Ritkán szoktam úgy emberek hatása alá kerülni, mint amit Fornvald Andi váltott ki belőlem találkozásunk első pillanatától. Magával ragadó személyisége úgy van jelen, hogy ő maga a „jelen-ség”. Figyelemre méltó termete, égszínkék szemei azonnal fogva tartják az embert, a hangja pedig, mint keleti mantra vibrál közben az éterben. Nem csoda, hogy négylábú kis betegei pusztán megjelenésének köszönhetően a gyógyulás útjára térnek, az emberekben pedig kíváncsiságot ébreszt. És valóban, egy nem mindennapi életút áll mögötte, ami Erdélytől indulva, New Yorkon át, egészen Sopronig vezette. Életének fontosabb állomásairól és szeretett hivatásáról beszélgettünk a népszerű kutyaterapeutával.
Erdélyből származó neves színészfelmenőkkel büszkélkedhetsz, s ha jól tudom, Te magad is belekóstoltál ebbe a mesterségbe. Mesélnél a régi időkről, a gyökerekről?
Nagyvárad és Szatmárnémeti a mi hazánk, a családi dinasztia hazája. Szatmárnémetiben születtem, édesanyám ott volt színésznő hosszú-hosszú ideig, édesapám pedig zongorista, zenekarvezető. Az anyai nagyszüleim, a Dálnokyak pedig, Nagyváradon játszottak. Beleszülettem ebbe a világba, ami rettenetesen tetszett, minden porcikámmal szerettem. Elhatároztam, bár inkább teljesen egyértelmű volt, hogy színész leszek.
Ez belső indíttatás volt, vagy az ősök miatt döntöttél így?
Két-három évesen ezt még nem így fogalmaztam meg magamnak, de állandóan ott éltem a színházban, ott tettek tisztába, ott szívtam magamba az illatokat. Imádtam énekelni, szerettem szavalni, csacsogni mindenki előtt, ebből kifolyólag teljesen evidens volt mindenki számára (és nem volt egy pillanatig sem kérdés), hogy hát ez a kislány színpadra termett; az anyja nyomdokaiba kell lépnie, annyira cuki. Ennyi volt az egész.
Szőke, kék szemű, cuki, tehát minden, ami ahhoz kell, hogy színésznő váljon belőled?
Mondhatni, de persze ez nem így működik. 1987-ben, még a forradalom kitörése előtt, teljesen legálisan települtünk át Magyarországra, kettesben édesanyámmal. Szegeden, a Nemzeti Színházban kapott állást és mellé egy szolgálati lakást. Bekerülve az iskolába, már hamar szavaló versenyeken indultam és nyertem, majd később következtek az énekversenyek. Színjátszó csoportba jártam, statisztáltam a szegedi szabadtéri játékokon, gyakorlatilag mindenhol ott voltam, nyüzsögtem és egyértelmű volt számomra, hogy az érettségi után megpróbálom a Színművészeti Egyetemet. Elsőre nem vettek fel, aztán másodszorra sem, sőt egyáltalán nem, viszont sikerült bekerülnöm a Nemzeti Színiakadémiára. De még előtte egy évet kint töltöttem Amerikában édesapámnál, aki akkor már ott élt. New Yorkban dolgozott, mint zeneszerző és zongorista. Gyakran felléptem vele és énekeltem, ő pedig zongorán kísért.
Különleges élményt nyújthatott a Tengerentúl. Mennyire élvezted a szabadságot?
Jó élmény volt. Bár az igazat megvallva, most lenne jó kint lenni, ennyi idősen.
Ez nem volt túl meggyőző! Túl fiatalon kerültél ki? Ez volt a probléma?
Nem, inkább édesapám túlságosan is féltett mindentől. 20 éves voltam akkor, és szinte sehova sem mehettem egyedül. Még egy pizzát sem rendelhettem önállóan. Egyedül a nyelviskolába engedett el azzal a feltétellel, hogy egy kilencvenéves néni fuvarozott nap mint nap a pár utcányira lévő suliba. Esélyem sem volt megismerkedni Brad Pittel…Amúgy jól éreztem magam, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy felszedtem jó pár kilót. Elterveztem, milyen lesz ennyi idő után az első találkozás édesanyámmal, a valóság azonban egész másképp zajlott. Konkrétan, elment mellettem a repülőtéren.
Végül is mit hoztál magaddal a plusz kilókon kívül Amerikából?
Hát, mondjuk azt, hogy nem minden áron maradnék kint. Én úgy indultam el akkor, hogy nem fogok hazajönni. Aztán rájöttem, hogy mennyire kötődöm a családomhoz, anyukámékhoz, imádott Nagyikámhoz, akivel rendkívüli volt a kapcsolatom. Sok mindenre jó volt az amerikai utam; érdekes emberekkel találkoztam, felléptem magyar partikon, bele láttam kicsit a kinti magyarok életébe. Ők voltak azok az 56-osok, akik a forradalom emlékeit hurcolták. Aztán hazajöttem és felvettek a Nemzeti Színiakadémiára.
Kik voltak a tanáraid?
Császár Angéla volt a beszéd tanárom, Huszár László az osztályfőnököm. Nagyszerű élmény volt, hogy már első évesként színdarabokban szerepelhettünk. De amire igazán büszke vagyok, hogy egy színpadon játszhattam Agárdy Gáborral, Sinkovits Imrével, Bessenyei Ferenccel és Kállai Ferenccel. Különleges kapcsolatom volt Agárdy Gabi bácsival, sokat beszélgettünk. Sosem felejtem el, amikor azt mondta nekem: maga olyan szép, csak az a baj, hogy hegymászó engedély kell magához. Életem meghatározó élménye volt, amikor Agárdy Gabi bácsi jubileumi előadásán, Az ördög nem alszik című darabban szerepelhettem, amit Iglódi István rendezett.
Ezek után elég meglepő, hogy mesterséget váltottál. Mégis mi volt az a momentum, ami rádöbbentett, hogy nem neked való a rivaldafény?
Az évek alatt rájöttem, hogy ez nem az a világ, amit elképzeltem. Az akkori vőlegényemet, akivel együtt végeztünk a Nemzeti Színiakadémián, közben felvették a Színművészeti Egyetemre, és én ezeket az éveket is végigasszisztáltam. Ennek, valamint a saját színházi tapasztalataimnak köszönhetően, egyre nagyobb rálátásom volt a jelenlegi színházi világra. Úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy képes lennék mindent feláldozni Thália oltárán.
Hogyan kerültél közelebbi kapcsolatba az állatokkal?
Mindig vonzódtam az állatokhoz. Gyerekkorom óta szerettem volna saját kutyát, de nem lehetett. Később a vőlegényemmel, amikor családi házba költöztünk az első dolgom volt, hogy Vilmát, a golden retrievert odavegyük magunkhoz. Akkoriban két színházban még voltak fellépéseim, közben főiskolára jártam (hogy legyen egy ”rendes diploma” is a kezemben), de kellett egy biztos anyagi háttér, ezért állatorvosi asszisztensként is dolgoztam. A rendelőben éreztem először, hogy ha az állatok közelében dolgozhatok, kimondhatatlan boldogság tölt el.
Mikor fedezted fel magadban, hogy másképp kommunikálsz az állatokkal, mint a legtöbb gazdi?
Én nem érzem, hogy különleges lenne a kommunikációm, csak más a kapcsolatom velük. Értem őket, vagy inkább érzem őket. Így van ez minden állattal, a pókokat kivéve. Ha a közelemben van egy ló, kutya, tehén, valami olyat indít meg bennem, amire egy ember nem képes. Feltétel nélkül tudok feléjük közelíteni. Az állatorvosi rendelőben dolgoztam még, amikor a főnöknőm hívta fel a figyelmemet az éppen induló kutya-fizioterapeuta képzésre. Azonnal jelentkeztem. Időközben megszereztem az idegenforgalmi közgazdász diplomámat, férjhez mentem egy gépészmérnökhöz, született két remek gyermekem, és a szoptatások között újra tanultam, vizsgáztam, és elkezdtem dolgozni, mint fizioterapeuta.
Hogyan zajlik egy kezelés? Milyen eszközök állnak rendelkezésedre?
Olyan, mint a humán fizioterápia. A természet energiáival gyógyítunk, de nem diagnosztizálunk, az az állatorvos feladata. Állapotfelméréssel kezdek. A terápiás programot kutyára szabottan állítom össze. Vannak variációs lehetőségek. Levegővel telt eszközöket használok, amelyek a mélyizmokra hatnak. A manuálterápián kívül alkalmazok mágnestér-kezelést, fény- és lézerterápiát, víz alatti tornát. Általában csak a műtétek után, vagy súlyos esetben kerülnek hozzám a kis páciensek, pedig jó lenne preventíven is használni a terápiát. Itt máshogy viselkednek a kutyusok, mint az állatorvosi rendelőben. Ha félénken is jönnek be, második alkalommal már biztosan oldottabbak. Ez nem a személyes varázsomnak köszönhető, hanem a juti-falinak.
Azért én ezt vitatnám…
Érzem, hogy szeretnek hozzám járni a kutyusok, és nem csak a jutifali miatt! Én is nagy szeretettel várom őket, így kölcsönös a vonzalom.
Mennyi időt vesz igénybe a terápia?
Nagyjából egy órát. Fontos, hogy a gazdik megértsék, ez egy közös tevékenység. Olykor velem együtt a földön kúszunk-mászunk mindannyian. Mivel mindig adok házi feladatot, jó, ha a gazdi elsajátítja, hogy otthon mit és hogyan kell majd csinálni, gyakorolni kedvencével.
Mennyire sikeresek a kezelések?
Attól függ, mit nevezünk annak. Ha lábra áll, az addig béna, vagy mozgásképtelen kutya, az mindenképpen siker.
Kudarcként éled meg, ha nem fejlődik a kis beteg?
Nem, mert például egy gerincbénulásnál sokkal fontosabb az, hogy milyen szintre tudom felhozni az állatot. A siker viszont sosem csak az én sikerem, hanem a gazdié és a kutyáé is együttvéve. Ez egy kooprodukció eredménye.
Mit ad neked ez a munka a hétköznapokban?
Energiát, töltést. Amikor lemerült vagyok, ők mindig feltöltenek. Csak hozzájuk érek, és kapom az energiát. Pontosabban, cirkulációt érzek – cirkulál közöttünk az energia.
Mesélj egy kicsit a saját kutyáidról! Velük is foglalkozol, mint terapeuta?
Vilmát már említettem, ő 12 és fél éves. Már opálosodik a szeme, de teljesen fitt. Neki volt szalagszakadása, és akkor sokat tornáztam vele. Pipacs,(Erdőskerti Barack néven anyakönyvezett) egy másfél éves golden retriever. Nagyon jó a két kutya kapcsolata. Csodás a velük való együttlét. Igaznak tartom a mondást: kutyák és állatok nélkül lehet élni, de minek.
Melyek azok a dolgok, amelyek munkád kapcsán nagyon mélyen érintenek?
Amikor minden erőfeszítésünk ellenére sem tudunk segíteni, vagy – és ez többnyire öreg kutyusok kezelése esetén fordul elő – amikor menet közben nemcsak a kutya, hanem a család barátjává is válsz, és amikor eljön a végső búcsú pillanata, barátként is osztozol a család fájdalmában.
Gondoltál már arra, hogy jó lenne a tudásodat továbbadni valakinek, akár saját gyermekeidnek?
Nem igazán. Sokkal inkább foglalkoztat egy olyan prevenciós program összeállítása, megszervezése, ahol be lehetne mutatni, mire jó és mennyire hasznos a kutyusokkal már korán elkezdeni tornászni. Hasznos minden sportos, vékony, túlsúlyos, vagy öreg kutyának. Hozzám általában állatorvosi ajánlással jönnek a kutyák.
Ha megnyernéd azt a bizonyos lottó ötöst, milyen ötletekkel bővítenéd a vállalkozásodat?
Létrehoznám az álmaim „Dogwell centrumát”, ami kisállat gyógyászat és rehabilitációs központ lenne. De szerencsére addig se unatkozok, a kutyusok jönnek hozzám anélkül is.