Amikor anyagot gyűjtöttem a cikk megírásához, meglepetésként ért a tény, hogy az utóbbi időben csökkenő tendenciát mutatnak a válási statisztikák. Emlékeimben még az élt, amivel korábban a közvéleményt bombázták (és ezzel párhuzamosan a házasodni vágyó bátor fiatalokat riogatták), hogy hazánkban minden második házasság szakítással végződik. Nem egyszerű ilyen negatív ómennel elindulni a közös életbe, hiszen tudattalanul is ott lappang a kétség a felekben, hogy vajon nekik sikerül-e a holtomiglan-holtodiglan, vagy éppen ők lesznek a statisztikák “másodikjai”.

A címben feltett kérdésre (azaz: válni vagy nem válni?) csak akkor lehet hitelt érdemlően válaszolni, ha tudjuk, mit is akarunk. Őszintén magunkba nézve rendbe hozni a kapcsolatot, vagy esélyt sem adni egymásnak?
Nyilván egyénenként/páronként változó, hogy erre ki mit mond, de hiszem, hogy léteznek örökérvényű igazságok, elismert szakemberek által kinyilvánított törvényszerűségek, amelyeket jó figyelembe venni még akkor is, ha egyelőre senkit nem fenyeget a válás veszélye.

Mi lehet a sikeres, örökké tartó házasság titka?

Sokan, sokféle választ szoktak adni erre a kérdésre. Az már csak a hitelesség szempontjából érdekes felvetés, hogy akik megmondják a tutit, vajon mennyire élnek hosszú és boldog házasságban kedvesükkel. Gary Chapman amerikai író, párkapcsolati szakértő, házassági tanácsadó ebből a szempontból is hitelesnek számít. Sikerkönyve, az Egymásra hangolva a szeretetnyelvek fontosságáról és szerepéről beszél. Chapman úgy gondolja, hogy ugyan a szeretet univerzális, de annak kifejezése individuális, ami öt nagy csoportba oszthatja az embereket. Ezek a következők:

1. elismerő szavak,
2. minőségi idő,
3. ajándékozás,
4. szívességek,
5. testi érintés.

Szerinte egy kapcsolat akkor lehet hosszú és boldog, ha a felek felismerik egymás szeretetnyelvét, és úgy szeretik egymást, ahogy az a másiknak a legjobb.
John M. Gottman párkapcsolati kutató a jól működő házasságot 7 alapelv szerint határozza meg.

1. Rajzold meg a párod belső térképét! Szerepeljenek rajta a belső félelmei, örömei, vágyai, érdeklődése, a számára fontos emberekhez fűződő kapcsolatok és történések.
2. Szeress gyengéden, amit merj is kifejezni szavakkal is.
3. Foglalkozz vele minden nap!
4. Mindig vedd figyelembe a véleményét, és olykor hallgass rá!
5. Kezeld a problémákat indulatok nélkül!
6. Ne akard megváltoztatni!
7. Legyenek közös céljaitok!

Tehát rengeteg szakirodalom áll rendelkezésünkre, ha mélyebben szeretnénk beleásni magunkat a témába. S ha már ezeket elolvassuk, érdemes egyesével végigvenni, mi az, ami működik a kapcsolatunkban, és mi az, ami nem. Változni és változtatni azonban a házastársaknak kell, ha úgy érzik, valami elromlott, a nélkül egy okos könyv sem segít, egyetlen szakember igyekezete sem ér célba.

Mitől romlik el egy örökre tervezett érzelmi kötelék?

Leginkább attól, hogy az igen kimondásával azt gondolja az ember, végre megtalálta a boldogságot, és nincs más dolga, mint élvezni azt. Ám a hétköznapok, az együttélés nehézségei, a közös problémák megjelenése, a fiatalok nyakába szakadt friss rokonság, mint vészjósló fellegek borulnak a házasokra. Az amúgy is kiforratlan személyiségeket komoly kihívás elé állítja mindez. Nem csak egymás szokásait kell tolerálni (ha egyáltalán lehet), hanem meg kell tervezni a költségvetést, meg kell szervezni a közös programokat a barátokkal, családtagokkal.

Fontos leszögezni, hogy milyen hagyományt fognak követni és milyet semmiképp, s nem utolsó sorban a gyermekvállalási kérdésekben is kompromisszumra kell jutniuk. Ilyenkor jönnek az okos észrevételek, mint például az, hogy “hát ezt talán az esküvő előtt kellett volna tisztázni”. Csak nem elhanyagolható tényező, hogy a szerelmes ember sosem néz előre, hanem a jelenben él. Könnyedén legyint egyet és azt mondja: majd megoldjuk. A szerelem mindent legyőz!

Aztán, amikor kiderülnek a másikról kevésbé vonzó dolgok (hogy a klasszikusoknál maradjunk: nem tud főzni és nem is akar, szétdobálja a ruháit, stb.) felvetődik a felekben a kétség.
“Én nem ilyen lovat akartam!”
Ezzel a megállapítással tulajdonképen már el is dőlt a kapcsolat jövője. Ugyanis, ha a párjukat innentől egyértelműen a rossz szokásaival azonosítják, a kapcsolat előbb-utóbb váláshoz vezet. Ám, ha sikerül túllátni ezen, és meglátni magát az embert a viselkedései mögött, akkor együtt marad(hat)nak. Miért is?
Mivel rossz szokása mindenkinek van, sőt az évek alatt csak gyarapszik ezek köre, egy idő után a házastárs már nem lesz más a párja szemében, mint egy két lábon járó tömegpusztító fegyver, aki ellen folyamatosan védekezni-támadni-védekezni-támadni kell. Így változik át a szerelmi kuckó valóságos hadszíntérré. A legrosszabb, ami történhet, hogy kialakul egy ki tudja meddig tartó állóháború, ami szépen lassan felőrli a felek idegrendszerét.

Nyilván nem ennyire egyszerű a képlet, de a “rés a pajzson” valahol itt keletkezik; így férkőznek be azok a bizonyos harmadikok, a kontroll nélküli, egyre bántóbb beszólások, örökre nyomot hagyó, sértő magatartások. A lassan ölő mérgezés a legalattomosabb fajta, amit idejében fel kellene tudni ismerni, míg nem éri el legfontosabb érzékszerveinket -legfőképpen a szívünket.

Hiszen egy bizonyos ponttól már nehezebb visszatalálni, meglátni azokat a csodákat a másikban, ami életre keltette a szerelmet a kezdetek kezdetén. Akkor még van esély az újrakezdésre. Tudom, sokkal könnyebb tanácsolni, mint a valós helyzetben alkalmazni: “Söpörjétek félre sértődöttségeteket, a felesleges elvárásaitokat! Kapjátok elő az őszinte tiszteletet a másik iránt szívetek legmélyéről!” Talán még nem felejtették el, miért is szerettek bele egymásba. Az sem baj, ha nem abba szeretnek újra bele, aki akkor volt a másik, amikor megismerkedtek! Annyi minden történhet az emberrel az évek során. Új vonásokat, személyiségjegyeket is fel lehet fedezni egymásban, amelyek új alapokra helyezhetik a kapcsolatot. Egy kis vérfrissítés sosem árt, és akkor már ne kívülről jöjjön a csábítás!

No de ha már elkezdődött a “háború”, hogyan kezeljük konfliktusokat?

Már mindenki tudja: az önismeret adja a legnagyobb segítséget. Azon kívül, fontos szempont, hogy mindig egyes szám első személyben beszéljenek a felek problémájukról és az ahhoz kapcsolódó érzéseikről. Legyenek kívülállók saját konfliktusukban, hogy úgy lássák a gondot, ahogy az valójában van. Az empátia sem utolsó lélektani eszköz, hiszen ha bele tudja élni magát az egyik a másik helyzetében, talán megérti álláspontját is. Az a legideálisabb, ha a problémát közös ellenségnek tekintik, amit csak együttes erővel tudnak legyőzni. Ne hasonlítgassanak! Se a problémát, se a helyzetüket mások problémáihoz, mások helyzeteihez. Felesleges bevonni önigazolás gyanánt az első potenciális személyt, aki éppen felbukkan környezetükben. Amikor úgy érzik, hogy eldurvul a helyzet, a humor mindig feszültségoldó hatású lehet. Az élet nem habos torta, de mindig csak annyira vegyük komolyan, amennyire a helyzet megkívánja!

Az persze kevésbé vicces, amikor nem csak két ember boldogsága a tét, amikor már szülőként kell komoly döntéseket hozni.

Mégis, van, amikor jobb elengedni…

Van, amikor semmi sem segít, és egyszerűen nincs más megoldás, mint az, hogy elválik két ember útja, és új esélyt adva egymásnak, megpróbálhatnak másik kapcsolatban boldogan élni. Ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy tudják, mi vezetett a párkapcsolat kudarcához. Szerepelhet az okok között a hiányos önismeret, a meggondolatlanság, a hölgyek részéről a mindenáron férjhez akarok menni, vagy a túlságosan erős szülői befolyásolás, és persze a leggyakrabban emlegetett ok a hűtlenség. Ám sosem szabad elfelejteni, hogy ez egy páros tevékenység, tehát 50-50%-ban felelősek a felek mindenért, ami a kapcsolatban történik. Egyértelműen csak az egyik felet kikiáltani bűnbaknak azért nem jó taktika, mert ha egyikük sem szembesül azzal, mit kellett volna másképp csinálni, a következő viszonyukban is megjelenhet a probléma.

Nagyon is nehéz feladat annak felismerése, hogy ha megcsal a párunk, az nem csak az ő sara, az már egyértelműen következménye valaminek, egy hiányállapotnak, ami odáig vezetett, hogy a boldogságot más karjában kereste. Az, hogy megtette, viszont egyértelműen az ő felelőssége!

Minden válás egyedi, más problémákat rejt, még ha első hallásra tipikusnak is tűnik. Fontos, hogy se pedagógus, se családtagok, se barátok ne ítélkezzenek, és ne adjanak keresetlen jótanácsokat egyik félnek se, különösen, ha békétlenségről van szó, vagy arra uszítanának. Épp elég feldolgozni a helyzetet, megbirkózni az új állapotokkal mindegyik félnek anélkül is.

És a legfontosabb: válás után a gyerek még a legszeretőbb szülők mellett is sérülhet. Ezzel a ténnyel jó szembenézni mindkét félnek. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy egy karcolás lesz belőle, vagy egy komoly töréssel jár -e az elszakadás. Beszélni, beszélni, beszélni – ezt javasolják a szakemberek a szülőknek. A legrosszabb ugyanis, amit egy szülő tehet, hogy úgy akarja megvédeni a gyereket a sérüléstől, hogy úgy tesz, mintha nem történt volna semmi különös az életükben, és minden megy tovább változatlanul. Hiszen ez egyáltalán nem így van. A gyerek nyelvén igenis el kell tudni mondani, hogy mi történt, mire számíthat, mi a jelen helyzet.

Amikor anya és apa nem tud már közösen együttműködve nem hogy jövőt építeni, de még egy levegőt se szívni a másikkal egy fedél alatt, inkább ártanak a gyereknek a rossz mintákat átadva neki, mint ha békében elválnának. Ez az egyetlen esélye a gyereknek, hogy tartós sérülés nélkül ússza meg szülei rossz kapcsolatát. Fontos, hogy a felnőttek minden indulat és harag nélkül, normálisan, barátsággal tudjanak kommunikálni egymásról. Ez viszont vagy természetesen jön (mert valóban harag nélkül válnak el, és teljes közönnyel tudnak egymásra gondolni, ne adj isten jó szívvel), vagy nagyon tudatosan, akár terápia segítségét igénybe véve. Bármelyik is vonatkozik az érintettekre, nagyon megéri.

Még egy fontos dolog: külön élő szülőkkel is létezik a család, még ha nem is a hagyományos családmodell szerint! Lehet boldog családi életet élni úgy is, egészséges felnőtteket nevelni. Igaz, mindehhez nagyon nagy tudatosság és hatalmas szeretet kell – ahogyan a klasszikus felállásnál is!

Tény, nem mindig találjuk meg elsőre azt, akire valójában vágyunk, de ha úgy tudunk elköszönni egymástól, hogy mégis kaptunk valamit ettől a kapcsolattól, könnyebb lesz az elengedés. Amíg viszont csak a sérelmeinkre fókuszálunk, nem adunk lehetőséget magunknak az újra és az újrakezdésre!

A búcsúzás akkor is megviseli a lelket és megtépázza a nemiségünket, ha mi kezdeményezzük a válást. Ezért törekedjünk arra, hogy bűntudat nélkül, önmagunk megerősödését táplálva, a megfelelő konzekvenciák levonása után tiszta lappal induljunk a párkeresés útjára!

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat