Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Tökéletlenek, és mi így imádjuk őket - aFüzet

Tökéletlenek, és mi így imádjuk őket

Amikor tökéletes családról beszélünk, megállapíthatjuk, hogy márpedig olyan nincs, maximum a filmekben. Hiszen hol ne lennének furcsa nagynénik vagy testvérek, kirívó tulajdonsgokkal megáldott szülők vagy nagyszülők? Tény, ha túl sok van belőlük a rokonságban, az ember esetleg kínosan is érezheti magát. De nem minen esetben! Hogy mennyire szórakoztató tud lenni, amikor a család minden tagja defektes valamilyen szinten, azt David Lindsay-Abaire Pulitzer-díjas amerikai drámaíró Tökéletlenek című darabja igazolja. A Centrál Színházban tegnap este láthatta először a közönség a fekete humorral átszőtt, remek érzékkel megírt előadást Pokorny Lia, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Schmied Zoltán, Rada Bálint, Botos Éva és Vári-Kovács Péter szereplésével, Szikszai Rémusz rendezésében.

A történet középpontjában Claire (Pokorny Lia), egy negyvenes nő, feleség, anya áll, aki ritka memóriazavarban szenved, ezért minden nap, amikor felkel, alapvető dolgokat kell ismertetni vele: ki ő, milye van, miről szól az élete. Ez a feladat a férjére hárul, aki napról napra, a reggeli kávé mellé viszi neki a legfontosabb az információkat. Egyik alkalommal azonban máshogy folytatódik a nap, mint ahogyan szokott: felbukkan egy szökött rab, aki elviszi magával az emlékek hiányából fakadóan, teljesen befolyásolható nőt. Ezzel kezdetét veszi egy eszement sztori, visszatérés a családi fészekbe (és vele együtt a múltba), miközben megismerhetjük Claire életének legfontosabb szereplőit és lassan válaszokat kapunk a miértekre.

Alig telik el negyed óra az induló „elrablós” jelenetig, mi már kiválóan érezzük magunkat, de a könnyezve nevetős részig sem kell sokat várni. Az előadás egyik ereje pont ebben rejlik: komoly dolgokról van benne szó, eléggé összetett, amit látunk, mi mégis az elejétől a végéig hihetetlenül jól szórakozunk. Ehhez kellettek a remek érzékkel kiválasztott színészek, akik nem egyszerű feladatot kaptak: Rudolf Péter karakterének nem csak furcsa beszédhibája van, de sánta, fél szemére vak és félig süket is; Nagy-Kálózy Eszter egyszerűen zseniálisan hozza az agyvérzés után artikulálatlan módon kommunikáló, aggódó édesanya szerepét; a tinédzser fiút alakító Rada Bálint végig hiteles, mint betépett nagykamasz; Schmied Zoltán a komoly lelki zavarokkal küszködő férfi karakterével erős színezet, ahogy Vári-Kovács Péter őrült figurája és Botos Éva eleven játéka is csillagos ötöst érdemel.

Pokorny Lia játékáról külön cikket lehetne megint csak írni, mert annyi érzelem és érzékenység, humor és lélek, mint ami benne van, véleményem szerint kevés színésznőben lakozik. Egy olyen látszólag könnyed előadás, mint a Tökéletlenek, teljesen más színezetet kapott volna, ha nincs benne Lia személyisége. Minden egyes jelenet, amiben játszott, pont annyira volt komoly vagy bohókás, mint amennyire a helyzet megkívánta. Láttuk sírva nevetősen szenvedni, teljes naivitással az életre rácsodálkozni, sokkolódva és eltökélten cselekedni. A „ki vagyok én?” kérdés, az elveszettség érzése, hogy tudjunk a másikban bízni, az abszolút szeretni vágyás és tudás képessége, mind nagy természetességgel jött át játékával.

A jelmez Kiss Julcsi, a díszlet Bagossy Levente munkáját dicséri, ami tényleg nagyon ötletesre sikerült, és amihez remekül illeszkedett a táncos színpadi átrendezés. S ha már tánc, a zenét is meg kell említeni, végig jó kis számok szóltak, a pakolászástól a rádióhalgatásos jelenetekig, külön élményt nyújtva, nem mellékesen szintén fokozva a hangulatot.

Nem egy hagyományos komédiát láthatunk, ha a Tökéletlenekre váltunk jegyet, több szempontból is figyelemreméltó előadást hoztak össze az alkotók. Lindsay-Abaire poénjai Upor László fordításában ki lettek maxolva – látatlanban is így érzem. Az olyan súlyos témák, mint a családon belüli erőszak, az önmagunkkal/önmagunkban zajló örökös vívódások, a kamaszok érzékeny lelkében dúló nagy harcok és az egyéni tragédiák tolmácsolása gyakrabban jelenik meg dráma formájában a színpadon, mint vígjátékként. Ez esetben viszont jól működött a dolog: a jóféle humor önfeledt szórakozással ajándékozta meg a közönséget, de a komoly mondanivaló, állásfoglalás is átjött. Volt egy nagyon szép íve ennek a keserédes komédiának, aminek a vége az lett, hogy amikor a vastaps után felkeltünk a székről, megjegyeztük, hogy rég nevettünk ennyit, és mintha meg is könnyebbültünk volna, hogy lám, nem csak a mi családunk fura.

Az elfogadás és egy szebb, igazabb jövőbe vetett hit, az erőszak és a megbocsájtás is végig ott lebegett valahol a levegőben, de azt gondolom, hogy aki nem visította végig az előadást, annak leginkább érintettségi oka lehetett. A múlt felidézése, visszarepülni a gyerekkorba, megélni korábbi traumákat, nem csak memóriazavaros betegeknek tud nehézségeket okozni, és nyilván nem mindegy az sem, hogyan fogunk hozzá. Azt gondolom, hogy egy ilyen megkérdőjelezhetetlenül imádnivaló darab – ha fura a családja valakinek, ha nem – mindenképpen jó terápia lehet mindenki számára. Merthát, mint tudjuk, a nevetésnek gyógyító ereje van; és itt bőven van benne részünk.