Ila mama soha nem sírt senkiért, csak saját magáért. De akkor nagy, gömbölyű cseppek hagyják el a szemeit, hüppögve néz, és én nem érzek semmi jót. Nem ölelném meg semmi pénzért. Nem vigasztalom. Olyan szívesen hagyom, hogy csak úgy bőgje ki magát.
A zura meghalt, negyvennöt évet diktálta a tempót Ilának, traktálta halk és hangos szóval, legtöbbször már mogorván, foghegyről vágta Ilához a napi teendőket. A mogorvaságát úgy értettük ahogy hallottuk, hisz mi nem láttuk azt, hogy egész héten ki porszívózik, ki mosogat, ki főz, ki van a kertben, ki locsol, ki gondozza az állatokat, és vajon ki szenvedte le az életet egy ilyen dolgos asszony mellett. Ila suttyomban panaszkodott, a zurára rengetegje volt, a zura pedig ritkán beszélgetett és ritkán is mosolygott, de soha nem panaszkodott. Aztán a vírus nem kímélte őket sem, lebetegedtek, együtt kerültek kórházba,egy terembe is, és valamiért a zura betegebb lett. Bele is halt. De Ila megmaradt. Kérve-kérte a doktornőt, még egy hetet legalább tartsa benn a korházban, mert ő megfullad otthon. Így a zurát eltemették pénteken, és a mama hétfőn haza érkezett. Hálát adott a jó Istennek a csodáért, hogy milyen jó, hogy kettőjük közül ő maradt meg, mert hát ha nem így lett volna , kellett volna egy asszonyt fogadni a zura mellé, mosni, főzni, takarítani. És az mind pénzbe került volna a gyermekeknek. A temetőbe sem ment egy darabig, a zurára otthon emlékezett. Aztán felerősödött a kánikula is, az ájulás is környékezte a melegtől, akkor azért nem lehetett menni. Amióta víg özvegyként él, csak szombatonként főz, csakis saját maga részére , de hogy pótolja a főzésről szóló időt, minden nap megnézi a főzőműsorokat. Van négy unokája, de azok egyenek otthon, amit az anyjuk főz. Ha meglátogatják, neki nincs mivel megkínálja őket, hisz szombat után jöttek és szombat előtt. A megboldogult zura testvére is özvegy, a szomszédba lakik, az út másik oldalán, szembe vele, de ő nem nagyon tartja vele a kapcsolatot. Férfiember, tanuljon meg főzni, legalább most megtanulja ő is, mit ér egy asszony a háznál. Elég ha magát el tudja rendezni. Mit képzel a menye is, mikor megkéri, hogy süssön pánkót. Milyen tejjel? Hozott neki egyaltalán tejet mostanában? Na, nem. Akkor. Mit akar. Tanuljon meg pánkót sütni. Negyvenannyi esztendejével igazan szégyen, hogy az öreget kéri meg.Ő nem süt, annyi biztos. Mikor? Ideje sincs. Az egész napja be van osztva. Neki programja van. Reggel nyolckor ébred, kinyitja az ablakokat, az ajtókat, fél órát áll a bejáratinál, amíg a ház kiszellőzik. Ott kell álljon, mert hanem ezek a kurva legyek úgy megkapják seperc idő alatt a nyílást, Isten őrizz megteljen ezekkel a szemtelenekkel a ház. Majd jön az ágyvetés, a felöltözés, néha mosdás után, néha mosdás nélkül, mert siet. A program órához van kötve. Ha valamiért megkésett, az nem az ő hibája. A legyeké. Mert amíg legyelte őket középen , alul vagy felül csak bejöttek, azokat pedig míg kihajtja az ember, felvesz egy kis időt. Akkor ott van a reggeli. Valamit elővesz, kis konzerv halacska, virsli, finom felvágottak, mert azok a kedvencei, a lényeg, hogy minden bolti legyen. De most őszintén, ő annyi hagymatokányt, pityókát , tojást rántott míg a zura élt, a könyökén is az jön ki. Most legalább hagyott neki is pár évecskét megpihenni, ami még hátramaradt, pihen, nem is dolgozik, minek. Akkor még gyorsan kifut a hátsó konyhába a mosatlannal. Sok van már meggyűlve, és elég büdös tőle az egész helység, de neki erre nincs ideje. Egész nap csak nem álldogál egy kagyló előtt. Hol vannak még a tyúkok is! A zura míg élt megvette ezt a rengeteg tyúkot, hogy legyen amit csináljon most ő. Mert minden dolog rámaradt. A franc hogy egye meg az összes tyúknak a lábát. Hogy szöknek rá, mikor kinyitja az ketrec ajtaját. Ha nem lenne nála a seprű, hogy végig legyeljen rajtuk, lehet, meg a feje tetejéről a kását is leennék. De ő ezt nem engedte soha senkinek. A fia nem őrölt megint, felhívta a tegnap is. Errefelé sem jött. Mert sok a dolga. Sokáig dolgozott megint. Mi a francnak dolgoznak annyit. Itt van ez búza, ezt sem képesek megőrölni, milyen dologról beszélnek. Megmondta, elviszi Magyarba. Nem kerül semmibe, a cetlit ő állja. Állja is, van neki cetlije is és amivel állja is. Vasárnap hajnalban indulnak. Az anyatársékkal megy, ők is nyugdíjasok. Nem pótol benzinbe, költőpénzt sem visz, ha a cetlit a fia állja, állja, ő nem erőlködik. Az anyatárs tízórait, kávét pakol, azt sem kell pakoljon. Még mondja neki a menye, hogy azért jó lenne pótolni , hisz ők is csak nyugdíjból vannak meg. Irigy. Sose szerette őt. Igaz, ők sem őt. Nem is értettek, mit szeret a fiúk egy ilyen kötekedő boszorkányban. Még hogy olvas, horgol, dolgozik, még a kerítésjavításnál is itt fogja a deszkát. Jobb lenne belenézne a tükörbe, olyan mindjárt mint egy férfi nő létére, és igazán megérdemelne az a naptól kifoltosodott arca egy kevés festéket is. Kifesthetné a körmét, a száját, pirosra, megrajzolhatná a szemöldökét,de ez nem. Ez a piros rúzst sem ismeri. De az ők dolguk. Mindenkinek egy élete van. Fesse, ne fesse, amit akar, azt csinál mindenki. A dolog pedig még senki életét nem hosszabbította meg. Ennyi biztos. Ha oszt az élet egy kevés munkát, meg kell engedni, végezze más el. Legyen elég az, hogy vagyunk, hogy él az ember. Na, végzett is a program kellemetlen részével.Most már tényleg itt az ideje, hogy kényelembe helyezze magát. Bemegy a fürdőbe, tusfürdők, félig tele vagy üresen, porosan sorakoznak a polcon, kihalássza a piros rúzst, csücsörít, kanyarít a rúzzsal egyet a száján. Na, így. Így kell ezt csinálni.
Leülünk a TV elé, a várt műsora pár másodperc és kezdődik. Ötön ülünk, két felnőtt, két gyermek és Ila. Csendben várunk.Nem várunk többet. Felállunk és eljövünk.