Spontán jött lehetőséggel éltem, amikor rábólintottam a hozzám úgy nagyjából 5 órányi autóútra fekvő debreceni útra, amiről csak azt tudtam, hogy jó társaságom lesz, és hogy csekély idő jut majd a minden szempontból jelentős nagyváros felfedezésére. Nem tudtam nemet mondani annak ellenére, hogy normál esetben minimum egy hosszú hétvégére lenne szükség arra, hogy elmondhassam, nagyjából feltérképeztem egy számomra eddig ismeretlen helyet. Kíváncsiságom miatt azonban inkább igent mondtam, még ha csupán pár órám is volt arra, hogy magamba szippantsam a nagyváros eszenciáját.

A múzeumokkal kezdtem az ismerkedős játékot Debrecenben. A kínálat nagyon gazdag és színes, ahogy kiállítótermeinek száma is, ezért rögtön egy kombinált belépőjegyet váltottam, ami 4 kulturális intézménybe szólt (MODEM, Déri Múzeum, Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum, Debreceni Irodalom Háza), és csupán 2.200 forintot fizettem mindezért. Persze, okosan ez alkalommal is otthon hagytam a fényképezőgépem, úgyhogy nem éppen topon lévő okostelefonom kameráját vetettem be, ahányszor olyat láttam, amit úgy éreztem, ezt mindenképpen meg kellene mutatnom másnak is.

Elsőként a MODEM rántott be plakátjain meghirdetett tárlataival. Azt gondolom, hogy a Modern és Kortárs Művészeti Központ aktuális kiállításai között valóban mindenki találhat legalább egy olyan témát, ami pont korosztályához vagy érdeklődési köréhez tartozik. Jelenleg négy különböző kiállítást tudtam megnézni az épület 3 szintjén, illetve még mielőtt erre sor került volna, a túloldalon található Kölcsey Központban ingyenesen látogatható Fábri Zoltán kiállításra is benéztem. A Kossuth-díjas rendezőről talán kevesen tudják, hogy eredetileg festőművésznek készült, a képző harmadik éve után jelentkezett a Színművészeti főiskolára, aminek elvégzése után egyenes út vezetett a Nemzeti Színházhoz.

Amikor belekóstolt a filmezés világába, ott ragadt. Mint írta: “32 év alatt 21 film. Hat nagydíj, húsz vagy talán több egyéb díj nemzetközi fesztiválokon. Két nomináció az Oscar-díjra. Hangos sikerek és hangos bukások részese voltam. 22 éven a Színművészeti Szövetség elnöke. Megkaptam mindent, ami itthon elismerésben megkapható. Szerencsés voltam. Makacs is. Erőszakos is. Szívós. Másfél éve újra megkísértett az olajfesték szaga. Kézbevettem megint az ecsetet. Létrejött egy csomó kép. S most olyan, mintha nem is lett volna közben semmi…Eltelt…Elillant…Mi telt el?…Mi az, ami elillant?…Elillant, de mi?…Hohó!…Alighanem… a tükrön lehellet….

Fábri festményeit érdekesnek találtam, de be kell valljam, a legnagyobb hatással rám a kiállított forgatókönyv-részletek és kézzel írt filmötletei, jegyzetei voltak. Fantasztikus volt belelátni, hogy mondjuk az ötvenes években készült Körhinta esetében milyen módon állhatott össze egy storyboard.

A neves rendező után jöhetett egy kis kortárs művészet, amiből a MODEM-ből bőven kijutott. A földszinten Kozári Hilda Receptorok című kiállítása érzékszerveinkre kíván hatni: láthatni, hallani, szagolni és tapintani is lehet a műveket. Egyes installációk különösen erősíteni kívánják a szándékot, hogy a látogatók komplex módon tudják befogadni az alkotásokat.

Következő állomásom a Debreceni Nemzetközi Művésztelep idei anyagából készült kiállítása volt, ahol az emlékezés kamrája mellett Putyin aláírását formázó gázvezetéke volt a legütősebb vizuális élmény számomra. A kiállítás témája a dizájn és a kortárs művészet kapcsolatát, a kreatív gondolkodást és tevékenységet, mint kérdést boncolgatta, amire jöttek is a különböző, alkotásokkal kifejezett válaszok.

Lévén, hogy az órám ketyegett, sajnos nem igazán tudtam elmélyedni a hosszabb tanulmányozást igénylő tárgyak csodálatában, suhantam át a Blattner Béla kiállításra, akiről most már tudom, hogy ő volt a hazai modern bábművészet megteremtője. Az ő emeletén a 20. századi európai avantgárd bábszínház mellett néhány, szintén modern irányzatot képviselő alkotó munkái is láthatók. Én leginkább A. Tóth Sándor festményei előtt álltam meg egy-egy pillanatra.

Az egyik kiállításhoz lehet, hogy még kicsi vagyok, nem igazán tudtam ugyanis hova tenni Olga Tobleruts vizuális absztrakcióit, amelyek videók, festmények és különböző installációk formájában akartak nekem mondani valamit – de sajnos nem értettem, mit. Csalódott azonban semmiképpen sem voltam, hiszen ingerekben rendkívül gazdagon távoztam az épületből, aminek közvetlen szomszédságában a Déri Múzeum adott igazán felejthetetlen ajándékot: a Munkácsy-trilógiát élőben. Időhiány ide, sietség oda, ehhez le kellett ülnöm. Tényleg fantasztikus testközelből vizsgálni az egyik legnagyobb magyar festő ecsetvonásait, a monumentális méretű híres alkotás apró részleteit, a színeket, formákat, az emberi arcokat és alakokat, egyszóval: mindent.

Kép forrása: derimuzeum.hu

Szerencsém volt, mert egyedül csodálhattam meg a teremben a három, bibliai témát feldolgozó festményt, és mert az intézmény egyik munkatársa nagyon segítőkészen odalépett mellém egy idő után, és Munkácsy életéről, a trilógia keletkezésének körülményeiről, a modellekről, és a festményeken látható érdekességről adott át nem várt információkat. Látszott, hogy roppant mód büszke munkájára, arra, hogy egy ilyen műkincs őrzését tudhatja feladatának.

Természetesen nem csak Munkácsy miatt érdemes a Déri Múzeumba ellátogatni. Régészeti tárlat, egyiptomi- és japán gyűjtemény, fegyvertörténeti kiállítás, és igazi 17–19. században készült képzőművészeti kincsek a Régi Képtárban, valamint az alapító Déri Frigyes életét bemutató emlékszoba is sokak számára nyújthat értékes kikapcsolódást.

Ennyi múzeumban megtett lépés után már hiányzott egy kis kinti, friss levegő, amit úgy terveztem, hogy az adventi vásár területén fogok beszippantani. Debrecen főterén nem volt hiány lacikonyhákban, árusokban, és hála az égnek, forralt bort se kellett sokáig keresnem. Bár sajnos az adventi fényeket már nem láthattam, lévén, hogy nem maradtunk sötétedésig a centrumban, Debrecen Eye, a villamosok, az egyre gyűlő tömeg, az ünnepi díszbe öltöztetett közterek koradélután is egyértelműen arról tanúskodtak, hogy kellemes a hangulat ilyenkor, karácsony előtt Debrecenben.

Amit a legjobban sajnálok, hogy az egyik legjobban várt helyszínre, a Debreci Irodalom Házába már nem jutottam el, így az egy következő időpontra marad, ahogy a Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum is csak később tudja felfedni magát előttem. De így is nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ha csak pár órára is, de eljutottam decemberben Debrecenbe, a csodák városába.

Olvasnál még több, hasonló témában írt cikket? Elsők között küldjük ki Neked friss írásainkat e-mailen, ha feliratkozol. Nyugi, nem fogunk bombázni kéretlen levélszeméttel, pluszban nem maradsz le semmiről, ami a Füzetbe készül. Adatvédelmi szabályzat