Néha
lehunyom a szemem
vagy csak úgy álmomban
oltár elé vezetem magam.
Csak mindig az a tíz-húsz lépés.
Senki mellé sem érek
közben sem bámulnak-néznek
a rokonok
felbotlani sem tudok
csak mindig az a tíz-húsz lépés
(persze) mindig
egyedül.
(Nagy Hajnal Csilla: Oltár OPUS – Peron melléklet, 2012/5)
Ha nagyon bátor lennék és versekben akarnám kifejezni magam, azt hiszem, hasonló sorok születnének, mint amilyeneket Nagy Hajnal Csilla ír. Sem tehetségem, sem belső késztetésem nincs ilyesmire, viszont őt például őszinte rajongással követem a különböző platformokon. Valahol olvastam, hogy oda kell figyelni rá, érdemes megjegyezni a nevét, mert nagyon sokat fogunk még hallani róla. Efelől nincs kétségem, több éve felfedeztem az egyedi hangot és stílust képviselő költőt benne. Éppen ideje volt már, hogy megismerjem, hát ráírtam, hogy beszélgessünk. Beszélgettünk. Szeretnivalóan tartalmas, vidám volt az a közel két óra, ami alatt sok mindent megtudtam a költészetéről, de legfőképp arról a lányról, aki képes a verseivel jól megmosolyogtatni és olykor magamra emlékeztetni.
Először is gratulálok a 2020 KULT költeményei TOP 10 első helyezéséhez. Ennek a listának az élén szerepelni nagy dolog, ha jól sejtem.
Mindenképpen. Azért is érdekes ez az elismerés, mert minden évben más rangsorol, más irodalmár ízlését tükrözi a lista. Évekkel ezelőtt már egyszer szerepeltem rajta, bár nem ennyire előkelő helyen, és akkor is óriási megtiszteltetés volt.
Úgy láttam, vegyesen képviselteti magát több korosztály a legjobbak között, és azon gondolkoztam, hogy nagyjából egy évtizede kezdett el szélesebb körben is menővé válni a kortárs irodalom. Ha jól számolom, te pont abban az időben voltál egyetemista vagy gimnazista. Szerzőként hogyan élted meg ezt a folyamatot? Akkor is nagy rock and roll volt az írás, a költészet a te generációdban, vagy csak bizonyos körökben kapták fel a fejüket egy-egy jó versre?
Nekem mindig nagyon határozott elképzelésem volt arról, hogy író leszek, de a kortárs költészettel egészen addig nem kerültem testközelbe, amíg gimnazista koromban egy szlovákiai magyar irodalmi pályázatnak köszönhetően részt nem vettem egy írótáborban. Persze addig is tudtam, hogy létezik kortárs művészet, de akkor más volt a kultusza.
Mondhatjuk azt, hogy együtt nőttél fel azzal a folyamattal, aminek köszönhetően a kortárs költészet iránti fogékonyság ma már nem ritka jelenség?
Tulajdonképpen igen, de ebbe még sohasem gondoltam bele. A kortárs irodalom nem úgy volt jelen az életünkben, mint most. Hogy a mai középiskolások körében ismert és népszerű, abban nyilván nagy szerepe van az internetnek, a tömegkommunikációs eszközöknek, a szociális médiának. Az eltelt egy évtized alatt bekövetkezett gyors technológiai fejlődés elősegítette, hogy könnyű legyen elérni a költészetet. Először a Facebook lett egy fontos platform, aztán megjelentek az instaversek, és sok olyan oldal működött (mint például Simon Márton Szöveges kontentje), ami a nagyközönség elé tárta mindazt, ami azelőtt egyáltalán nem volt elképzelhető.
A jelenbe visszatérve: most hol élsz? A posztjaid azt sugallják, hogy Törökországban, de nem találtam egyértelmű cikket arról, ami ezt igazolná.
A barátom két és fél éve kapott egy munkát Isztambulban, és én kiköltöztem vele. Mivel addig is otthonról dolgoztam, mindegy volt számomra, helyileg hol vagyok. A város persze gyönyörű, könnyű beleszeretni. Így tehát szerelem hozott és az is várt rám Isztambul képében.
Tett hozzá a költészetedhez a török kultúra?
Abszolút. Azt hiszem bármilyen idegen kultúra erős hatással lenne rám. A török kultúra pedig, amely lenyűgöző, izgalmas, különösen alkalmas erre. Főleg a verseimre. Sokszor megihlet egy arc, egy szituáció, nagyon inspiráló tud lenni a környezet. De talán mégsem jelenik meg a műveimben az ország annyira, hogy egyértelmű legyen: itt vagyok. Pedig lassacskán megtanulom a nyelvet – még nem megy tökéletesen – és egyre megfejthetőbbé válik a környezet számomra, bár a törökség, mint jelenség roppant összetett ahhoz, hogy megértsem. De tavaly kezdtem el drámát írni, és ott például érdekes módon semmiféle szerepe nincs a török kultúrának.
A Másnap című drámát mondod, amivel díjat is nyertél. Mit lehet tudni a darab jövőjéről? Hol lehet majd látni?
Valamikor 2019 végén volt a díjátadó, ami után – kicsivel a járvány miatti korlátozások bevezetése előtt – meg is keresett közvetetten egy budapesti színház. Nem volt szerencsés az időzítés, mivel a színházak működése, mint tudjuk, megpecsételődött egy időre, így aztán nem lett belőle semmi. Most újra felmerült az előadás kérdése, de azt hiszem, most még annyira bizonytalan minden és mindenki, hogy egyelőre semmi biztosat nem mernék mondani. A dráma szövegének első felét az Irodalmi Szemle tavaly májusi lapszámában, a másodikat a Kalligram tavaly áprilisi számában lehet olvasni.
Érdekes okai lehetnek annak, hogy míg mondjuk a költészetedre kihat a török kultúra, a drámánál valamiért másként működsz alkotóként.
Ez részben azért lehet, mert a versírásnál átfuttatom magamon a mindennapokat, amelyek közvetlenül érintenek engem. Egy versben az ember közvetlenül reflektál a körülötte zajló szubjektív történésekre. Így elkerülhetetlen annak a helynek az atmoszférája, a hatása, ahol élek, míg a próza és dráma esetében egy univerzális közlésre való törekvésről van szó – legalábbis az én esetemben. Nehéz úgy szubjektíven jól megírni egy prózát, ahogyan az a versek sajátja. Ennél a műfajnál már talán kikerülhetetlenek lennének a társadalmi problémák, az ítéletre mutató utalások, ha megpróbálnék egy országot, egy kultúrát konkrétabban beleemelni. Én pedig nagyon sok ilyesmiről nem tudnék kijelentéseket tenni. Emiatt van az, hogy verseknél kézenfekvőbb, hogy felmerüljön az engem körülvevő kultúra.
Viszont azt olvastam, befejezted az első regényedet is.
Igen, még 2014-ben kezdtem el írni és tavaly fejeztem be (több mindennel foglalkozom párhuzamosan), egy kisregényről van szó. Konkrét elképzelésem volt a koncepcióját illetően; a regény hét karakter elbeszéléséből tevődik össze, akik mindannyian egy-egy hetüket mesélik el, melyekben a szálak időnként összeérnek. Olyan szövegeket hoztam létre, amiben nincsenek egyenes korrelációk konkrét helyekkel, kultúrákkal, nyelvekkel, a nevek egy része is univerzális, viszont egy ponton, ha nem is a török kultúra, de az iszlám vallás megjelenik. Lehetett már itt-ott olvasni belőle részleteket, a könyv idén fog megjelenni a Scolar Kiadónál.
Örülök, hogy a szubjektivitás és a reflexió szavak elhangzottak, mert valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy a versben nem lehet “csalni”, hogy kikerülhetetlen egy bizonyos fokú őszinteség, máskülönben nem lesz elementáris hatása annak, amit olvasok. Eszembe jutott egy korábbi beszélgetésem irodalmárokkal, ahol felmerült, hogy veszíthet az értékéből egy mű, ha túlságosan őszinte egy szerző, hiszen: ahogy hozzáadhat, úgy el is vehet vele.
Hogy őszintének kell lenni egy műnek, az szerintem alapvető. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy konkrét tényeket kell az embernek „bevallani”. A vers minősége olyan értelemben nem az őszinteség mértékén fog múlni szerintem, hogy önmagában ettől jobb vagy rosszabb lehet egy szöveg. Mellesleg egyáltalán nem tartom rossz dolognak, amikor kényelmetlen olvasni valamit. Mit jelent az, hogy valami túl őszinte? Nagyon sok megrázó és életeket megváltoztató műre rá lehetne mondani. Sylvia Plath Üvegbúra című könyve is ilyen. De ezekre szerintem nagy szükség van. Nálam a fő oka annak, hogy írok az, hogy rájöjjek bizonyos dolgokra. Nagyon sokszor úgy kezdek el verset írni, hogy még én sem tudom pontosan, mi az igazság, mi az, amire rá akarok és rá fogok jönni, és hogy ennek a végére járjak, mindenképpen őszintének kell lennem közben. Emiatt utólag képes vagyok zavarba jönni néha, amikor elolvasom (és még inkább, ha felolvasom) némelyik versemet, mint például az első verseskötetem utolsó ciklusát. Abba a versbe egyébként azt is leírtam valahol, hogy a versben hazudni bűn. Szerintem az, hogy egy valaki nem őszinte, legtöbbször abból fakad, hogy nem mer önmaga lenni. Nem meglepő, sokan vannak ezzel így. Én nem is tudnám másképp csinálni ezt az írásban (és az életben is erre törekszem). Ettől függetlenül elfogadom, hogy mindenki máshogy kommunikál a világgal, más módon dolgozza fel a történéseket maga körül, és egyáltalán nem mondom azt, hogy egyik mód jobb lenne a másiknál. Én nagyon sok mindent furcsán csinálok, de mindenekelőtt nagyon rosszul tudok hazudni, sőt, sokszor akár eltakarni dolgokat.
Az én egyik kedvencem tőled a Miért éppen Malkovich? – Mert nem szeretek hazudni című vers. Annak a sztoriját tényleg álmodtad, ugye?
Az teljesen – az elejétől a végéig – egy álom.
Nagyon szeretem. Talán azért is közel áll hozzám, mert sokunknak vannak fura álmai, és ezzel a verssel egyfajta feloldozást vagy egy olyasfajta érzést adtál, hogy ez teljesen rendben van. Az emberek hajlamosak tabuként kezelni az álmaikat, legalábbis nem szoktak nagyon róla beszélni.
Emlékszem, amikor felébredtem, azt éreztem, hogy volt valami nagyon tragikus és egyben nagyon vicces ebben az álomban. Amikor elkezdtem megírni a verset, egyáltalán nem tudtam még, hogy vers lesz. Visszaemlékezés közben sok minden letisztázódik az emberben és explicitebbé válik az egész történet, de ez a jó az álmainkban. Mindenkinek vannak bizarr álmai, mindenkiben van egy adag eredendő bizarrság. Ezért is lett az első kötetem címe: Miért félünk az őrültektől Mert félünk a bizarr dolgoktól, miért félünk önmagunktól. Én gyakran mondok furcsa dolgokat, és egyre inkább azt érzékelem az életemben, hogy azok az emberek, akik ezekre rezonálnak, nem néznek ezért rossz szemmel rám még akkor sem, ha éppen nem értik (sokszor én sem értem). Sokszor küzdök azzal, hogy nem merek kimondani valamit, ami megjelenik a fejemben, és vannak szituációk, amikor jó is, hogy nem merem. Mindenkiben vannak hasonló gondolatok, csak a társadalmi elvárások miatt az emberek nem mernek szembesülni a saját fura dolgaikkal. Sok minden „nem fér bele”, ha funkcionálni akarunk a világban.
Kimondjátok, leírjátok helyettünk, amit mi nem merünk. Ezért is voltam hálás, miközben olvastam mondjuk ezt a versedet.
Nagyon jó ezt hallani. Ahogy felnövünk, sokszor egyre inkább elhagyjuk az ártatlan, kíváncsi, bizonyos értelemben bizarr kis lényt, a bennünk élő gyereket. Márpedig a gyerekek zseniális dolgokat mondanak, nem tesznek semmiféle szűrőt arra, ami kijön. Úgy 5-6 éves volt az unokahúgom, amikor egyszer leültünk a szoba közepére, én fogtam egy darab papírt és azt mondtam neki, hogy most írunk egy verset, jobban mondva ő diktálja nekem, én pedig leírom. Emlékszem a pillanatra, amikor sok mindent megértettem abból, hogy az őszinte ártatlanság hogyan működik, és mennyire fontos, hogy használja az ember az alkotásban. Az unokahúgom nézelődött a szobában, látott tárgyakat, és kendőzetlenül kimondta, ami eszébe jutott. Persze nem volt mindig értelme annak, amit mondott, de csodálatos dolgok születtek belőle. Egy sort örökre megjegyeztem: „elvesztettük egymás szilonharisnyáját” (nylon). A gondolatoknak sokszor nem volt közük egymáshoz, de az őszinteség csodálatos eredményt adott. Ezzel azt akarom mondani, hogy ami néha bizarrnak tűnik, szükséges. Hogy érdemes meglátni minden részletét a világnak.
Miért az analitikus költészet irányába mentél el? Mennyire volt tudatos választás? Bár eleve naiv lehet a felvetés, hogy amikor nekiindul a pályakezdő, irodalommal kacérkodó fiatal úgymond eldönti, hogy melyik stílus vagy műfaj mellett dönt. Lehet ez egyáltalán döntés kérdése? Mennyi tudatosságot igényel szakmai tekintetben az, hogy később mit fogsz képviselni?
Az én esetemben teljesen organikus volt, hogy milyen irányba megyek. Egyáltalán nem volt egy tudatos döntés, a dolgok nagy része nálam semennyire nem az – főleg az írásban nem. A pszichológia mindig is érdekelt. Szerintem bizonyos értelemben eleve nem mi választjuk ki, hogy mit csinálunk, bármilyen területről is van szó. Nem hiszem, hogy bárki úgy csinálja, hogy kinéz magának egy stílust, hogy akkor ő most így csinálja, vagy, ha mégis, azért van, mert eleve az áll közel hozzá. A művészeteknél ez olyan természetesen kell hogy jöjjön, mint a lélegzés. Persze az írás sok mindent ki is vesz az emberből, de ezek reflexiók, amik folyamatosan átmennek rajtam, kiválasztják, hogy melyek azok a pontok, amelyeket fel kell dolgozzak. Számomra az írás egy motiváció. Kicsi koromtól ez volt az egyetlen olyan kommunikációs forma, amivel bármennyire is meg tudtam jól érteni magamat és a világot magam körül.
Pedig, ahogy a weboldalad bemutatkozó soraiból megtudtam, a filmezéssel is kacérkodtál. Adsz még esélyt neki vagy már elengedted, és tökéletesen kielégít, hogy néha írsz egy-egy filmkritikát?
Az mindig biztos volt számomra, hogy író leszek, de valóban erősen foglalkoztatott a filmrendezés gondolata is, ami visszagondolva furcsa, mert nem volt szinte semmi ismeretem arról, hogyan működik ez az egész. Mindig közel álltak hozzám a filmek, de miután elkezdtem filmelméletre járni a szabadbölcsészeten, az első év vége felé rájöttem, hogy nem ez az én utam. Pedig érdekes dolgokat tanultam, érdekes emberektől. Ez az álom elaludt bennem és nagyon sokáig nem is gondoltam rá. Nemrég jutott újra eszembe, hogy a drámaírás kapcsán hátha alkalmam nyílhat arra, hogy belelássak színházi folyamatokba, és talán egyszer a filmesekbe is. Látok egy folyosót, aminek a végén, vagy valamelyik elágazásában, nem tartom kizártnak, hogy lesz majd valami, aminek köze van a filmkészítéshez. Lévén azonban, hogy nincs tapasztalatom benne, ha valamikor meg is történik, aminek nagyon örülnék, az nem a közeljövőben lesz.
Hogy a vizuális művészetek is közel állnak hozzád, egyértelmű. Nagyon szeretem a fotóidat. Arra viszont nem tudtam rájönni, milyen szerepe van az életedben a fotózásnak.
Erre a kérdésre már én is keresem egy ideje a választ. Ha azt mondom, hogy megpróbálom tágítani a vizuális értelmezésemet a világról, az kevés magyarázat lenne. Egy kicsit távolabbról lesz muszáj nekiindulnom: még kiskoromban elkezdtem verseket írni, majd a gimnáziumi éveimben, a táborokban már egy kicsit komolyabban foglalkoztam vele, de az ekkor született verseket még például szinte egyáltalán nem publikáltam, és a kötetembe se igen kerültek belőlük. Később, amikor a szabadbölcsészeten felvettem kreatív írás minoron a stílusgyakorlatot, valamint a prózapoétika tárgyat, Déri Balázsnál, tüzetesen foglalkozunk Szepes Erika és Szerdahelyi István Verstan könyvével. A stílusgyakorlatokon leginkább kötött formákban kellett létrehoznunk műveket (ekkor írtam például először és utoljára szonettet), leginkább az első szemeszterben, és az az érdekes, hogy úgy érzem, a versírásról a legtöbbet ott tanultam meg, ezeknek a formákban a megismerésével és elsajátításával, pedig közvetlenül szinte egyáltalán nem használtam – ekkor sem és azóta sem – a Verstanban megtanult ismereteket. Ehhez hasonlóan alakult a viszonyom a fényképészettel is. A fotózás igazából már mindenkinek az életében jelen van, akinek van kamerás telefonja. Engem sok évvel ezelőtt, még az egyetemi éveim elején elkezdett érdekelni, nem is a annyira a fényképalkotás, hanem bizonyos momentumok megörökítése. Ebből az okból vettem egy analóg fényképezőgépet. Magát a szemléletet és mindent, ami hozzá kapcsolódik, nagyon megszerettem. Egy véletlen találkozásnak köszönhetően pedig pár évvel ezelőtt bizonyos új technikai ismereteket sajátíthattam el hozzá. Úgy alakult, hogy az alap- és mesterképzés között egy évet otthon töltöttem, Losoncon, Szlovákiában. Egy nap a a nyakamban volt az analóg kamerám, ekkor futottam össze az egykori óvónőmmel és a férjével, Gyetvai Zoltánnal, aki egy szlovákiai magyar fényképész. Eszméletlen jó dolgokat csinál fényképészet terén.
Mikor meglátott a géppel, felajánlotta, hogy szívesen bevezet a fotózás rejtelmeibe, technikai hátterébe. Megmutatta, hogyan kell negatívot előhívni, pozitívot előhívni, fotózni. Rengeteget tanultam tőle. Alkalmam nyílt megérteni sok mindent a mechanikus ismeretekből, így elkezdtem vele komolyabban foglalkozni. Addig csak egy fényképezőgép volt, ami a kezemben van, de aztán megértettem dolgokat amik bizonyos értelemben tágították a vizuális látásmódomat. Ide, Isztambulba a technikát, tehát a nagyítómat és a sötétkamrám alkatrészeit nem hoztam magammal, viszont nagyon szeretek kísérletezni.
Ha már Losoncot említetted: mit jelent számodra a szülővárosod? A gyökerek utáni sóvárgáshoz, a nosztalgiázáshoz talán még fiatal vagy, bár mindenki máshogy működik. Most távol vagy, a világ egy kissé a feje tetejére állt, és a távolságok is más dimenzió alá kerültek.
Erről az jut az eszembe, hogy tavaly volt az Alföldnek egy Trianon tematikájú lapszáma. Szerintem egy nagyon jó ötlet volt részükről, hogy határon túli szerzőket egyszerűen város esszék írására kérték fel. Én is írtam bele Losoncról. Fontos pillanatban érkezett a felkérés, éppen készültünk hazamenni áprilisban, de ez az utazás a vírus miatt meghiúsult. Amikor előtte szóltak, még nem tudtunk arról, mi fog éppen kirobbanni a világban. Emlékszem, megterveztem magamban, hogy miután hazatérek, bejárom a várost, és így írom majd meg az esszét. Aztán nem mehettünk sehova; a határokat lezárták, és ezáltal épp olyan távol volt tőlem a legközelebbi nagyváros, mint Izland vagy Ausztrália – vagy Losonc. Minden elérhetetlenné vált. Nagyon érdekes volt ezen elgondolkodni, és mire a határidő elérkezett, átértékelődött bennem sok minden. Eléggé könnyen hozok döntéseket, amelyek megváltoztatják az egész életemet. Olyan döntéseket viszont nagyon nehezen hozok, hogy melyik sajtot vegyem meg a boltban.
Úgy tudnék a kérdésre válaszolni, hogy megszülettem Losoncon, ott leszúrtam egy gombostűt, amire rákötöttem egy cérnát, amit húzok magammal, bárhova is megyek. Amikor kiköltöztünk Isztambulba, meglepődtem azon a felismerésen, hogy tulajdonképpen én Budapesten is leszúrtam egy gombostűt. Értelmet nyert számomra, hogy ott éltem. Losonc pedig az a hely, ahova minden visszavezet. Nagyon fontos nekem. Egy végeláthatatlan rejtély számomra az a város. Amióta kitört a járvány, azóta kicsit szomorúbb erre gondolni, mert ha akarnék, sem tudnék gyakran hazajárni. Abban nem vagyok biztos, hogy szeretnék újra ott élni, de tekintve hogy a legtöbb döntést egyik pillanatról a másikra hozom meg, bármi megtörténhet.
Egy kicsit zavarban vagyok, mert a végén, a részben kielégítetlen vágyakról szóló verseid alapján, feltétlenül kitértem volna egy olyan banális kérdésre, hogy mi adna neked igazi boldogságot, de közben ahogy hallgatlak, semmi értelme nem lenne feltenni. Mintha tényleg átfuttattad volna magadon a hiányokat, problémákat, s ezáltal köszönöd, tök jól vagy.
Időnként szembesülök hasonló értelmezéssel. Egyik kedvenc sztorim még gyerekkoromban történt meg velem, az általános iskola vége felé. Azt tudni kell, hogy nagyon boldog, szép gyerekkorom volt, a szüleim mindenben támogattak, tényleg ismertek. Kamaszkoromban mégis nagyon sokat írtam a halálról. Azt hiszem, ez nem meglepő ebben a korban. Szörnyű versek voltak, furcsa, eltúlzott drámaisággal. Az egyik barátnőmmel feltöltöttük ezeket a verseiket egy tematikus portálra. Olvasta amiket írtam a barátnőm anyukája is, aki egy nagyon aranyos asszony, és aggódva kérdezte anyukámat, hogy tényleg nagyon szép verseket ír a Csilla, de jól van? Anya erre azt mondta, hogy jól vagyok, tényleg sötét dolgokról írok, de egyébként kiegyensúlyozott, boldog gyerek vagyok. Ismertek, látták, hogy nincs semmi bajom, csak valamiért vonzódom a témához. Tudok kommunikálni a sötétséggel és időnként vannak sötét időszakaim is (hiszen nem minden napom felhőtlen), de alapvetően nem tudok komoly problémákról beszámolni. Nagyon érdekes volt az is, amikor az egyetemen, miután megjelent az első kötetem, az egyik tanáromat érdekelte, és miután elolvasta, az óra után ott marasztalt, hogy egy kicsit beszélgessünk róla. Nagyon kedves volt, elmondta a szakmai véleményét a kötetről, gratulált, majd a végén óvatosan megkérdezte, hogy jól vagyok -e. Meglepett a kérdés, de azért jól esett a figyelmessége.
Akkor hagyjuk is a „boldogság” kérdést?
Azért nehéz rá válaszolni, mert nagyon sok elképzelésem van a boldogságról, szerelemről, szomorúságról. Eleve mindenkinek más a jelentés-halmaza, amiben ezeket értelmezi. Ezért nem is tudom, elsőre mi jut eszembe a szóról. Azt gondolom, sokszor a boldogság olyasvalami, amit az emberek a saját fejük fölé tartanak és megkérdőjelezik a saját képességeiket. Rossz értelemben ez is eszembe jut róla. Talán amivel azonosítani tudnám, az az önazonosság, lehetőleg a legtöbb területen. Ha úgy tudsz élni és kifejezni magad, olyanok a körülményeid fizikailag és szellemi síkon, és olyanok az emberek körülötted, hogy mindig biztonságban érzed magad ahhoz, hogy önmagad tudj lenni. Azt hiszem, ez a boldogság.
Fotók: Nagy Hajnal Csilla
Insta oldal: https://www.instagram.com/nagy_hajnal_csilla/
Facebook: https://www.facebook.com/nagyhcsilla/
Borítókép: Szőllőssy Balázs