A közelmúltban kaptam el az egyik neves hazai pszichológus párválasztáshoz kapcsolódó mondatait valamelyik Nyitott Akadémia előadáson, ami arról szólt, hogy a legtöbb esetben olyan társat keresünk, aki hasonló hozzánk. Gondolt itt elsősorban a családi háttérre, a világlátásra, de még a külsőségre is. Ha élesen akarnék fogalmazni, azt sugallta az említett hölgy, hogy titkon mindannyian a saját tükörképünkre vágyunk. Még ha fenntartásaim is vannak az állítás valóságtartalmával kapcsolatban, elgondolkodtatott az általa felvázolt tézis.

Első körben eszembe jutott a mondás: “Az ellentétek vonzzák egymást.” Igaz, a kijelentéshez gyakran hozzá szokták mostanában biggyeszteni: “…, de a hasonlóak maradnak együtt” vagy “…, de élni nem tudnak együtt”. Ezek már a tudatosságot hirdető, az egyén vonatkozásában a tapasztalat terén egy gazdagabb jelenkor bölcs megállapításai, így ez a mondás is nagyjából pont annyira győzött meg, mint a pszichológus markáns véleménye.

Vajon melyik állításnak van nagyobb igazsága? A hasonló hasonlót vonz, vagy éppen ellenkezőleg: az ellentétek vonzzák egymást? Azt hiszem, mindkettő elmélet helyes valahol, akár pszichológiai, akár spirituális vonatkozásban is kezdjük el vizsgálni a kérdést. Először a tudományt hívtam segítségül, s kerestem rá a hihetőnek tűnő válaszokra. Előtte azonban konkrét kérdéseket kellett megfogalmaznom, mint például: mitől függ, hogy én kit tartok vonzónak? Gyakran szoktuk női ismerőseimmel nevetve megállapítani: “az biztos, hogy a férfiakon nem fogunk összeveszni”. Igen, aki nálam jó pasinak számít, a másiknál szóba se jöhetne – és ugyanez igaz visszafelé. (És most még csak a külsőségeknél tartunk.)

Meg lehet egyáltalán fogalmazni, ki számít szépnek, vonzónak? A tudomány erre többféle választ is kínál. Azt tudjuk, hogy minden korban és kultúrában más és más volt az ideál. Elég csak egy kis művészettörténeti áttekintés, a képzőművészeti alkotások megsúgják, mikor mi számított szépnek. Azt is megállapították már régen, hogy minél szimmetrikusabb egy arc, annál inkább szépnek látjuk. A vonzás azonban másról szól, mint szimpla szépségről! Annak magyarázatát az evolúciós elvben kell kutatni, azon belül is a genetikai rokonságban, ami az ösztönösen bennünk működő “arcfelismerő rendszer”  mellett az illatok fontosságát hangsúlyozza. Ez annyit jelent, hogy ősidők óta képesek vagyunk első látásra, még az ismerkedési fázis előtt, csupán a látvány és a szagok alapján kiszűrni, ki tartozik a mi “falkánkhoz”. Az elmélet másik érdekessége – még mindig a külsőségeknél maradva – a “korai bevésődés”, ami a csecsemőkortól a szüleink, illetve azon felnőttek arcának előnyben részesítése, akik számunkra a legszebbek, akikhez érzelmileg a legjobban kötődünk. A hozzájuk kapcsolódó gyermekkori élmények felnőttkori hatásokról szakkönyvek százai szólnak, befolyásoló szerepük megkérdőjelezhetetlen. Egységes nézet, hogy a nők esetében az apa, a férfiak esetében az anya külseje a meghatározó, tudatalattink hozzájuk hasonlítja a potenciális partnerjelölteket. Ezek a mechanizmusok viszont csak addig működnek, míg az ember az önismeret olyan szintjére nem jut, hogy már fel tudja ismerni az ösztönös beidegződéseket és az összefüggéseket.

Engem személy szerint nem győzött meg teljesen a genetikai rokonság magyarázata. Még mindig talány, hogy szavak, és minden komolyabb ismerkedős folyamat nélkül, mi az, amivel a másik megfog minket szinte már az első pillanatban. Nem gondolnám, hogy szimpla kémiai folyamat játszódna le bennünk, amikor önkéntelenül is odavonzza a tekintetünket egy idegen. Mintha a tudatalattink egy villámgyors analízist végezne, és egy pillanat alatt megszülné az eredményt: vonz vagy taszít az illető. Mindez történik úgy, hogy még a hangját se hallottuk, nem ért különösebb inger se minket a látványon kívül. Ha távolság van, az illatoknak sincs jelentőségük.

Nyilván nem hagyhatjuk ki a tényt, hogy ma, a külsőségek világát élve nem csupán az arcra terjed ki a rapid monitorozás az ismerkedés fázisában. A párválasztás során egyre fontosabb szerepet játszik az árulkodó ruházat, amely sok esetben a társadalmi státuszra is utal. Az anyagiakat figyelmen kívül hagyva, önmagában az öltözködési stílus is hatással lehet a szemlélőre, ami szintén sok információt közvetít a kiszemelt személyiségéről. Ugyanitt meg kell említeni a tekintetet és a hangot, hiszen mindkettőt a lélek visszatükröződéseként is szokták említeni. (Személy szerint nálam, ez a kettő valóban szinte mindent elmond tulajdonosáról.) Ám, ha csak a barátnőimmel és barátaimmal folytatott beszélgetésekre gondolok, az is biztos, hogy mindenkinek más apró részlet szerepel a fontossági listán. Egészen meglepő dolgokat szoktak mondani, amikor azt a kérdést kapják, hogy mit néznek meg először és másodszor egy lehetséges partnernél.

A spirituális tanok követői az előző életekből származó, karmikus kapcsolatokat említik a szerelem és párválasztás témája kapcsán. Biztosan sokak számára ismerősek a “lelki társ” és az “ikerláng” kifejezések, amelyek azt sugallják, hogy mindenkinek megvan a másik fele; egy személy, aki olyan, mint egy tükörkép, aki akkor vár ránk, amikor elértük magunkban a harmóniát, amikor készek vagyunk rá.

Mások, akik nem feltétlenül az egyetlen Igaziban hisznek, különös, összetett energiákat mozgósító kölcsönhatást sejtenek a valós válaszok mögött, ami hasonló elven működik, mint a mágnesesség. Ennek lényege, hogy az ellenpólusunk kelti életre a mélyen bennünk élő férfit/nőt. Azaz, egy totálisan ellentétes személyiség kelti fel az érdeklődésünket, aminek következménye a játék, a közeledés. Ez a fajta vonzódás óriási energiákat képes felszabadítani, az ilyenekből lesznek a szenvedélyes, mindent elsöprő szerelmek, amelyekből nagyokat tanulhatunk magunkról, a másikról (már csak a különbözőségek okán is), ugyanakkor a legnagyobb sérüléseket is ezekben a kötelékekben szerezhetjük. Nagy hullámvölgyek jellemzik általában a hasonlóan kezdődő kapcsolatokból születő házasságokat, amelyeknél az összecsiszolódás fázisaiban jelentős fejlődésen mehet át a pár. Újabb mágneses hasonlattal élve: miután az ellentétes pólusok egymásba ragadnak, egy nagyon erős, szoros tapadás jön létre. Ha viszont bármilyen külső behatás következményében szétszakad a két külön töltetű darab, az hirtelen történik, és általában messze sodorja egymástól őket. Az összetartozás érzés mégis sokáig megmarad.

A tudatosan gondolkodók viszont nem szeretnek sérülni, sem megégni, vagy szélsőséges érzelmeket megélni. Ők okosan próbálnak meg hosszú távra párt találni, és kifejezetten a harmóniára törekednek. Óvatosak, kevésbé szenvedélyes típusúak, vagy ha azok is, kicsit elfáradtak már az előbb említett mágneses kapcsolatokban. Nagyjából ismerik magukat, otthon vannak a pszichológiában, ezért felismerik a hozzájuk közeledőket is, akiket előbb analizálnak, és aszerint döntenek, ami nekik ideális lehet egy nyugodt élethez. Biztosan kizárják azokat a közeledőket, akikről megállapítják, hogy más alomból származnak, akik sérültebbek, vagy teljesen eltérő értékrenddel és tapasztalattal érkeznének a kapcsolatba, mint amilyennel ők rendelkeznek.

Kérdés, hogy a társadalmi, lelki hasonlóság elegendő -e a tartósan kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolathoz? Mennyire tud erős szövetséget kötni a baráti/testvéri viszonynak inkább tekinthető házasságban a két fél? Mi a garancia arra, hogy az egyiknek nem rabolja el egyszer a szívét egy olyan személy, aki kihozza belőle a rég elfeledett mély, szenvedélyes érzelmeket?

Ezekre a kérdésekre mindig az adott kapcsolat adja meg a választ. De nagy törvényszerűségekről szerintem amúgy sem beszélhetünk, elég csak körbenéznünk; néha olyan párosok működnek remekül, akiknek nem adtunk volna sok időt az elején, és azoknál kerül sor kenyértörésre, akik álompárnak számítottak. Azt hiszem, hasonló kijelentésben lehet az igazság, mint amit egy (sokadik) tanulmány állít, miszerint az ellentétek vonzása egy létező jelenség, ami akár a vágyott boldog párkapcsolat alapját is képezheti, ám csak akkor működik az hosszú távon, ha mélyebb szinten sok a hasonlóság, és azonosak az elképzelések az életről. Az viszont kifejezetten pozitív, ha olyan tulajdonságokkal egészítik ki egymást, ami a másikból hiányzik. Mindez persze még mindig nem elég, hiszen minden hiába, ha szellemi-, lelki-, és fizikai síkon nagy köztük az eltérés, ami egy idő után óhatatlanul hiányérzetet vagy elégedetlenséget szül a felekben.

Tehát megállapítható, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: a boldog párkapcsolat receptjét valószínű, hogy nem egy pszichológus vagy guru fogja nekünk átadni. Saját magunknak kell kitapasztalni, megélni, ki és mi az, amitől kerek a világ.

 

 

 

 

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat