„Bárcsak kisebb lenne az orrom!” „Bárcsak nagyobb lenne a mellem!” Ilyen, és ehhez hasonló mondatok biztos sokunk száját elhagyták már a tükör előtt méregetve magunkat. Általában azonban egy idő után beletörődünk abba, amit a természet adott, ám vannak, akik felülírják a genetikát és mégis kés alá fekszenek. Istent játszunk, amikor megváltoztatunk magunkon valamit, ami nem tetszik, vagy csupán kihasználjuk a tudomány fejlődése adta lehetőségeket?

Akárhogyan is nézzük, a sminkkel, ruhákkal, póthajakkal stb. mind-mind befolyásoljuk a külsőnket és igyekszünk jobb képet festeni magunkról. Ám míg ezeket a nap végén lemoshatjuk/levehetjük magunkról, egy sebészeti beavatkozás alig, vagy egyáltalán nem visszafordítható folyamat.

Az emberben már régóta munkálkodik önmaga megszépítésének az igénye, hiszen az ápolt külső szép és kiegyensúlyozott belsőt feltételez. Így nem is meglepő, hogy a plasztikai sebészet már 4000 éves. Természetesen nem a ma ismert eljárásról, hanem annak őséről van szó. Például Indiában az orvosok bőr graftok felhasználásával végeztek embereken rekonstrukciós munkákat, már időszámításunk előtt 800-ban.
Azonban a plasztikai sebészet lassan fejlődött, és időbe telt, mire nyugatra is beszivárgott. Az 1800-as évektől azonban már Európában is elterjedt ez a fajta orvoslás, majd később Amerikát is meghódította. A 20. század elejétől pedig már külön orvosi szakterületként is elismerték.

Tehát az ember már időtlen idők óta igyekszik változtatni magán; ami azonban igazán érdekes, az a beavatkozások mögötti egyéni motiváció. Sokszor valamiféle testképzavar áll a háttérben, a személy pedig egy idő után nem képes leállni: újabb és újabb műtéteket akar.
Szakpszichológusok szerint a legtöbb ilyen jellegű döntés pszichológiai jellegű: sokszor zaklatott gyermekkor, családi zavarok, sajátos szocializáció jellemezi. A legtöbb esetben olyan emberek szeretnének radikális változást végrehajtani magukon, akiket sokat csúfoltak kiskorukban, az önbecsülésük pedig sérült; ők úgy érzik, mindez azért történik velük, mert „hibás” a testük és elkezdik utálni azt. A folyamatos összehasonlítgatás más emberekkel, esetleg sztárokkal szintén kiinduló ok lehet, mivel a páciens szeretne megfelelni az általa kitalált képnek.
Van azonban, amikor a plasztikai sebészet tűnhet az egyetlen jó megoldásnak. Balesetek, fejlődési rendellenességek, esetleg elrákosodott anyajegyek esetében ez egy nagyon jó lehetőség.

El kell fogadnunk azt is, hogy egy plasztikai beavatkozás segíthet a pozitív énkép kialakításában, hiszen például egy három gyerekes anyuka a szoptatási időszak után nem kevés fizikai változáson megy át, amit nehéz elfogadnia, így ez rossz közérzetet, esetleg depressziót is okozhat. Ilyen esetekben egy helyreállító műtét hatalmas lelki segítség lehet, hogy visszaálljon az önértékelési szint a megfelelő állapotra. Minden plasztikai sebészeti beavatkozást el kell fogadnunk mindaddig, amíg az a realitás talaján marad: nincs szükség ötször nagyobb mellekre, mint ami a testalkatunkhoz illik, vagy akkora feltöltött szájra, ami életidegen hatást kelt, és a sort még tovább folytathatnánk.

Hogy ezeket a határokat megtaláljuk, egészséges énképre és jó szakemberre van szükségünk, aki figyelmeztet, ha egy beavatkozás felesleges pénzt és időt venne igénybe, a fájdalomról nem is beszélve. Szóval, nézz bele újra abba a tükörbe és gondold át, kérdezd meg magadtól: tényleg az a bizonyos testrész megváltoztatása lenne-e a boldogságod kulcsa?