A Pesti Színházban októberben mutatták be Yasmina Reza egyfelvonásos komédiáját. A Bella Figura úgy színlel, hogy közben végig nyílt lapokkal játszik.
A darabra úgy érkeztem, hogy egy könnyű komédiát vártam, de végül nem tudtam eldönteni, hogy – ha lehet ilyet mondani, jó értelemben – kínomban nevetek, vagy csak azért, mert tényleg annyira abszurd, hogy szimplán csak mulatságos. Aztán felmerül a valódi kérdés: ezek az abszurd véletlenek már nem váltak-e hétköznapivá, és vajon már nem csak azért nevetünk, hogy valahogyan elviseljük ezt a valóságot?
A darab nem is játszik arra, hogy a személyiségben mélyen elnyomott vádak és bűntudat – akár önmagunkkal, akár másokkal szemben – végig rejtve maradjanak, és a csúcsponthoz közelítve kirobbanjanak a gazdatestből. Az egész sztorira rátelepszik egy általános feszültségérzet, ahol a néző azért akarja a humort, mert annyira nyomasztja, amibe belecsöppent, a szereplők pedig, mintha folyton keresnék a megnyugvási pontokat a kellemetlen beszélgetések közti rövid szünetekben.
Boris (Stohl András) elviszi vacsorázni szeretőjét, Andreát (Radnay Csilla) abba az étterembe, amelyet Boris felesége ajánlott a közelmúltban férjének. Borisról pedig még az is kiderül, hogy egy rosszul belevágott verandaüzletben elveszítheti mindenét. Így indul a történet, ami már önmagában felüti a konfliktushelyzetet, de ami igazán berobbantja a motort, az, amikor kiderül: Boris feleségének a legjobb barátnője, Françoise épp ebben az étteremben ünnepli kedvese, Éric (Kovács Lehel) anyukájának, Yvonne-nak (Halász Judit) a születésnapját.
Itt annyi kitérőt hadd tegyek, hogy Éric szerepét Kovács Lehel vette át, a közelmúltban a Vígszínház vezetésével nézeteltérésbe keveredett Wunderlich Józseftől. Sajnos vagy nem sajnos, de az eredeti felállásban nem láttam a darabot, viszont Lehel személye nekem ebben a szerepben egy igazi felüdülés volt. Tökéletesen hozza azt a karaktert, aki próbál úgy lavírozni az emberek között, hogy mindvégig a tökéletes önkép tudatában a magabiztosság látszatát keltve – ezzel balanszban tartva a hozzá közel állókat – elsimítsa azon a ponton a konfliktusokat, mielőtt még kirobbanhatnának.
Kovács Patrícia végig érezteti Borisszal, de a közönséggel is, hogy mennyire elcseszett az egész szitu, a gyógyszerész-asszisztensként dolgozó drogos és alkoholista Andrea pedig a felszínes szerető szerepében úgy tűnik, mintha nem érzékelné, vagy direkt nem érzékelné a helyzet kényelmetlenségét. Az ember önkéntelenül is eljut odáig, hogy sajnálni kezdi a szereplőket, látva ezt az abszurd keresztezését mindannak, amitől menekülnénk.
Azt érezzük, hogy a színpadon állók a saját és a helyzet szülte csapdájukban is vergődnek, és a szó átvitt és valódi értelmében is szerepet játszanak. Egy valakit kivéve, Yvonne-t. Talán az egyetlen szereplő, aki hangulatában és megnyilvánulásaiban is közel azonos szinten mozog Andreával, és koránál fogva már a szemére sem vethetik gyógyszerfüggőségét. Életfilozófiáját pedig a halálhoz való viszonyával tökéletesen jellemzi: a halálban az a legrosszabb, hogy, miután meghaltam, a többiek élnek és ugyanúgy fecsegnek tovább, mint azelőtt. Azt érezzük, a többiekkel ellentétben, végig belé akarunk kapaszkodni, mert egyedül ő ismeri, amit úgy hívnak: életöröm. És nem érdekel már senkit, hogy milyen formában kell eljutni idáig, de érezni akarjuk.
Talán ebben nyilvánul meg a darab legerősebb mondanivalója: a körülmények generálta feszültséget olyan egyensúlyban tartja, hogy végig várjuk a felüdülést. Halász Judit személyének természetessége – valódi és megírt játéka – pedig tökéletesen ellenpontozza a kínos szerepvállalásokat. És már az sem érdekel minket, hogy jutunk el a nevetésig. Egyszer úgyis fel kell vállalnunk önmagunk.