Meszlényi Márk interjúja
A kultúra nemzeti alap. Szerintem kevés olyan ember van, aki számára ne lenne ismerős a mondat, és legalább ennyire kevesen vannak azok, akik nem értenek egyet az állítással. Több ezren adtak hangot nemtetszésüknek a Madách téren decemberben a kormány kulturális törvényjavaslata ellen, amely kisebb módosítások után még év végén elfogadásra került. Az önkormányzatok március elsejéig kérhetik az államtól a színházak közös fenntartását. Többek között a színházi tüntetésről, a jelenleg uralkodó helyzetekről, személyes tapasztalásokról beszélgettünk Nagy Zsolttal, az Örkény Színház színészével, akit újabban a nagy sikerrel színpadra állított A Kertész utcai Shaxpeare-mosó Tybaltjaként, A legyek című Sartre-feldolgozás Jupitereként, valamint filmvásznon, a Drakulics elvtárs vámpírjaként láthatunk.
Ott voltál a színházi tüntetésen?
Sajnos késve érkeztem, mert a Partizánba hívtak beszélgetésre az eseménnyel párhuzamosan. Az ügy fontossága nyilván nem kérdés. Úgy érzem, a tüntetés elérte a célját. Pintér Béla tökéletesen összefoglalta a helyzetet. Ennyire szellemesen és értelmesen is meg lehet fogalmazni: el a kezekkel, és nem tovább! Lehetetlen dolgokat akarnak. Annak idején Andy Vajna próbálta honosítani az amerikai profitorientált filmgyártást, azt a szellemiséget, ami Los Angelesben él. Ami nem tud működni itt, Kelet-és Közép-Európában. Ez egy pici ország, ahol a piac nem arra van berendezkedve, mint Hollywoodban. Teljesen más szint a kettő.
Ezzel ellentétben a színház?
Az teljesen más. Mindig búvópatak lesz, pedig sokszor veszélyben volt már. Shakespeare színházát effektíve kitiltották Londonból; akkor erdőben játszottak. A színház más, mint a film. Az embereknek szükségük van rá. Arra, hogy valami megtörténjen benne. Valami, aminek nagyon nagy ereje tud lenni.
Azt jól érzékelem, hogy újra egyre többen járnak színházba? Bevallom, engem kicsit későn kapott el. Ha korábban ráérzek az ízére, talán most jóval nagyobb rálátásom lenne az egészre, arra, ami most körülötte történik.
Ne ezzel foglalkozz! Oda lehet férni az információhoz. Ma már nagyon könnyen tájékozódhatsz. Ha valamit nem tudsz, kérdezz! Ha én sem tudom a választ, majd rákeresünk a Google-ban vagy a Wikipédián. Én a tudásalapú társadalomban hiszek, de legalábbis ez a vágyam. Hogy legyen egy nagyon erős, jól működő oktatása ennek az országnak, ami szabad embereket és pozitívan, közösségben gondolkozó embereket nevel. És ez nagyon nem az, ami most történik. Én legalábbis igy tapasztalom. Amit a legnagyobb problémának látok, hogy az oktatásban még mindig a poroszos irányvonalat erőltetik, ami viszont sikerorientált. Ötös, négyes, tanulmányi versenyek… kapaszkodni, mászni, mindenáron feljutni a csúcsra a cél. Pedig lehet kiegyensúlyozottan és boldogan élni hármas tanulóként is. Én ezt tanítanám. Nem kell mindenben versenyezni, nem kell a legtöbbet keresni, nem kell a legtöbbet eladni egy termékből. Ez a fajta gondolkodás kikészíti az egész világot; tönkreteszi a termőterületeket, elszipkázza az utolsó oxigénmolekulát is a levegőből, kipusztít mindent. Kimegyünk, letarolunk egy idegen szigetet, belerakjuk a kis kőépületeinket. Repülünk bele a világba, egyik helyről a másikra, csupán csak azért, mert 25 ezer forint egy jegy Londonba. Kimész meginni egy kis irish whiskeyt vagy egy kis krémlikőrt? Minek mentél ki? Azért, hogy elmondhasd, sétálgattál a Trafalgar téren?
Ezzel azt mondod, hogy a hazai dolgoktól és maguktól is elvesznek valamit?
Ezzel azt kérdezem, hogy attól, hogy te kimentél Londonba egy hétre, jobb lett az életed? Nem attól lesz jobb az életed, hogy elmész nyaralni a családoddal, és jól kiüríted a büdzsédet. Mert ott azért egészen más pénzbe kerül az élet. Szerintem csak az utazzon, akinek dolga van. Nem bírom ezt a nagy turistainváziót. Nézd meg, mi történik itt. A turizmus miatt lendül majd fel az ország? Szét van hugyozva az egész belváros. Fillérekért iderepülnek, olcsón megszállnak, szétbulizzák magukat, megisszák az utolsó üveg sört is, majd hazarepülnek. Közben valójában semmi nem történt velük. Semmit nem adtak nekünk és mi semmit nem adtunk nekik. Kriketteznek a Madách téren, az autók oldalába ütik a labdát. Nem megy oda egyetlen közteresem sem. Hangoztatják, milyen szép a város. Pedig tulajdonképpen semmit nem tudnának elmondani abból, amit itt láttak. Azt látom, hogy az emberek nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel. Attól, hogy minél több helyet látunk, ha elmegyünk Dominikára, jobb lesz? Mert? Mi lesz Dominikán?
Ez egyfajta menekülés is lehet, nem?
Ami nagyon sok pénzt emészt fel. Azért dolgozol, hogy elutazzál egy másik országba fehér homokot, meg pálmafát látni? Tényleg jó ott, voltam én is óceánparton, de én a színházzal utaztam. Van itt egy klímaügy, egy óriási katasztrófa előtt állunk. Talán át kellene gondolni néhány dolgot. Ha csak a saját életemet nézem: valóban le kell-e gyártani még tizenöt előadást ennek a színháznak évente? Miért nem csinálunk hármat? Miért nem élünk kevesebb pénzből? Én azt látom, hogy egyre több pénzt keresek, ami ugyanúgy elfogy.
Azt mondják, amíg az emberek nincsenek közvetlenül seggbe rúgva, addig nem fogják tudatosítani magukban, hogy baj van.
Én reménytelennek látom a helyzetet. Mi most itt leültünk egymással, elbeszélgetünk fontos dolgokról, aztán mindenki beül az Audi A6-ba és füstöli bele a világba a rohadt sok benzint, meg kimegy Párizsba, mert érdekli valami fotókiállítás. Én nem szeretek és nem is akarok már utazni. Ha lehet, akkor inkább itthon gyalogtúráznék. Nagyon sok érdekes dolog van Magyarországon is.
Én meg azért nem utazom, mert elvagyok itt. Úgy érzem, megkapom, amit szeretnék.
Nagyon sokan nincsenek így ezzel. Ezért is hagyták el annyian az országot. Mert nem kapják meg. Az biztos, hogyha nem állsz a kormánypárt oldalán, egyre nehezebb boldogulni, egyre kevesebb helyre jutsz be. Én például nagyon szívesen dolgoznék az M1-ben, a Duna Tv-ben, a Tv2-ben, de nem bírok. Ezek mind lehetőségek lennének, ahol jó műsorokat gyártanak le, de nem tudok bemenni egy olyan tv-be, ahol folyamatosan Soros Györggyel foglalkoznak a műsorok között, meg mocskos migránsoznak. Miért, mi, európaiak mit csináltunk a fél világgal? Leigáztunk, elraboltunk mindent. A csodálatos gyémántjaink is Közép-Afrikából vannak. Úgy, hogy közben fundamentalista seregek gyilkolják le a parasztokat – akiket mi pénzelünk. Miről beszélünk?
Nagyon zavar, hogy nem szerepelsz az említett tévékben?
Persze, hogy zavar! A múltkor is felhívtak, hogy csináljunk a prágai tavaszról egy műsort. De mivel a Duna Tv-n van, megköszöntem, hogy rám gondoltak, de nem tudok bemenni, nem fogok ott dolgozni. Pedig akkor nem is volt pénzem. Egyetlen fillérem sem volt, és van négy gyerekem.
Azt mondod tehát, hogy minden saját elhatározás, döntés kérdése.
Így van. Ki fogja élni az életemet, ha nem én? Az a baj, hogy az említett médiumok döntően befolyásolják az emberek gondolkodását, amivel közvetve hatnak az én életemre is. Morál. Elképesztően fontos a morál, amivel a filmes és színházi szcénában is gondok vannak. Engem egymillióért kiraktak az Apró mesékből, amire másfél évet készültem. Az nagyjából egy lámpa bérleti díja. Ennyire nem fontos a színész. De nyilván súlyosabb problémák is vannak. Stadionokat építünk, amikor az építészeti magazinban is az áll feketén-fehéren, hogy ne építs már újat, hanem újítsd fel a régit! Nem bírja már el a Föld. Forgatják a kést az emberben. A TAO-pénzeket megkapta az underground? Nem. Akik kritikát fogalmaznak meg, azokat ellehetetlenítik. Nekem sincs illúzióm, még pofázhatok egy darabig, még bevéd egy kicsit az Örkény Színház.
Itt az Örkényben azért jól érzed magad?
Ez jó hely, itt mindig van mozgás. Megbecsülik az embereket. Lehet konfrontálódni a Mácsai Pállal, el lehet neki mondani a véleményedet akkor is, ha nem értesz vele egyet. Ő beleáll ezekbe, jó politikus.
Ez kell is, nem? Jó esetben, a konfrontáció csak előrevisz.
A vita fejleszt mindent, de nincs vitakultúrája a magyar embereknek. Elkezdesz valakivel vitatkozni, és az rögtön személyeskedésnek éli meg. Pedig ilyenkor nem őt értékelem, hanem dolgokról beszélünk. Ez a mi oktatásunk rákfenéje, amiben én is felnőttem és amit nyomnak tovább most is: engedelmeskedő tömeget akarnak kinevelni.
Szerinted milyen szerepe van a félelemnek?
Genetikailag belénk van kódolva. Az életösztön része, kell ahhoz, hogy életben maradj. De félelemben élni pusztító. Az, hogy nem tudod elmondani a gondolataidat, mert retorziótól tartasz, bénító. Azért fejlődik egy társadalom, a kultúra, hogy ne kelljen félelemben élni. Nem azért fejlődtünk, hogy ott tartsunk, ahol háromezer évvel ezelőtt voltunk. Az erősebbek felmásznak a létra tetejére, lerugdalják a másikat és megpróbálják magukhoz ragadni a kormányrudat. Szerencsére néhány okos ember elgondolkozott azon, hogy nem jó ez így, és megírta. Ezeket ha elolvasod, lesz egy bázisod, amiben biztos lehetsz. Egy idő után eljutsz oda, hogy nem félsz. Kis közösségekben kell gondolkozni, egyenlő fejekben. A devianciát, a sérülékenységet, a tudatlanabbakat a közösségbe be kell emelni, velük együtt kell élni, ezzel együtt kell dolgozni, úgy, hogy őket emeled, húzod, figyelsz és vigyázol rájuk. Nem azért vagy erősebb, hogy visszaélj az erőddel, hanem azért, hogy segítsd a gyengébbet. Nagyon nagy különbség.
Az elfogadás varázsszó is lehetne. El kellene fogadni, hogy minden ember ugyanolyan, legalábbis antropológiailag.
Úgy igen, de egyébként nagyon más. Ami az agyában történik, az nem ugyanaz. Mindenki máshogy látja a színeket, mindenki máshogy fogja fel a körülötte lévő világot. Te teljesen mást látsz ebből a világból, mint én. Ezért kellene egymással türelmesebben viselkedni és egymástól tanulni. Ez lenne a feladat. Nem pedig beskatulyázni.
Pedig jellemzően ez az általános viszonyulás.
Attól még neked nem kell ezt csinálnod. Pont ettől válik felnőtté az ember. A döntéseink súlyát meg kellene értenünk. Hogy annak bizony súlya van, hogy hova teszed a voksodat: hogy hova állsz, mit gondolsz és mit mondasz. Nem szabad elhinni azt, hogy te nem számítasz. Persze, tudom, egy vagyok a millió közül, de nekem fontos az, hogy mit gondolok.
Neked vannak előítéleteid?
Igyekszem megszabadulni tőlük. Ránézel egy koszos hajléktalanra, nem fogsz másra gondolni, csak arra, hogy ez egy koszos hajléktalan. Aztán, lehet, hogy két perc után kiderül róla – ha netán elkezdesz vele dumálni -, hogy matektanár volt, megcsúszott az élete, és kicsit túlitta magát. Mire észbe kapott, a felesége már elvitte a házát, azért mert így volt biztonságos, nem azért, mert egy szemét. Kikerült az utcára, és nem bírja magát összeszedni tíz éve. Sok ilyen történet van.
A szenvedések világát éljük. Te hogyan próbálsz ezen javítani?
Nem a nagy boldogságot kellene hajtani, hanem a kicsiket értékelni. Konstatálni, hogy milyen finom az étel, mennyire szépek ezek a fények, játékosak az árnyékok. Itt kezdődik a világ, ezeket kell felismerni. Nincsenek nagyobb örömök. Az összes többi kitaláció. Lehet boldogan szemlélni egy törülközőt, hogy hever a fogason. Lehet, hülyeségnek hangzik, de nem az. Tizenöt éve nincs új ruhám. Csak és kizárólag használt ruhában járok. Eladtam az autóimat. Van egy lakásunk, ennyi. Nem kell semmi több.
Most megleptél. Érdekelne, te mennyire tudsz meglepődni a dolgokon?
Annyi minden van a világon, amiről nem tudunk! De még lehet lepődni magunkon, hogy honnan jön egy érzés. Nincs lejátszott ügy. Amíg élünk, addig minden változik, mozog, még a legnagyobb szarban is.
Viszont annyi hatás ér minket, annyi mindent megkapunk, hogy azt veszem észre, már kevésbé vagyunk képesek meglepődni, örülni az újnak. Vagy csak én érzem így?
Nyilván meg lehet unni egy működést. Ha megunod azt, amit csinálsz, akkor kevésbé fogsz meglepődni. Oké, ezeket a dolgokat ismered, de nagyon sok dolog van, amit nem. Tudod, mekkora ez a világ? Hogy mennyi minden van benne? Mi csak egy nagyon parányi kis részét látjuk egy parányi résen keresztül. Elképesztően sok új dolgot lehet csinálni. Én például elmentem egy terápiára két hónapja, mert azt éreztem, hogy nem bírok az alkohollal, a drogokkal (úgy éreztem, megrekedtem) és elképesztően jó volt. Mást is mondok: a meditáció megváltoztatja az ember felfogását. A múltkor biciklivel hazatekertem a színháztól a Naphegyre, azt hittem, megszakad a szívem, olyan szép volt a város. Soha nem meditáltam előtte. Nagyon jók ezek a gyakorlatok. Ne higgyük el, hogy ez az egész csak egy mókuskerék, hogy az élet egy szenvedés, amit mindig tolni, nyomni kell. Persze, van egy ilyen része, de van egy olyan is, ami teljesen szabad, ahol mersz és tudsz is levegőt venni. Ahol bátran belemondod mosolyogva a főnököd arcába, hogy fogalmam nincs főnök, nem tudom, ehhez nem értek, és a főnök azt mondja neked, hogy gyere, akkor megmutatom, megtanítom. Te mikor tudsz beszélni a főnököddel? Valószínűbb, hogy a falhoz vagy állítva, ami szép lassan agyonnyom.
Ez fakadhat megfelelési kényszerből is, nem?
Senkinek nem kell megfelelni. Ha nem szeretnek úgy, amilyen vagyok, akkor ne szeressenek. Megvagyok én a szereteted nélkül is. Annyi minden más van a világban, és rajtad kívül is vannak, akik szeretnek.
Ezt tanulni kell. Mire eddig eljut az ember idáig, az nagyon sok idő.
Igen, nap mint nap foglalkozni kell magaddal; hogyan szeresd önmagad; hogyan fogadd el a másik embert; hogyan kerülhetnénk közelebb egymáshoz; mik azok a módszerek és lehetőségek, amikkel ez sikerülhet. Akár egy feltalálónak: keresni kell a megoldást. Tíz vagy akár húsz év múlva, miután mindent megnézett, megforgatott – és közben teljesen hátat fordított egy adott iránynak – esélyes, hogy egyszer csak összerendeződnek a fejében a dolgok és meglesz a megoldás. A keresés, kutatás, figyelés a legszabadabb állapot a világon. Ezért szeretem jobban a próbát az előadásnál. Sokkal felszabadítóbb. Bármerre lehet menni, bármit lehet keresni, de ha nem lesz az előadás része, akkor is megéri csinálni.
Akkor inkább az imprót szereted?
A színház mindig impró. Nem tudod, hogyan fogsz eljutni addig, hogy elsírd magad az adott pillanatban. Minden nap más lesz a dobbantó, minden nap más lesz a vízió, amiből megszülöd azt a pillanatot, amitől a nézőnek katarzisa lesz, vagy érzések ébrednek benne. Nem attól fogsz érzelmeket átélni, ha vásárolsz, még ha sajnos a pénz felé is vannak tolva az emberek. Ha megvetted, amire vágytál, boldog leszel: megvásároltad magadnak az élvezetet. A birtoklástól nem leszünk boldogok.
Amikor pedig egy picit boldog vagy, akkor valahol mélyen belül tudod, hogy érkezni fog a kudarc, a pofára esés.
Anélkül nem megy. Nincs olyan, hogy kikövezett boldogságút. Ez tévedés. Mindenért nagyon sokat kell dolgozni. Akár egy kapcsolatban. Nem akarnak szembesülni azzal az emberek, hogyha szerelmes leszel a barátnődbe, akkor megváltozik a kapcsolat. Pedig ez teljesen természetes. Hiszen egyre többet tudsz meg róla és te is változol közben; mind a ketten folyamatosan változtok, és néha eltávolodtok. Ilyenkor utánamész a másiknak és megkérdezed, mi a helyzet. Mindez kőkemény meló. Fontos neked az a másik ember? Miért ne lehetne egy kapcsolatban kimondani, hogy nem szeretlek olyannak, amilyen vagy? Megvonhatják a szeretetet, de ez is jó. Az is rendben van, hogy kétségbeesve elmész és megiszol tíz üveg sört, mert szét vagy esve. Valaki úgy oldja meg, hogy elmegy bunyózni. Ez is benne van egy kapcsolatban. Ettől még nem kell elmenekülni. Lehet, hogy egy kicsit szétesel, de majd felállsz. Ha fontos neked a másik ember, együtt maradtok. Ha nem fontos, úgyis el fogja engedni a kezed.
Szétesel, de ettől érzed azt, hogy élsz.
Igen, ezt hívják életnek. Az élet ez, nem pedig az, hogy meg tudunk mindent venni és mindenki boldog. Az élet folyamatos konfliktus. Csak abba gondolj bele, hogy reggel felkelsz, de a másik nem akar felkelni. Szeretné, hogy ott maradj vele. Te elkezdesz csörögni a konyhában, és tessék: ott az első konfliktus. Ilyen kicsi dolgokból adódik össze minden. Sok apró hatás folyamatosan rakódik le benned, kialakul egy összkép, elkezdesz valami felé orientálódni. Ezért fontos minden mozdulat, minden döntés; egyáltalán nem mindegy, hogy hol vagy, mit csinálsz, kivel beszélsz, kik a barátaid, hogy mi lesz az irány.
Borítókép: Youtube/Partizán