Ila mama soha nem sírt senkiért, csak saját magáért. De akkor nagy, gömbölyű cseppek hagyják el a szemeit, hüppögve néz, és én nem érzek semmi jót. Nem ölelném meg semmi pénzért. Nem vigasztalom. Olyan szívesen hagyom, hogy csak úgy bőgje ki magát. A zura meghalt, negyvennöt évet diktálta a tempót Ilának, traktálta halk és hangos … Bővebben: Handra Erika: A vírus