A főzés könnyű fejet, nyitott lelket és meleg szívet kíván.
(Paul Gauguin)
Amikor az ételekre, az ízekre gondolunk, éppúgy, ahogy a zenék, a filmek vagy bármelyik művészeti ágban született művek esetében, hihetetlenül eltérő ízlésekkel és igényekkel találkozhatunk. Ami nekem sós, másnál talán további fűszerezést kíván; amiről soha nem tudnék lemondani, az a másiknál az ehetetlen kategóriába tartozik; amitől én oda meg vissza vagyok egy étteremben, arról más fanyalogva ír, és így tovább. Ki mondja meg, hogy mi finom és mi nem? Nekem Balatoni Brigitta azt mondta meg, hogy szerinte hogyan is működnek a konyhában illetve a cukrászműhelyben a dolgok. Ez a Nő már fiatalon egész komoly szakmai sikereket ért el (elnyerte az év cukrásza címet, Budapest legmenőbb helyein dolgozott, és a tengeren túlról is kapott megívásokat), de ő ezekre csak legyint. Amikor először találkoztam a nyitott, életvidám, különleges kisugárzású lánnyal és meghallottam, hány országban tett kalandos kiruccanásokat és milyen rajongással beszél hivatásáról, tudtam, hogy sok érdekes gondolattal fog megajándékozni, amint egy kicsit hosszabban tudunk beszélgetni. Így is lett.
Kezdjük a kályhánál, azaz a pályaválasztásnál. Egyértelmű volt, hogy a „konyhában a helyed”?
Az én szüleim azt a neveltetést kapták és adták tovább, ha tovább tanulsz, akkor könnyedén megélsz a jég hátán is, akkor leszel valaki. Nagyon vágytam rá, hogy azt mondják: “Ez Igen! Büszke vagyok rád!” ezért azt gondoltam, ha elindulok a logisztikai pálya felé a középsuliban, majd megkapom tőlük az elismerő szavakat. De a választott szak egyáltalán nem tett boldoggá és a dicséretet sem sikerült kicsikarnom, így kitaláltam, hogy szakácsnak jelentkezem, méghozzá Budapestre, ahová az akkori barátnőim is felvételiztek. Ez két okból volt akkoriban remek ötlet: egyrészt igazi lázadó voltam, másrészről, otthon nem sok teret kaptam az önállóságra, én viszont tudni vágytam, mire vagyok képes (persze először el sem akartak engedni a szüleim). Jelentkezésem napján történt, hogy újdonsült szomszédunk átjött üdvözölni bennünket, aki a cukrászatot javasolta a főzés helyett. Ekkor bevillant az egész gyermekkorom, amit végigkísért a sütés szenvedélye: a játék a garázsban a barátnőimmel, amikor kicsírázott burgonyából csupa sárosan ebédet főztünk, később a kamerával felvett, saját kútfőből született receptek alapján készült „világhírű desszertjeim”. Így történt, hogy végül cukrásznak jelentkeztem.
Beváltotta később a szakma, illetve az iskola a hozzá fűzött reményeket?
A cukrászati szakiskola, ahová jártam általános tananyagból dolgozott, amiben a 150 éves tradicionális vajkrémes (természetesen margarinból) elavult kollekciókat lelkesen sajtolták belénk. Fontosnak tartom, hogy egy frissen a pályára került, tudásra éhes diák először a szakma tiszteletét és szépségét ismerje meg, az alkotás határtalanságát és azt, hogy ez jóval több, mint napi rutin. Ez az adás-kapás fantasztikus élménnyé válhat, ha az ember fia/lánya jó kezekbe kerül. Ezzel a filozófiával sajnos a tanuló éveim alatt távolról sem találkoztam. A második gyakorlati helyemre viszont egyszer csak besétált egy tehetséges férfi, aki cukrászséfként a tányérdesszertek világába kalauzolt bennünket, úgymond frissíteni az ottani repertoárt. A mai napig emlékszem az érzésre, ami akkor és ott átjárt (még most is libabőrös vagyok, ha eszembe jut), miközben néztem, ahogyan fantasztikus dolgokat művelt a cukrászdában. Csak álltam és arra gondoltam, én ebben a Legjobb akarok lenni! Innentől kezdve – csodával határos módon – a legjobb helyekre sikerült bejutnom. A másik legmeghatározóbb találkozásom az első hivatalos munkahelyemhez, egy étteremhez köthető, itt találkoztam Huszár Krisztiánnal, aki mély benyomást tett rám. Én őt egy zseninek tartom. Közel 10 évig dolgoztam vele együtt, a mai napig jóban vagyunk. Felbecsülhetetlen kincseket tanultam meg tőle, amiért hálás vagyok.
Nagy szerencséd volt, hogy már a pályád elején ilyen szakemberek közé és helyekre sikerült kerülnöd.
Minden teljesen természetes volt akkor nekem, és közben mégsem. Még most is rácsodálkozom, hogy egy érzés, egy tiszta vágy az ember szívéből, hogyan indítja meg a vonzás törvényét. Az év cukrásza díj is csak úgy az ölembe hullott. Amilyen jól hangzik most, épp akkora teher volt nekem akkor. Felkaptak, elkezdtek foglalkozni velem, én meg úgy jártam mint a bukfencező kislány, aki a saját örömére gurulta az első körét, és miután tapsoltak neki, már a tapsért gurulta a másodikat. Lassan elvesztettem a lényeget.
Milyen érdekes, amit mondasz. Azt hinné az ember, hogy ez csak jóval később, évtizedek múlva éri el a szakma legjobbjait.
A történethez hozzátartozik, hogy én közvetlenül a cím előtt egy évet töltöttem Spanyolországban, egy három Michelin-csillagos étteremben gyakorlaton. Ez idő alatt sok mindent megtanultam magamról. Visszatérve egyre keményebben dolgoztam napi 15-16 órákat. Úgy éreztem, máshogy nem lehet ezt a fajta szenvedélyt űzni. Belekerültem egy képbe, egy bizonyos fajta konyhai rituáléba, amelynek próbáltam a lehető legjobban eleget tenni, egyre távolabb kerülve a sütés édes örömteli érzésétől. Örömöt leginkább a mások visszajelzése adott. Így sok-sok éven keresztül ennek szolgáltattam ki magam. Amikor úgy éreztem, ez így élhetetlen tovább – mert egy másik szálon újra elindultam vissza a szívemhez -, fogtam magam az akkori szerelmemmel, eladtuk, amit lehetett, vettünk egy lakókocsit és kiköltöztünk Portugáliába.
Mit csináltál kint?
Kertészkedtem. Ugyanis a növényeket is nagyon szeretem. Kosztért és kvártélyért dolgoztunk. Ki akartam próbálni a gipsy életformát, mert nem létezik, hogy a pénz önmagában a biztonsággal párosítva boldogít! Gondoltam, felborítom a családi szokásokat és beleugrok a semmibe, majd lesz belőle valami. Baromi felszabadító és pont annyira nyomasztó érzés is volt a fejemben a sok dogmával elindulni, miszerint, ha nincs fizetett, állandó munkahelyed, ahol persze keményen gürizel, akkor meghalsz. Ettől való félelmeimmel kellett ott szembesülnöm, és persze rájönnöm, ezek nem is az én szavaim, csak elhittem, hogy azok. Aztán nap mint nap vizualizáltam, amit szeretnék megvalósulni látni, és hosszú kitartás után – mintha az élet arra lett volna kíváncsi, mennyire akarom – egyszer csak kopogtatott az ajtón a szerencse, meglett a hely, ahol éltünk. Egy kicsi ásás, ültetés jött egy gyönyörű helyen, ahol volt egy lovunk és néhány csirkénk is.
Mi fogott meg legjobban Portugáliában?
Az emberek naiv hozzáállása az élethez. Annak a szépsége, hogy azt feltételezik, te ugyanúgy állsz hozzájuk, mint ők hozzád: szeretettel, önzetlenül, segítőkészen. Emiatt sajnos talán ki is használják őket. Ugyanez a magyarokban is megvan, de talán mert sok fájdalom ért minket, bennünk van egy kis távolságtartás. Mondjuk nem is csodálom, mert itthon nem is néznek már szívesen egymás szemébe. Nem azért, mert titkolnivalójuk lenne, hanem, mert mindenki annyira belemászik a másik intim szférájába, hogy nincs az embernek egy kialakult magánbirodalma.
Ezeken a felfedezéseken túl még mit adott az út?
Azóta még jobban hiszek abban, hogy minden értünk van és úgyis mindig minden megoldódik. Alapvetően nagyon szerencsésnek vallom magam, de ez a portugáliai út is megerősített ebben. Emlékszem, éppen Franciaországban voltunk, amikor pont nagyon visszavettünk, hogy maradjon pénzünk, ezért csak egy kis darab sajtot, egy bagettet meg egy paradicsomot vettünk a piacon. Soha életemben nem élveztem még úgy az ízeket előtte. Mindig tele volt a hűtőnk, de soha nem értékeltem úgy semmit, mint azt a darab paradicsomot.
Azóta máshogy tekintesz az ételekre?
Alapvetően az ételek és azok készítése áll hozzám a legközelebb. Valami egészen különleges dologról van itt szó, ha jobban belegondolunk. Az igazán jó étel ugyanis nem csupán táplál, hanem eggyé válik veled, benned éled újjá. Ha olyat tudsz adni a másiknak, ami az alapanyagokon túl a te szellemiséged és a lelked lenyomatát is átveszi, akkor egy picit te magad is benne vagy. Amikor így az ember megkóstolja azt az ételt, beindulnak az érzékszervei: az illatok, az ízek, a fizikai valósága, teljesen átjárja a testét és lelkét. Majd miután lenyeli, csönd lesz és megnyugszik. Ha jól sikerül egy étel, a vendég kilép a káoszból és a jelenben találja magát: él, érez. Érzi önmagát.
Ez nagyon szép. Mintha a hitvallásodat mondtad volna el.
Tudod mi a legszebb? Hogy ez tényleg így van! Ezt látom, amikor kimegy hozzájuk, a vendégekhez. Volt egy fiú (ránézésre miller, amolyan üzletember féle), aki a családjával jött el egyszer abba az étterembe vacsorázni, ahol dolgoztam. Túrógombóc volt aznap este a desszert, de nyilván egy kicsit más volt, mint amihez hozzá van szoktatva az átlagpolgár. Étkezés után bejött hozzám a srác, a szemembe nézett és elmondta, hogy miután kiérkezett hozzájuk a desszert, csönd lett az asztalnál és végig csönd volt, ahogy szép lassan ették, amit készítettem.
Azt mondta, hogy ő ilyet még soha nem élt meg a családjával – amúgy egyáltalán nem tűnt lelkisnek. Ami még nagyon megmaradt bennem, egy esküvő, ahol én csináltam a desszertet. Odajött hozzám egy fiú könnyes szemekkel, és csak annyit mondott: „köszönöm”. Ezek nagyon jó dolgok. Tudom, mit éreznek, mi érinti meg őket annyira, mert én is átéltem már a Krisztián ételeivel, akivel együtt dolgozom. Én nagyjából 20 éves voltam akkor, amikor ő már séf, tőle tanultam meg azt, hogyan lehet ösztönből alkotni, nem pedig receptkönyvből. Az ő étele volt az, ami miatt egy órán keresztül azt se tudtam, hol járok – és nem a Földön, az biztos. Ez történik, amikor olyan ember ételét eszed, aki nem recept szerint főz. Olyan ez, mint az a zseniálisan elkészített film, ami olyan sokat ad, annyira megérint, hogy sírva fakadsz.
Ha már a filmes hasonlatnál tartasz: nem egy romantikus történetben, sőt, még a Spongyabobban is az ételek legfontosabb hozzátevőjeként szerepel a szeretet. Tényleg lehet benne valami, ha csak a saját főztömre is gondolok, amikor különböző időszakokban máshogy sikerül ugyanaz az étel.
Ha valaki nem tud olyan jól főzni, mint egy profi, attól még lehet ízletes az étele. Ha valaki szeretettel akarja táplálni, kiszolgálni a többieket, az ízeken visszatükröződik. A főzésben nagyon benne van a női minőség. Ezt a csodát mindenki másban tudja megélni, az élet apró dolgaiba is bele lehet vinni ezt a szépséget. Az egyik legfontosabb titok az, hogy ne gondolkozz! Egészen más egy étel, amikor odafigyelsz, lehet érezni, hogy az úgy készült. Sokat gondolkoztam azon, hogy nagymama rántott húsa miért volt annyira különleges és anyué miért nem. Azt hiszem, az egyik magyarázat az, hogy a nagyik életében az egyik legjobb dolog az unokákra várni, rájuk készülni, így a szívük-lelkük is benne van abban, amit eléjük rak. Egy anya még aktív korát éli: minimum nyolc órában dolgozik, aztán főz, mos, tereget, takarít. Kész káosz az élete, és az mind megy a kajába. Azért nem is táplál úgy, mint a nagyi azonos finomsága.
Amikor én gondolkoztam el az ízek különbségén, nálam az jött ki, hogy a válasz abban keresendő, hogy az egyik falusi tyúkból és annak tojásából készült, a másik meg egy csirkefarmon…
Persze, az is meghatározó, de építettem én már várat sok mindenből… Nyilván van különbség a jó minőségű és a gyenge alapanyagokból készültek között, de szerintem nem abban van a titok, mert hiába jó az alapanyag és van benne tudás és divatos, ha nincs meg benne „az”.
Érdekes a téma és adódik a kérdés: a menő Michelin-csillagos éttermek gasztronómiai csodáiban benne van „az”?
Az attól függ, hogy ki a séf. Ha olyan, akkor tök mindegy, van -e csillag vagy nincs. A Krisztiánban pont azt szerettem, hogy őt ez rohadtul nem érdekelte soha. 20 éves korom óta együtt dolgoztam vele; ő mint séf, én cukrász kooprodukáltunk például a Mák Bistróban, de együtt voltunk kint Spanyolországban is egy ideig. Csak úgy lehet fejlődni, ha van valaki az ember mellett, aki tudja, érti, hiszi, olyan szinten műveli a szakmát, mint ahogy például ő.
Gondolom, már a Te kezed alatt is megfordultak néhányan. Ügyesek, lelkesek a fiatalok?
Sokfajta tanulóm volt, de köztük néhány olyan különleges, akikre a mai napig büszke vagyok. Érdekes, mennyire megvan a forgatókönyve a szakmai öntudatra ébredésnek. Először eszik minden szavamat – ekkor még nincsenek tisztában azzal, hogy ők is tudják azt, amit én. Aztán eljön az idő, amikor elkezdenek kijavítgatni – ilyenkor azt gondolom, „jól van, itt az egó, most már nemsokára odaérünk”. Aztán elkezdenek jönni az ötletek, de mindent bele akar rakni – sok minden nincs letisztulva még bennük (hatféle íz meg túlkombinálás). Szoktam ilyenkor mondani nekik, hogy nyugi, ki fog alakulni minden. Aztán a végén eljön az idő: intuíció alapján dolgoznak. Ezt lehet érezni. Olyankor én is tudok tőlük tanulni.
És mit tanultál Spanyolországban eltöltött idő alatt? – mielőtt átsiklanánk a kiruccanásod felett.
Ott egy 3 Michelin-csillagos étteremben voltam, ahol fél évente változott a menü, ami elég egyhangú tud lenni. El tudom fogadni ezt is, hiszen 80 ember dolgozott a konyhán, ráadásul napi váltások voltak. A világ minden tájáról érkeztek ide, volt, aki 2 hónapra, volt, aki 3 hétre érkezett csupán. Csodálatos érzés megismerni ennyi kultúrát és szokást. A világképemen ez is tágított egy kicsit.
Sokat tanultam tőlük, az élethez való hozzáállásról. Volt köztük olyan, aki egész nap nevetett és lazán tudta venni az életet; voltak szenvedélyes brazilok, akik mintha egy szappanoperából csöppentek volna oda, mi pedig figyeltük az eseményeket (mit számít a házasság, ha a szerelem épp fellángol két ember között). Aztán tudnám említeni a nagyon is rendszerető, élettel teli mexikóiakat vagy a tájszólással hadaró argentínokat, a nyitott szájjal, télen is saruban járó koreaiakat, a szokatlanul gondolkodó amerikaiakat, az orrukat fennhordó franciákat, és még sorolhatnám. A konyhán is felszedtem némi tudást, néhány receptet, de leginkább a szervezési technikákat tudtam elsajátítani. Ez rengeteget hozzáadott a munkámhoz, mert így egy 3 órás procedúrát egy óra alatt táncolva véghezvihetek.
A külföldön töltött évek, hónapok közelebb vagy messzebb vitték hozzád Magyarországot?
Sokkal közelebb. Erre igazából Amerika után döbbentem rá, amikor leszálltam a repülőgépről. Saját meglepetésemre, úgy tíz percig sírtam a gyönyörűségtől, az illatoktól, a látványtól, de leginkább attól a tágságtól amit hazaérve, a szívem tájékán éreztem. Az itthoni emberekkel máshogy tudom megérteni magam. Nagyon szeretem és roppant kifejezőnek találom a magyar nyelvet. Los Angelesben, úgy láttam, talán inkább fontosabb a matéria, a pénz, a ház, mint az, hogy honnan jöttünk és merre tartunk. Costa Ricán, ahol szintén voltam, inkább szeretkeznek, gyermekeket szülnek, keményen dolgoznak, és – úgy ahogy – örülnek az életnek.
Egész pontosan hol voltál és mit csináltál ebben a két országban?
Los Angelesben voltam egy hónapot, aztán átmentem Costa Ricára szintén egy hónapra. Rengeteg pluszt adott nekem ez a két hónap – magánéleti és szakmai vonatkozásban is. Kellett ahhoz, hogy kívülről egyben láthassam, hogy mi az, ami megvan és mi az ami elveszett az életemből. Össze kellett törni az egómnak, hogy újra tudjam építeni magamat. Ugyanis én is elkövettem azt a hibát, hogy felcímkéztem magam: én voltam az, aki a fine dining cukrász. El kellett jutnom nem fine dining helyekre ahhoz, hogy el tudjak mindentől vonatkoztatni. Még ha nem is éreztem méltónak hozzám a feladatot, meg azt is éreztem, hogy kihasználtak, ami bosszantott. Mellette egy csomó illúziót elengedtem, így teljes szívvel tudom értékelni a mostani szerelmemet és mindazt, ami van.
Mesélsz azokról a körülményekről, amik kint értek, ami miatt most így érzel?
Los Angelesben egy olyan étteremben dolgozhattam, ahol talán kevésbé volt fontos az, ami nekem, hogy milyen szeretettel készülnek a desszertek, és hogyan adjunk lélekmelengetést a vendégnek. Ott inkább az üzletről szólt a dolog, de mindenkinek más ad örömöt az életben, mindenkit más boldogít. A szerencse lányának érzése minden esetben, még Amerikában is bőven megvolt: tejben-vajban fürösztöttek, mindenki nagyon kedves volt, amikor az időjárásról és a házakról csevegtünk. Beértem volna kevesebbel is, inkább fűszerezve tartalmas kapcsolódásokkal. Itt kicsit talán eladtam a lelkem egy pár hétre, mert belesimultam a dologba; megcsalva éreztem magam, saját magam által. És ekkor döbbentem rá, hogy ez eddig is pont így történt máshol is, csak nem ennyire élesen. Szóval roppant hálás vagyok ezért a tapasztalásért.
Ez nem hangzik túl jól. Ennél jobb sztorikat is hallottam Amerika kapcsán.
Amit én Amerikában megtapasztaltam most, az éppen a boldogságom ellenpólusa volt. Éppen az a felismerés, hogy a lelkemet eladni minden nap nem több, mintha ma elkezdeném ásni a síromat. Éppen azt hivatott felismertetni velem, amire a legnagyobb szükségem volt. Az élet arról is gondoskodott, hogy mindezt a legjobb körülmények között láthassam meg. Nagy szeretettel fogadtak, a megrendelő saját külön vendégházában lakhattam Beverly Hillsen, csodálatos fizetést kaptam, és a legjobb helyekre vittek el. Az hogy mindezt ilyen üresnek éltem meg, azért történt, mert fel kellett ismernem a saját ürességemet. Hogy a szüleim, a környezetem kívánságai szerint élek, és a tartalom, a saját szívem vágya hiányzik az életemből. Szóval a lényeg, hogy ha igazán azt tehetem, ami engem boldoggá tesz, és abból van sok pénzem (mert még jó hogy imádom a bankókat), na, az akkor klassz.
Legalább erre jó volt az amerikai egy hónap. Utána jött Costa Rica, ugye?
Igen, ekkor utaztam át Costa Ricára, ahol az egész a darabjaira hullhatott végre. A macskám, a két legjobb barátom és a szerelmem tudata segített át ezeken a pillanatokon. Ez épp az ellentettje volt a kockára nyírt sövényeknek és Malibu Beachnek. A vad őserdő kellős közepére mentem egy kis falucskába, ahova sötétedés után nem mehettem ki a krokodilok és a macsétás fejvadászok miatt. Ott elég nagy a szegénység, más turistakén érkezni, és más átvenni a helyi életvitelt. Ott a tradicionális étel a rizs fekete babbal és néha tengeri gyümölcsökkel – ha van pénz hozzájutni. Amúgy a világon 5 olyan hely van, ahol a leghosszabb az átlag életkor, és ebből az egyik az Costa Rica. Rengeteg csodás kinccsel áldotta meg őket a Jóisten, mint például a vanília, a kakaóbab, az egzotikus gyümölcsök, a tengeri állatok, de mindez exportra megy leginkább, náluk meg arany áron lehet hozzájutni. Ezért helyi lakosként marad a rizs és a fekete bab.
Ezzel szemben itthon mi szem-szájnak ingere, mindent megkap a vendég. Talán még annál többet is. Mintha egyfajta státuszszimbólum lenne, hol étkezünk.
Sajnos az emberek mostanában az alapján értékelik magukat, hogy milyen helyekre járnak és hogy ezzel kapcsolatban milyen tudást képesek összeszedni. Ezzel talán épp a valódi gasztronómiai vonaltól távolodnak el. A másik oldalon meg azt látom, hogy sok szakács és cukrász azt nézi, mi a divat, nem pedig azt, hogy ő valójában mit tud vagy mit szeretne. Ezért nem is fejlődik ki az egyedi stílusa, pedig simán lehetne, mert nagyon sok ügyes van köztük. Rengeteg géniusz tehetség van, de elviszi őket a trend.
Azt gondoltam volna pedig, hogy a konyha vagy a cukrászműhely egy olyan tér, ahol bátran szárnyalhat a fantázia, ahol igazán ki lehet bontakozni, egyéni dolgokat létrehozni.
Ez így is van, csak nem mindenki vállalja fel magát. Ahhoz bátornak kell lenni, mint bármelyik szektorban, ha valami eredetit akar létrehozni valaki. Vállalni kell hozzá, hogy lesz egy olyan időszak, amikor totál egyedül vagy. Ezt nagyon kevesen bírják, mert ösztönszerűen tartozni kell valahova. Mindenki, tudja miről beszélek, én is pontosan tudom, milyen érzés ilyenben benne lenni, ezért nem is tudok rossz szemmel nézni rájuk. Ez is egy szenvedés, bár mosolygunk a Facebookon, de ez nem a boldogságról szól.
Te mitől vagy boldog?
Ez jó kérdés. Nem hiszem, hogy a boldogságot, mint olyat, szavakkal le tudnám írni. Talán amikor úgy érzem, megélem a belső igazságom és szemlélő lehetek az életemben, úgy hogy közben élem is azt, mégsem süllyedek bele. Akkor boldog vagyok.
Mennyire játszik fontos szerepet az elképzeléseidben az, hogy a tudatos táplálkozás híveit kiszolgáld? Gondolok itt a különböző irányzatokra, amikben hangsúlyos szerepe van a cukor-mentes, ilyen-olyan ellenes fogyasztói szokásoknak, amik 5-10 évente változnak?
Szerintem nem lehet megmondani, hogy mi az egészséges meg mi nem. Annyi mindenki mond mindent. Szerintem az a baja a világnak, hogy mindent túlgondolnak. Nem kellene követni a trendeket, amelyek – ha akarjuk, ha nem – persze hatással vannak ránk. Én abban hiszek, hogy a szervezetünk az első és legfontosabb radar. Minden ember más, minden szervezet más, ami tudja, hogy mire van szüksége. Ha például hányingered van, nem arra kell hallgatni, hogy mások mit mondanak, hanem azt kell megfigyelni, hogy mi az, amit te most kívánsz, és akkor azt kell enni. Ha az emberek jobban meghallanák saját hangjukat, jobban odafigyelnének arra, ami ösztönösen belőlük fakad, sokkal boldogabb életet tudhatnának magukénak.
A bor és gasztronómia reneszánszát éljük. Szerinted miért lett ilyen divatos a főzés azon túl, hogy a női energiákat felszabadíthatjuk benne? Másról szól otthon és másról az étteremben enni?
Hát persze! Az emberek otthon is szeretnek enni, de azt gondolom, hogy mivel eltávolodtunk magunktól, sok esetben egyfajta lelki pótlék lehet étterembe járni. A belső csend és egyedüllét, az önmagunkkal való szembenézés helyett, könnyebb egy érzéki látogatást tenni és egy tányér ételben megélni az orgazmust. A Facebook világában, bár tömegben és zajban élnek az emberek, mégis távol vannak egymástól, a szexualitásukat sok esetben szerelmes üzenetekben élik meg. De nyilván mindenkit más motivál, ha arról van szó, hogy az éttermet választja.
Szerinted mi az igazság abban, hogy a férfit a gyomrán keresztül lehet megfogni?
Ez így van, csak nem feltétlenül a szó szoros értemében. Táplálni a férfit nem csak étellel lehet. A táplálásban benne van egy ölelés, a szeretet, a gyengédség, a hallgatás, a megértés.
Miért van mégis határozottan nagyságrendekkel több férfi sztár séf, mint nő? Miben másabb egy férfi szakács, mint egy nő?
Ez a politikára és a világ más részeire éppoly igaz, mint itt. Most patriarchátus van. Talán nem sokáig.
Ha nem mehetnél be többet a konyhába, mit érzel, hol tudnál ugyanúgy kiteljesedni, mint ott?
Úr Isten! Ez elképzelhetetlen! De ha mégis így történne, jógát és táncot oktatnék, de persze azt is a magam módján – semmit sem a hagyományos értelmében.
