146 éve, 1872. szeptember elsején született Brüll Adél, asszonynevén Diósy Ödönné, aki Léda néven Ady Endre múzsája volt. Az asszony és Ady között hosszú évekig (1903-1912) tartott egy különleges kapcsolat, amelyet levelezésükben is nyomon követhetünk. A több tucatból mi csupán néhányat ragadtunk ki, amelyek hangulata nagyon beszédes. [Nagyvárad, 1903. szept. 24.]
Ez a negyedik levelem, Édes Szent Mindenem, kérem nyugtasson meg, hogy mindegyiket megkapta. Meg kellett kapnia. Reggel – úgy hiszem – kapok levelet Magától. Nagy szükségem van reá. Hiába akarok okos, nagyon okos lenni. Jaj be lehetetlen ez. Tudok hinni Magában úgy, mint hinni nem tud senki sem álomban, sem valóságban, sem rögeszmében. De arra a csodára képtelen vagyok, hogy Magát a legfájdalmasabban ne érezzem a lelkemben még akkor is, mikor vággyal, gyönyörűséggel gondolok Magára. Valahogy jobban kellene Magát ösmernem, az agyába, az idegeibe látnom, hogy nyugodtabb legyek. Így borzasztó hajsza az, ami lelkemben újra és újra megindul. Folytonos kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajon milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e helyről? Tudtam-e egy szemernyi új érzésnél is megismerhetni Magát? Ostobáknak találja ezeket a dolgokat? Bocsásson meg, ma talán nagyon is beteg vagyok. R…t ma is láttam. H. ma minden incidens nélkül azt újságolta, hogy valószínűleg már nem is keresi fel Magát többet R… Igen jámboran és kurtán azt válaszoltam, hogy tudomásom szerint R… nagyon kedvesnek találta a Maga társaságát, de úgy látszik, hogy hamar megun R… mindent. H… viszont úgy nézett rám, mintha igen együgyűnek találta volna a választ. Pedig csak azt akartam, hogy ne hozza, ne merje tovább szóba hozni a Maga nevét.
Egyébként H. nagyon élt. Bánffyval s a többi protestáns vendéggel foglalkozott. Főképpen Bánffyra volt büszke, aki pedig előttem igen sikerült kritikában szólt róla.
Én a robottól ma estére már úgy-ahogy kikerültem. Feh…éknél, úgy látom, igen közeleg a baj. Csak már két hétig késnék. Az asszony ideges, beteg, kellemetlen, megint D…-periódusa van az emlékeinek.
Maga, Drága Jó Egyetlenem, nyugodt, jól van-e? Hogy van a kúrával? Írt-e rólam valamit a férjeura. Úgy hiszem, ezúttal meg fogom lepni. Ámbár nem merek értesítés nélkül fölmenni. Hátha valami programja van, amit zavarnék, vizit vagy mi más. Úgy szeretném látni. Soha jobban nem szenvedtem még meg, mióta Magát ösmerem, a Maga látásáért. Húgocskája ott van még? Már holnap okvetlenül meglátogatom a mamát. Ez a borzasztó robot volt a hanyagságom oka. Pedig vágyok már elmenni. Maga nem találkozott ismerőssel, senkivel azóta? Várom, Édes Szent Gyötrelmem, Egyetlenem a sorait.
Vágyódva, szenvedve csókolja magát most gondolatban
Csütörtök este 10 óra.
Ady
[Érmindszent, 1903. okt. 19.]
Levél Léda húgához, Brüll Bertához
Édes Bertuska,
kis, szenvedő társam, hálásan köszönöm a levelét. Még azt is köszönöm, hogy egy pillanatig elfeketedett az alakom a másik két szemem előtt, hiszen csak azért volt ez, mert nagyon szereti azt, akiben s akiért én most szenvedek, élek és hiszek. Talán maga az egyetlen, ki minden gondolatával, szavával, még gyanújával is békíteni tud engem, mert egyébként minden fájdalmat okoz most nekem, s minden nekem okoz most fájdalmat. Néha megdöbbentően kiállhatatlannak kell látnom önmagam. Fáj minden. Fáj, hogy itthon szeretnek, és hogy aggódnak miattam. Fáj, hogy nem mehetek azonnal, ahova vágyom. Fáj, hogy A-tól még egy sort nem kaptam. A legtöbbször már végleg elfuccsoltnak, megkorrigálhatatlannak látom az életemet. Még olyan kicsiségek is fájnak, hogy Bródy, akinek különben levelet írtam, s nagyon szomorú és szép (én szépnek hiszem) cikket küldtem, még mindig nem írt a könyvemről. Sokszor nem bízom a tehetségemben sem. Tele vagyok nagy, színes ideákkal, témákkal, s nem tudok dolgozni. Programot pedig nem tudok csinálni. Naponként tízféle megállapodásra jövök. Csak abban vagyok eltökélt, hogy januárra Párisban leszek. Minden esetben. Még akkor is, ha Ő – jaj de sokszor rémít ez a kétség – kiejt a lelkéből. Látni akarom. És menni innen. Így és ilyen vagyok én most, édes Bertuska. Nem kételkedni kell Magának énbennem, de Maga az egyetlen, kinek meg kell hallgatnia s megértenie. Hiszen rettenetes: én neki voltaképpen nem is írhatok!… Csak egy sorát olvashatnám már. És az idő. Olyan sárga, nyirkos, szomorú és hideg a világ. Az eső egyre hull, csúnya sár van. Én pedig bezárkózva még mindig többet gondolkozom, kínozom magam, mint dolgozom… Stern Marciék elmentek már? Mit beszélhetett maga avval a hitvány R-val? Nagyon kíváncsi vagyok. És F.-ék semmi rosszat nem mondtak volna rólam? Szinte lehetetlen. Én körülbelül s legkésőbb vasárnapra érkezem Nagyváradra. Addig írhat s írjon is még, édes, jó Bertuska. És most már igazán beszélni akarok sokat, mindenről Magával. Magával akarok arról is beszélni s Magától kérni tanácsot, ne menjek-e föl januárig Budapestre. A több ágú munka, a zaj – úgy érzem – jobb és eredményesebb volna reám, mint ez a szomorú, magamra szorító csönd. És látom, hogy itthon csak aggodalmakat keltek. Éppenséggel semmi iránt sem érdeklődöm. Szüret volt s van. Én abszolúte kivontam magam. Ki nem mozdulok hazulról. Nem tudom leplezni, hogy mindenki alkalmatlan és kellemetlen… De – lássa – egészen visszaélek a maga jóságával, s folyton szánalmaskodom Maga előtt. Nem lesz, ugye, ez mindig így? Majd februárban, mikor Páris már tavasziasan ragyogó, gyönyörű, úgy fogjuk lelkes levelekben csalogatni Magát, hogy Maga nem fog tudni ellenállani. Ugye, megérdemelnők mind a ketten, sőt hárman, sőt négyen(?), hogy nagyon boldogok legyünk végre, ha csak egy ideig is? Ugye? Személyes találkozásunk előtt még várom a Maga kedves, békítő levelét.
Maga aranyos, édes lelkét ölelve gondolatban csókolja kezeit
(Hétfő délután 3 ó.)
Ady [Budapest, 1906. márc.]
Édes, drága Mindenem,
ugye szeret egy kicsit? Akarja, hogy külföldi utam célja Páris legyen? Odavágyom, a Maga közelében akarok lenni a kevésig, amíg élek. Sok dolgom van, és sok bajom. A sajtóirodának dolgozom, a Népszavá-nál tárcákra szerződtem le. Holnap-holnapután dől el, kapok-e a kormánytól is valamit. Az idegességem egyre nő. Bromidiával alszom el minden éjjel, ha elalszom. Menekülnöm kell innen, mert katasztrófa lesz. Most már a könyveimért is itt kell maradnom. Helyt kell állnom: iszonyú támadások készülnek ellenem. Azzal áltatgatom magam, hogy Maga velem van, gondol reám. Igen. Én drágaságom, mikor láthatom Magát? Látom-e vajon valamikor. Írjon, és szeressen egy kicsit.
Ezer vágyó csókkal
Ady
[Párizs, 1909. máj. 9.]
Kedves, Jó Adél,
négy hét óta sírok, haldoklok, s négy hét óta tudom, hogy így fog lenni. Nem tudtunk, s nem akartunk se felejteni, se jók lenni, se türelmesek. Én úgy jöttem ide, mindent s mindenkit fölrúgva, mint az egyetlenhez és utolsóhoz, aki, ami az életből mosolygósabban illethet. Szinte pestiesen őszinte voltam, számot adtam érzéseimről, bűneimről, nyavalyáimról. Magyaráztam, hogy micsoda idegbaj az az akaratlanság, mely már a kívánt alkoholt se kívánja, de issza. Elmondtam minden nyomorúságomat, de maga már három és fél év óta nem tud engem érteni s magyarázni. Önzéssel vádolt, holott, ha maga is beteg ugyan, miként én, de önzőbb, türelmetlenebb, mint én. Fáj, most is jajgatva sírok, hogy így kell elmennem – talán utoljára – magától s Párisból. Mert túl és fölül a mi megbomlott idegeinken, túl időn, apró incidenseken meg rohamokon – érzem, hogy sohse volt maga nekem olyan sok, mint most. Mindegy ezek után, hogy maga mit gondol, és mit tesz. Én tartozom magamnak s az életnek egy egészségesedő próbával még. Sikerül, vagy nem sikerül, ez megint más kérdés. Azt tudom, hogy nem volt még valakinek ilyen bolondul mániákus, ragaszkodó valakije. Vagy megyek el, mint egy halálraszánt vagy talán még szörnyűbb állapotban. Levélben nem lehet elmondani, szóban maga nem engedte. Azt az egyet tudom, hogy ha nem halok meg, s a jó, kedves téboly nem száll reám – megpróbálok becsületesen, illő csöndben s regulák között mindentől elvonatkozni, aminek életlátszata vagy -szaga van. Maga tudja, hogyan félek én a trubadúrszereptől s a kelletlen s keletlen romanticizmustól. Mégis annyira trubadúr és romantikus ma és most merek lenni, hogy lássam, láttassam: itt nem csupán bennem volt a hiba. Sokat sohse vártam nőnemű személytől, de magának különleges trónust építettem. Röhögtek, szidtak is érte távolról, közelről. Mindent megpróbáltam, elviseltem a Dodó ütéseit, a félszeg helyzetet, barátaim szamár fejcsóválását. Azt hittem, hogy maga a régi, illetve az, akinek én régen hittem. Látjuk-e egymást e földi életben, nem tudom. De tíz élettel érzem összekapcsolva magamat magával. Maga persze élhet, ahogyan akar, s lehet, hogy ha erőm visszatér, megtagadom magát. Most azonban mint egy bolond sírok, és már – úgy érzem – elvesztettem, lejátszottam az életemet. Vizsgálja, ha tudja, egy kissé magát, nem én vagyok az egyetlen bűnös, sőt talán én legkevésbé. Valami szanatóriumba megyek (és nem a Nyugat). Kérem, küldje el nekem a Hatvany Feri képét, a kis Leopold leány arcképét s Baróti Szabó Dávid öreg könyvét s a Hatvany Laci által dedikált könyvet. Nagy igazságtalanság történt, de nem vádolok senkit. Az életnek ritmusa és logikája van. Nagyon szereti, s kezeit ezerszer csókolja
Ady
2012-ben született Ady Endre híres verse Lédához, az Elbocsátó szép üzenet, amit Darvas Iván előadásában élvezhetünk az alábbi felvételen:
https://www.youtube.com/watch?v=hcWo2t8hvX0
Brüll Adél
Ady Endréhez
[Budapest, 1913. május 5.]
Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék.
Egy nehéz operációra voltam itt, és pénteken elutazom. Az express Bécsben áll egy néhány percig, s ez a legközelebbi város oda, hol maga van, ha ugyan ott van, mivel ezt sem tudom biztosan, nem kérdeztem senkit erről, csak úgy szimatolom. Megtenné ezt a négy órás utat hogy Bécsben megláthassam, egyebet nem tudtam erre az én nagy kívánságomra kieszelni. Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna „sans lendemain”* mindkettőnk részére. Ha tehát ezt megtehetné, úgy küldjön Bubi címére egy rövid táviratot egy szóval: „Jövök”. Akkor én pontosan megtáviratozom egy nappal elutazásom előtt az express pontos érkezését Bécsbe. Ha valami, bármely okból nem jöhetne, vagy nem akarna jönni, úgy kérem, ne táviratozzon, sem ne írjon semmit, úgy lesz a legjobb.
Azt hiszem, látni fogja, hogy dacára mindennek, csak a gentlemanhez folyamodtam, és ezt érzem most is magában. E levelet kérem, ha jönne, adja át nekem a vonatnál – ha nem jöhetne, küldje be Bubi címére.
Hétfő
Forrás: http://mek.oszk.hu
Ady Endre levelei – szerkesztette és gondozta: Belia György