Kép: Elliott Erwitt (1953) Forrás:artnet.com

Manapság, amikor minden kommunikációs csatornán keresztül a tökéletes férfi és tökéletes nő mítosza lengi körbe az étert, amely azt közvetíti számunkra, hogyan kell tökéletesnek lennünk – mind külsőségekben, mind belső tulajdonságainkat illetően – egyre nehezebb tökéletlen tulajdonságainkat elfogadni. Ráadásul számtalan elvárásnak kell megfelelnünk napi szinten a munkánkban, a párkapcsolatunkban és baráti közösségeinkben. Nem csoda, ha társadalmunk egyre nagyobb számban termeli ki magából a depressziós, daganatos betegségekkel küzdő embereket.

Nincs ez másképp azokkal a fiatal édesanyákkal sem, akik friss szülőként szembesülnek az élet kihívásaival. Nekik sokkal több feszültséggel kell megküzdeniük, mint szüleiknek, nagyszüleiknek, még ha a látszat azt is mutatja, hogy egy sokkal nyitottabb, támogatóbb társadalomban tudják az anyaságot megélni. A valóság ezzel szemben az, hogy az internet felől érkező információdömping ugyan sok segítséget nyújthat a babavárás és baba megszületését követő időszakra, de legalább annyi fals, vagy félreértelmezett felvilágosítást is adhat az anyukáknak. Sőt, nem elég, hogy gyakran megriasztja őket egy-egy eset leírása, melynek hatására ők maguk is felfedezhetik a bajra utaló jeleket a testükön-lelkükön, vagy a babán, és kétségbe esnek, a női fórumok hozzászólásai, közösségi oldalak kommentjei simán képesek meggyőzni őket arról, hogy valami nagyon nincs rendben velük. Sőt, a legvérszomjasabb ítélkezők saját nemükből kerülnek ki. Csak úgy fröcsögnek a “Milyen egy anya az, aki….” kezdetű mondatok a monitorból.

Gondoljunk bele egy picit, milyen nehéz várandósként, vagy újszülött baba anyukájaként segítséget kérni. Az ellenőrzések alkalmával nincs idő kérdezősködni, mert futószalagon végzik a különböző vizsgálatokat. Sokszor az anyuka nem is mer kérdezni, mert attól fél butaságot kérdez, és nem szeretne szégyenbe maradni. A védőnői szolgálat időközönként megjelenik a kismamánál, de egyáltalán nem biztos, hogy akkor, amikor szüksége van rá. Ott van lehetőségként a saját édesanyja, a korábban szült barátnője vagy a nőgyógyásznál várakozó szintén terhes anyuka, de valljuk be őszintén, egyik sem számít valós, jóleső segítségnek. Mire arra kerül a sor, hogy kisbabáját kezébe foghassa, tele lesz frusztrációval, aggályokkal és kishitűséggel. Valójában mindenki körülötte azt szajkózza, hogy hogyan kell helyesen viselkednie, de senki sem ad magyarázatot arra, hogy miért az a helyénvaló.

Ennek fényében a legfontosabb pillanatokban már kérdezni és kérni sem mer. Megszokta, hogy folyamatosan utasításokat kap azzal kapcsolatban, hogyan szüljön, hogyan szoptasson, hogyan fektesse le a babát és sorolhatnám. Elhiszi, hogy a fájdalom, amit érez, az nem lehet akkora, mint amekkorának érzi. Mert a tökéletes anya nem panaszkodik – és persze mindent tud.

Ezért véletlenül sem mer beszélni arról senkinek, hogy ne adj isten, nem érez semmit a kisbabája iránt, végtelenül idegesíti és kimeríti a baba sírása, a folyamatos éjszakázások, és a kezdeti családi támogatás is elmarad. Egész napra egyedül marad gyermekével, aki leszívja összes energiáját, és mindehhez még mindenki azt várja tőle, hogy jó képet vágjon hozzá, legyen a megtestesült ősanya. Gyakran vágják a fejéhez, hogy hát te egész nap nem csinálsz semmit, mégsincs rend, tisztaság, ebéd. Aztán megjelenik egy kedves rokon, ismerős vagy barát, aki azzal dicsekszik, hogy hasonló korú gyermeke már Shakespeare-t olvas eredeti nyelven. Mellette folyamatosan vizsgálja alakját, és elkeseredetten konstatálja, hogy egyetlen millimétert sem apadt a pocakja. Pedig az milyen fontos a mai tökéletes világban, nem igaz?

Meginog a talaj a lába alatt és alkalmatlannak érzi magát anyának, feleségnek. Nőiességétől megfosztott lelki ronccsá válik, ha nem jön időben a segítség, hiszen akár gyermeke ellen is fordulhat egy-egy nehezebb pillanatában. Több szakirodalom is foglalkozik a hasonló esetek kiváltó okaival, ezért nem szabad félvállról venni a jelenséget.

Egyre divatosabbá válnak a kismama klubok, zenebölcsik és a különböző anyás összejövetelek, amelyek talán némileg segíthetnek a frusztráció enyhítésében, de ne felejtsük el, hogy nem mindenki tud azonosulni a csoportos tutujgatással.
Ezért is nagyon fontos a közeli rokonok, barátok szerepe, de nem csak a fizikai munka és a gyerek körüli teendők átvállalásában, hanem a lelki, érzelmi megerősítésben is. Soha nem volt még talán ennyire nagy szükség a család támogató jelenlétére, mint napjainkban. Talán azért, mert korábban az természetesnek számított, vagy talán amiatt érzi ezt a kor embere egyre bizonyosabban, mert kell egy olyan szó, fogalom, érzés, ami erősebb minden tökéletességre törekvő, külsőségeken alapuló megnyilvánulásnál. Mindenki vágyik egy szilárd bástyára, ami belül meleg és jól szigetelt, képes elnyomni a kívülről érkező furcsa zajokat.

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat