„Valami hiányzik – igaz, ma már egyre kevésbé. A rendszerváltás után még egy darabig élt valaminő szolidaritásféleség, kerestük az együttlét alkalmait, egymás szagát, majd egy idő múltán ritkábbak lettek a baráti együttlétek, de még mindig jó volt beülni egy kávéra. Aztán hirtelen gyorsan leépült bennünk ez az igény. A barátok eltűntek, köszönünk, persze, ígérjük, hogy majd megy telefon meg jövő héten tuti összejövünk – de nincs rá idő. Csudákat, igény nincs rá – csak magyarázkodunk. Közben ennek a létformának elfojtott keserűsége van a szánkban. Hisz ennek az atomizált létnek egyik leágazása az, ami szerelmi meg társkapcsolati viszonyokban tenyészik…”
Tavaly ősszel jelent meg Almási Miklós Közeli jövőnk és a távoli jelen című könyve, melyben a digitális világ árnyoldalairól olvashatunk. Az A_digitális_társadalom_kritikája alcímet viselő tudományos esszékötet letehetetlen, mert arról a félelmetesen izgalmas korról szól, amelyben élünk. A Széchenyi-díjas esztéta, filozófus, egyetemi tanár olyan kérdéseket vet fel, amikre egyáltalán nem kapunk megnyugtató válaszokat. Nem tőle, mert ő csak elénk tárja a problémákat. A jelen legfurcsább jelenségeinek vizsgálata közben pro és kontra érvekkel kutat, magyaráz, miközben alapos rácsodálkozásokkal ajándékozza meg az olvasót. Hazánk megkerülhetetlen gondolkodójával beszélgettünk legújabb munkájáról.
Már a könyv elején jelzi, hogy „felségsértést” követ el azzal, hogy nem csak éltetni fogja a digitalizációt. Mikor érezte először azt, hogy komoly mondanivalója van a digitális társadalomról, amit veszedelmes, második világháborús taposóaknákhoz hasonlít?
A harmadik ipari forradalom – amit negyedik ipari forradalomnak is neveznek – kétségtelenül az emberiség egyik legnagyobb vívmánya, mely az élet számtalan területén hozott olyan újdonságokat, amire nem is számítottunk. Ezek egy része megkönnyíti a mindennapjainkat, időt takarítunk meg velük, sőt, az orvostudományban a legfejlettebb digitális technológia életeket is menthet. Az új korszaknak azonban árnyoldala is van, amiről nem szokás beszélni, ezért írtam meg a könyvet. A bosszúság az én esetemben ott kezdődött, amikor az egyetemen felfigyeltem arra, hogy az óráimon a hallgatók egy részét „elveszítettem”. A korábban megszokott interaktivitás helyett a közösségi oldalakon csüngenek a fiatalok, okostelefonjukon élénk „élet” zajlik. Ez valamikor a Facebook hazai elterjedésének az éveiben volt.
A Facebook-függőség számos tudományterület kutatási tárgya. Ön azonban a közösségi oldalak hatásainál mélyebbre ásott könyvében. A digitális társadalom működési mechanizmusa rengeteg aggályt vet fel. Ön szerint az emberek belegondolnak abba, hogy a globális rendszert mi működteti? Keresik az összefüggéseket a háttérben?
Nem hiszem, hogy az emberek globálisan foglalkoznának a kérdésekkel. Ők főként a mindennapi életükhöz kapcsolódó, gyakorlati dolgokat érzékelik. Például azt, hogy miért nem tudnak belépni az ügyfélkapuba online. Az ún. „bennszülötteknek”, annak a generációnak, aki okostelefonon nőtt fel, nem jelent nehézséget eligazodni a virtuális térben. A „bevándorlók” számára azonban gyakran okoz bosszúságot és kihívást a digitalizáció. A magánkárok alapja is az ismeretek hiánya, ami elsősorban az én generációmat érinti. A társadalmunkat internet-félanalfabetizmus jellemzi. Magyarországon elvileg 60-70 százalékos a számítógéphasználat. A szegény rétegeket ebből ki kell vonni, mert lehet, hogy van gép, köszönhetően valamelyik civil vagy állami szervezetnek, de nincs villany. Vagy van villany, de nincs wifi, mert azt már nem tudják fizetni. Tehát legalább 30 százalék nem tudja használni az internetet. De még azok között sem jellemző nagy fokú tudás az e-mailek elküldésén és fogadásán túl, akiknek rendelkezésre áll minden feltétel. A digitalizáció duális társadalmat hozott létre. Aki nem halad, elesik a lehetőségektől.
A levelezésen túl, feltételezem, hogy a „bevándorlók” jelentős hányada mégis online olvassa a híreket. A könyvében külön fejezetet szentelt a média működésének.
Az információs társadalom óriási deficittel dolgozik. Azt hisszük, hogy tudjuk, mi zajlik körülöttünk, mert a tévében látjuk. De valójában, hogy a színfalak mögött mi történik, arról az átlagembernek esélye sincs tudomást szerezni. Ez volt a helyzet a járvány kapcsán, de a hétköznapi életre leszűrődő világpolitikával kapcsolatban is ez érvényes. A mostani háború előtörténetéről, annak hogy mi történt két-három éve, amikor már nyilván készültek az oroszok arra, hogy megtámadják Ukrajnát, ezredrészét, ha tudja az átlagember. Kevesen ismerik a hátteret, csak azt, hogy ami van, az felháborító és félelmet keltő.
A lényeges dolgokat nem tudhatjuk. Amit a tévében mutatnak, amit a rádió bemond, az csak a felszín. Újság? Már nem nagyon van újságírás. Eljött a könnyed hírek boldogságának az ideje. Ami megszűnt: a valós információ.
Ha viszont nagyjából semmit nem tudunk arról, ami a legfelsőbb szinteken zajlik, csak találgathatunk, vagy mindent elhiszünk, amit elénk raknak. Ide kapcsolódik az összeesküvés-elmélet témaköre – és most nyilván nem a gyíkemberekre és más hülyeségekre gondolok. Ön hogy látja, mit nevezhetünk összeesküvés-elméletnek ma?
Ezt a kérdést nem tették fel mostanában nekem. Körülbelül olyan 5-10 évvel ezelőtt kitalálták, hogy a tudományos elméletek: vélemények. Régen a tény és vélemény között különbség volt. Aztán azt mondták, hogy csak vélemények vannak, nincsenek tudományos tények. Megkérdőjelezték a felvilágosodás és a racionalizmus óta uralkodó, tudományos tételekbe vetett hitet. Ma a vélemények az uralkodók. A tények is csak vélemények, mert lehet ellenvélemény. Ez szülte az összeesküvés-elméleteket. Bármire lehet azt mondani, hogy az csak egy vélemény. Régen tény volt, hogy a Pí számértéke 3,14, vagy hogy E=mc2. Most mondhatja azt is valaki, hogy a Föld lapos, mert neki az a meggyőződése. Na, de hát uram, Galilei óta tudjuk, hogy a Föld kerek és a Nap körül kering. A mi véleményünk meg az, hogy a Föld lapos, és ha kimegyünk a szélére, akkor lelógatjuk a lábunkat.
Erre csak azt tudom mondani, hogy a „laposföldhivőzés” jól felkapott csúfoló szóvá vált az elmúlt két évben, konkrétan mindenki megkapja, aki nem fogadja el a mainstream médiában közölt hírek hitelességét. Közben meg az a helyzet, hogy összemosódnak a tudományos tények és vélemények. Nemcsak az átlagembernek, de még a doktori címmel rendelkező embernek sincs konkrét ismerete arról, mi történik az életünket befolyásoló döntéssorozatok mögött. Innentől kezdve mit vehetünk ténynek? Mire mondhatjuk, hogy hiteles, és mi az, ami dezinformáció?
Ez az információs-, illetve a digitális társadalom egyik legnagyobb rejtvénye. Jómagam két fő forrásból szerzem az információkat: a Financial Times vasárnapi számát szoktam megvenni, mert abban minden benne van, és szigorúan veszik a hírszerkesztést, azon kívül a Der Spiegelnek is az előfizetője vagyok. Ezekben sokszor közölnek leleplező cikkeket. Az is tény, hogy szinte az összes nagy lap magánkézben van, némelyikre rábizonyították, hogy itt meg ott hazudtak, és milliárdos büntetéseket szabott ki rájuk az amerikai bíróság a részrehajlásuk miatt. Nincsenek illúzióim, a legnagyobb lapokból sem fogunk pontos információt kapni a legfontosabb világpolitikai és világgazdasági döntésekről, trükkökről, legfeljebb a következményekről.
Ennek okáról a könyvében olvashatunk elgondolkodtató sorokat, az információs piramisról és aszimmetrikus információáramlásról szóló fejezetekben.
Az információanyag hierarchikusan oszlik meg. Aki azt hiszi, hogy a digitális korszakban az információk szabadon áramlanak, az nagyot téved. A társadalom többségének fogalma sincs arról, valójában mi bújik meg a színes hírek mögött. Tudta, hogy a Five Eyes, ami öt angolszász államot takar – USA, Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland – birtokolja a legfontosabb titkokat? A többi ország vezetése, a nemzetközi szervezetek csak hírmorzsákat kapnak. Márpedig az alapállítás ma is él: ahol az információ, ott a hatalom. Akik rendelkeznek az élet, a gazdaság, a politika kulcsinformációival, azok kezében az irányítás. A láthatatlan hatalmak, a pénzpiac arctalan mechanizmusa akkor is működik, ha nem tudunk róla. A digitális keresőprogramok világa a másik kiemelendő rejtély.
Amit mi, laikusok, írók, hivatalnokok, alkalmi guglizók használunk, az a netnek csupán tíz százaléka. Az internet nagyobbik hányada (ami az úgynevezett „felszíni web” „alatt” terül el) a darkneten és deep weben található.
Edward Snowden leleplező könyvéből tudjuk, hogy nem egy ártatlan dolog, ami a titkos hírszerző szervezeteknél folyik. Bemutatta a lehallgatás működését: hogyan érik el a laptopokról az adatokat, hogyan hallgatnak le bárkit, figyelnek meg videón, satöbbi.
Mert nem csak a terroristák és bűnözők lehetnek a célpontok. Gondolok itt Merkel lehallgatására. Az egész életünk, személyazonosságunk, bankszámlaszámunk, privát életünk lenyomatai túlnyomórészt online tárolódnak. Szerintem nem csak én érzem ezt aggasztónak.
Komoly problémának gondolom az operációs rendszereket fenyegető kibertámadásokat. A háttérben zajló hackerháborúkról jóformán semmit sem tud egy átlagfelhasználó. Továbbá jó lenne tudatosítani magunkban, hogy a programok és algoritmusok korában maga az ember lett az áru. A tech cégek belőlünk termelik a profitot. A közösségi média, a Google óriási adathalmazában benne van a mintázatunk. Az arcfelismerő programot már élesben használják. Meglehet, a terrorizmus elleni küzdelemben nyerünk, de tudjuk, hogy mit veszíthetünk? Adatok vagyunk tetőtől talpig; gyanútlan, két lábon járó adathordozók vagyunk, akik a felhasználónevek és jelszavak nélkül lassan senkik. Már alig maradt privát szféránk. Meztelenek vagyunk egy láthatatlan hatalom számára. Igen, ez valóban aggasztó.
„És akinek se e-mailje, se honlapja, az mit csinál? Gondolom, nyugodtan aludhat”. Azt hiszem, itt az igazság. Viszont mindenképpen hatékonyabb az interneten információhoz jutni. Persze nagy kérdés még mindig: tudni vagy nem tudni a jobb? Ha nem olvasom a híreket, a legújabb kutatási eredményeket, nem gondolkodom, nem aggódok fölöslegesen. De azért csak felkapom a fejem arra, amikor azt olvasom, hol tartanak az AI-kutatások.
Sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy mennyire áll fenn a veszélye annak, hogy a mesterséges intelligencia eléri az emberi gondolkodás szintjét. Én a kétkedők táborába tartozom, több okból kifolyólag is. Az egyik ilyen a morális döntés képességének a hiánya – lásd önvezető autók. Ha például olyan helyzetbe kerülne, hogy választania kell, az öregasszonyt üsse el vagy a gyereket, nem úgy fog mérlegelni, mint egy ember. Ez egy valóságos példa, eddig két halottat jelentettek be, de már legalább 17 sebesültről, illetve halottról olvasni.
Az AI csak azt tudja, amit beletáplálnak. Mondjuk ennek ellentmondani látszik az a kísérlet, amelynek során két robotot betanítottak egymással angolul beszélgetni. Döbbenetes dolog történt: egy idő után kitaláltak egy közös nyelvet. A tudósok annyira megrémültek az eredménytől, hogy abba kellett hagyni a kísérletet. Ha ez valóban megtörtént, akkor itt nagyon komoly kérdéseket kell föltenni. A dolog ugyanis a Chomsky-féle elméletet tagadná. A generatív nyelvtan felfedezője a velünk született kódrendszert tekinti a nyelvtanulás alapjának. A grammatika miatt végtelen számú mondatot tudunk generálni. Eddig úgy volt, hogy erre csak az ember képes. Ezzel a kísérlettel most kiderült, hogy egy robot is tud alkotni egy olyan nyelvet, amit a másik robot megért, és amire tud értelmesen válaszolni. Azt gondolom, ez az a pont, ahol kifuthat a mesterséges intelligencia fejlődése az ember kontrollja alól.
Ez valóban döbbenetes. Mondjuk számomra már az is csúcs sci-fi, hogy cikkeket és drámákat is tud írni az AI. Nem is rosszakat. De aggódhatunk amiatt, hogy önfejlesztéssel mégiscsak elérik a szintünket?
Én nem hiszek ebben, mert három dolgot nem tud a mesterséges intelligencia. A legeslegfontosabb dolog, ami az emberi gondolkodás szintjének eléréséhez szükséges: az invenció; új dolgok kitalálása. Ide tartoznak a feltaláló mérnökök, a művészek, akik a semmiből kreálnak valamit. Továbbá nincsenek érzelmei, érzelmi reakciói, empátiája. Jelen pillanatban egy gép racionálisan dolgozik, érzelmekre képtelen. A harmadik, az említett erkölcsi döntés képességének a hiánya.
És mi a helyzet a kiszámíthatatlansággal, a véletlennel, amiről a könyvében is ír? Az sem vezethető le algoritmusokban.
A könyv alaptézise a természeti alaptörvény. Amivel a természettudomány nem foglalkozik, az a véletlen. Filozófiai nyelven: epifenomén. Mellékes jelenségként tárgyalják, pedig szerintem a véletlen a legeslegfontosabb. Például a balesetek legalább 50 százaléka a véletlenen múlik. Valami olyasmi történik, ami nincs leírva se a KRESZ-ben, se az eddigi balesettörténetekben.
De beszélhetünk önmagában a véletlenről tudományos szinten?
Azt gondolom, az dönti majd el az emberiség sorsát, hogy a véletlennel tud-e valamit kezdeni. Ez egy nagyon izgalmas terület. A témához kapcsolódik A Fekete Hattyú című könyv, amit Nassim Nicholas Taleb amerikai filozófus, kockázatelemző, a New Yorki Egyetem professzora jegyez. Ebben le van írva, hogy az olyan események után, mint például a válság, vagy bármilyen krízis, történnek a legfontosabb dolgok, amivel senki nem foglalkozik. A Gauss-görbét használja a statisztika is, aminek ugye van fölfelé és lefelé menő ága, és egy ponton véget ért. Pedig valójában nem ér véget. Itt is történnek dolgok, de azt nem elemzi a tudomány. Semmi nem hirtelen kezdődik, hanem minden egy folyamat.
De mondok még egy új felfedezést. Eddig azt hittük, hogy az agyban minden benne van: a gondolkodástól, az érzelmeken keresztül az ösztönökig, minden. Kiderült, hogy létezik egy úgynevezett bélagy. Hogy az emberi bélrendszerben majdnem ugyanannyi idegpálya van, mint az agyban. Amit ösztönnek nevezünk, annak nagy része a bélagyból indul el, és jut el az agyba, mint a gondolat, aztán vissza. Ezt az áramlatot a mesterséges intelligencia nem fogja megtanulni.
Viszont az egészen biztos, hogy jobban viseli a magányt, ami egyre nagyobb mértékben jelen van a társadalmunkban, amiben nem kis szerepe van a digitalizációnak. Emellett, önt idézve: Az újkapitalizmus felerősítette az egocentrikus életvitelt, az önmagunkra fókuszáló látásmódot, melyből mindenki más ki van zárva: ez a kor túlélési parancsa.
Az elmagányosodás mint jelenség Nietzschénél, valamikor az 1900-as évek elején merült fel először. A mai magány azért egész más, mert ezt tényleg mesterségesen hozta létre a digitális kultúra. „Barátom nincs, de követőm van háromezer”. El tudja képzelni ezt a magányt, ami így létrejön az emberekben, és nem veszik észre? Erre az újfajta magányra iparágak épültek. Ma azért élünk, hogy dolgozzunk. Munkamánia, végkimerülésig – észrevétlenül bekúszó bezártságélmény. A társadalom atomizálódása hatalmas probléma.
Az egész digitális rendszernek van még egy sarkalatos pontja, amiről kevés szó esik, ez pedig a titok. A megfigyelés társadalmáról már beszéltünk, meg arról, hogy van 500 adatom, ami engem tetőtől talpig leír. Ez azt jelenti, hogy engem megfigyelnek. De nem csak online; megfigyelnek az utcán, amerre megyek, de figyelnek a különböző társas médiák, ahol minden egyes tulajdonságomat jegyzik. Ha látná a Google legnagyobb memóriagyárát, elájulna.
Ebben a világban hol van a titok?
Márpedig az emberi léthez hozzátartozik, hogy van titka, amit nem akar megosztani senkivel. Lehet az bűntudat, vagy valami nagyon kellemes emlék, amit hiába mesél el, más nem értené meg. A digitális rendszer nem engedi, hogy legyen az embernek titka. A privát szféra felszámolása veszélyes dolog. Filozófiai probléma: az ember a titkai nélkül nem képes egyéniség lenni. Nemcsak a tech cég férhet hozzá az adatainkhoz, hanem olyan cégek is, akik érdekeltek abban, hogy legyen nekik vásárlóközönség mintájuk a célzott marketinghez. Áruként vagyunk jelen a közforgalomban. Ha pedig kikerülne a civil forgalomba az adata, annak szerintem nem örülne.
Tényleg mintha célirányosan mennénk az orwelli jövőkép beteljesülése felé…
Akkor folytatom. A Big Data, mely milliárdnyi adattömeget kezel, szándéka szerint a terroristák, hackerek és más „rosszfiúk” kiszűrését szolgálná, azonban nem elhanyagolható a társadalom megfigyélését szolgáló szerepe. A Deep Data internetmélységről alig tudunk valamit, és ami a legfélelmetesebb benne, hogy nincs kidolgozva az ellenőrizhetősége. Műholdrendszerek és üvegszálhálók tartják kézben a világunkat. És ott van a láthatatlan hatalmak, államok cyber-háborúja. Két hadsereg áll szemben egymással: a hackerek és az antihackerek. Az utóbbit már katonai szintre emelték. Külön egységeket hoztak létre a hackerek legyőzésére: programmegfejtőket, kódmegfejtőket, titkosításokat kibontókat vetnek be a harcokban. A következő háború nem hagyományos módon fog zajlani, mint ahogy most folyik Ukrajna és Oroszország között. Gondoljon bele: egy tengeralattjáró 23 milliárd dollár, 13 milliárdba kerül egy repülőgép-hordozó megépítése. Ugyanakkor egy laptopról egész Chicago vízellátását le lehet állítani. Az említett repülőgép-hordozó típusból legalább öt van az Egyesült Államoknak, a kisebbekből legalább tizenöt. Csakhogy nem ott fog zajlani a háború, ahol ezek vannak, hanem laptopokon, vagy bonyolultabb struktúrájú számítógépeken.
Tehát igen, a digitalizáció óriási ugrást jelent az emberiség számára. Azonban van egy árnyéka, ami egyre hosszabb. Egyáltalán nem baj, ha fölülről ránézünk néha.
„Itt állunk egy idővesztett világban, amiben ugyan van idő, csak épp élhetetlen.”
A borítóképen Almási Miklós Széchenyi-díjas magyar esztéta, filozófus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja