnak. Pedig ez a minimum, amivel tartozunk magunknak.
A könyv olyan témákat feszeget, sőt megy bele nyíltan, mint a szerző méhének elvesztése, a gyógyulás folyamatai és annak minden árnyoldala, az emberi kapcsolatok, de még a betegség alatti szexről is beszél. Minden olyan kérdésre igyekszik választ adni, ami felmerülhet az olvasóban, csak nem merné feltenni.
Szentesi Éva az első harcát a méhnyakrákkal megnyeri, és szinte semmin se változtat addigi életmódján. Elsőre nem tanulja meg a leckét, és ahogy orvosa erre figyelmeztette is, a rák visszatér, és minden eddiginél nagyobb pusztítást végez. Az írónő életben maradási esélyeire ekkor néhány százalékot adnak az orvosok.
Ő mégis túléli, és elmondása szerint ez nagyban köszönhető annak, hogy elfogadta a halált, amikor az vészes közelségbe került, pedig alig volt 30 éves. Nem elhanyagolható szempont persze a család és a barátok, főként édesanyja támogatása, akivel ez a betegség hozta össze újra. Az orvosi segítség és kezelések mellett, Szentesi legalább olyan fontosnak tartja a rák kezelése során a lelki okoknak a feltárását. Hiszen, amíg nem varrjuk el azt a szálat, engedjük el azt a bizonyos dolgot, vagy nem is jövünk rá a betegség lelki okára, nem lehetséges a gyógyulás.
A könyvben egy igazi példát láthatunk magunk előtt, hogy belássuk, mennyire fontos az egészségünk; hogy ne érjük be egy orvos véleményével, ha esetleg baj van, vagy úgy érezzük, valami nincs rendben, hiszen ez a mi testünk. És nőként az a minimum, hogy a fodrász és a manikűrös mellé a nőgyógyászt is beiktassuk, és ezt tanítsuk meg gyermekink és a környezetünk számára is. [wp_bannerize group=”top” limit=”1″]