Érdekes beszélgetésben volt részem a minap egy ismerős anyukával és annak lányával, akikkel amolyan csajos témákba feledkeztünk bele, mialatt a fiúkra vártunk. Ha a világbéke nem is került szóba, az igen, hogy ki melyik ruhás üzletre esküszik, hogy melyikünk milyen gyakran és hol vágatja a haját, mi a helyzet kozmetikus fronton, aztán közös női ismerősökről is szó esett. (Igen, tudom sekélyesen hangzik meg pletyi-szagú, de bevallom, néha kifejezetten jól tud esni gyarló női lelkemnek a hasonló diskurzus, ahol nem kell igénybe vennem amúgy rongyosra használt szürkeállományomat. És különben is, nőből vagyok, vagy mi.)
Én ekkor bemondtam egy nevet, akivel kapcsolatban megjegyeztem, hogy szerintem ő milyen szép. Mert van benne valami pozitív, ami vonzza a tekintetemet; olyan különleges, sokatmondó arca van, és jól is tartja magát, mert nem tudnám behatárolni a korát sem.

Beszélgető partnereim először furcsa, kérdő pillantást vetettek rám, majd egy látványos fejcsóválás után kifejtették, hogy nem igazán értenek velem egyet, bár tény, hogy az említett hölgy érdekes fizimiskával rendelkezik, de szépnek semmi esetre sem mondanák. A legfőbb érv pedig az volt: “Törődhetne egy kicsit magával. Lehet, hogy tényleg van benne valami, de olyan…olyan igénytelen.”
Ezután én voltam soron, hogy jól meglepődjek. Vitatkozni nem akartam velük, mert ez nem olyan szituáció volt, de hátrahőköltem egy picit. Majd azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon más is inkább úgy látja azt az illetőt, mint ők? Vagy többen lennének azok, akik függetlenül attól, hogy mi van rajta és mennyi időt töltött a tükör előtt, ugyanúgy szépnek találnák, mint én?

Vajon mitől függ az, hogy valaki egy személyt szépnek lát? A belülről jövő dolgokat találtam én csak szépnek annál a nőnél? Vagy az arcvonásai voltak annyira figyelemre méltóak? És nálam tényleg nem mérvadó az, hogy nincs belőve a haja és nincs szépen kisminkelve? Vagy most megint szélsőségekben agyalok? Hol kezdődik az ápoltság és meddig terjed “hatalma”?

Ha példának veszünk egy csekély értelmű nőt (vagy férfit), mondhatni, minimum átlagos kinézettel, aki nagyon is odafigyel a külsejére, akire biztos, hogy sosem mondják: igénytelen, az már szépnek számít? Hiszen, egy átlagos fizimiskájú személyből csodákat képes művelni a szépészeti szakma együttes összefogása. Ezt nap mint nap látjuk, tapasztaljuk.

Ez lenne a szépség titka csupán? Igaz, ami igaz, én is jobban érzem magam, amikor kilépek a fodrásztól vagy szépen kihangsúlyozom a szememet és olyan ruhát veszek fel, ami nőies, csinos. Olyankor szó szerint szebbnek érzem magam. Sajnos, egy csomó női praktikával hadilábon állok, de igyekszem ellesni bizonyos fortélyokat nagylányomtól, akinek ez zsigerből megy pici kora óta. De azt hiszem, most egy kicsit elkanyarodtam a témától. Vagy mégsem?

Tényleg nem lehet szép egy ember úgy, ahogy van? Saját magától?

Vajon egy férfi hogyan gondolkodik a témáról, és mi alapján lát szépnek egy nőt? Nem, nem szexinek, és nem akarom idekeverni a vonzó vagy stílusos jelzőket sem. Csak a szép definícióját próbálom a lehető legjobban elcsípni, még ha tudom is, hogy eleve kudarcra ítélt küldetés. Mert a szépség relatív, vagy még inkább: szubjektív. Rengetegen próbálták már körülírni, megmagyarázni, hogy ne is említsük a kultúrák közti különbségeket a szépségideálok tekintetében. Európában és a jelenkorban maradva a következő két gondolatot találtam a legtalálóbbnak a témához, amire minden bizonnyal jópáran kontráznának pár Szex és New York ihlette idézettel. (Hajrá, kommentben várom!)

Audrey Hepburn szerint például:
“Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.”

Személyes kedvencem mégis Szilvási Lajostól származik:
“Ha egy nőn csak bizonyos részleteket lehet dicsérni, például, hogy szép a haja, vagy gyönyörű a lába, az annyit jelent, hogy jaj de kár, hogy egészben nem gyönyörű.”