Van ez a hihetetlenül sokoldalú alkotó, a Mihályi Barbara, akiről bevallom, nem hallottam, mielőtt kapcsolatba kerültem volna vele videó rovatunk kapcsán. Pedig több mint 13000 követője van az Instán, szerte a világból. Hogy mit tud (a fotózáson, animációs filmezésen, művészeti tevékenységeken túl), mi az, amivel ennyi ember érdeklődését kivívta? Tud eredeti módon kreatív, szeretnivalóan életvidám és őszinte lenni. Mégpedig nagyon, egészen a sebezhetőségig. Azt gondolom, ez utóbbi nagy bátorságra vall – mai szemmel nézve különösen. Pedig ez nála terápiás jellegű, ahogy azt beszélgetésünk alatt elárulta. 2015-ben diagnosztizáltak nála colitis ulcerosát, amit először Láthatatlan betegségem című diplomamunkájával fejezett ki művészetében. Kitárulkozó őszintesége többfajta formában testet öltve ér célba azoknál, akiknek problémájuk akad az önelfogadással. De nem emiatt szerettem volna mélyebben megismerni őt, a gondolatait, hanem színes személyisége vívta ki kíváncsiságomat, illetve ahol és ahogyan él, valamint a felszabadultsága, amitől nekem is mosolyogni támad kedvem, ami úgy hiányzik itthonról, mint egy falat kenyér. Hogy mit tanult és miket csinált eddig, már olvashattátok oldalunkon, most inkább arra voltam kíváncsi, hogyan gondolkodik a mindennapjainkat befolyásoló jelenségekről, hogyan látja az életminőséget leginkább befolyásoló dolgokat a napsütötte Olaszországból, onnan is a természet öléből.
A Velencei Művészeti Akadémián tanultál, ami eléggé kiváltságosan hangzik. Vagy csalóka a kép, ami egyből beugrik róla egy laikusnak?
Nyilván már maga a helyszín is izgalmas lehet egy külföldi számára, és a hallgatói összetétel is sokszínűbb az átlagoshoz képest. Az oktatás tekintetében azt tudnám mondani, hogy maga a művészet alapvetően nagyon szubjektív, ezért nagyon sokféleképpen lehet tanítani. A Velencei Képzőművészeti Akadémia – ahogy azt a neve is mutatja – akadémikus rendszer szerint működik, csakúgy, mint a budapesti Képzőművészeti Egyetem. Az Akadémia leginkább abban tér el a magyar Képzőtől, hogy több szak van. Csak a szobrászat vagy 7 szakra bomlik le. Azt mondanám, hogy elsősorban gondolkodásmódot tanítanak Velencében, és gyakorlatiasabb a metódus, mint Budapesten az én szakomon. Az akadémikus rendszeren kívül, volt részem belekóstolni egy másfajta struktúrába is, amikor 2012-ben Angliában tanultam, a Nothinghami Képzőművészeti Egyetemen. Ott konkrétan nincsenek órák, nem tanítanak elméleti tantárgyat, helyette a hallgatók reggeltől estig alkotnak. Közel sincsenek annyi ismeretanyag birtokában, mint mondjuk a képzősök, de egymástól tanulnak vagy saját maguk kutatnak egy-egy, a művészettörténetben fontos alkotó után. Persze így is nagy hiányosságok észlelhetők a tudásukban, amire először rá is csodálkoztam, mégsem tudom kijelenteni, hogy a nothinghami rendszer rosszabb, mint az akadémikus. Egyszerűen csak más.
Mennyire szeretted meg Velencét? Bizonyára olyan arca is feltárult előtted, amit a turisták egyáltalán nem ismernek.
Nyilvánvalóan nagyon szép, de nekem olyan az egész város, mint egy múzeum, ahogy számomra Róma is az. Természetesen mindkét varosnak vannak élhető részei, de az egész jobbára egy kirakat. Velencének tök jó a marketingje és nyilván megkérdőjelezhetetlenül gazdag történelmi múlttal rendelkezik (csakúgy, mint Róma), de ez a szépség, ami Velencében van, az máshol is felfedezhető. A filmekből megismert vonzerő, az imidzs nagyon erős. A valóságban is megvannak az igazi olasz karakterek, de nem azokon a helyeken, ahová a turisták mennek. A Dolce Vita létezik, de nem Rómában és nem Velencében, hanem vidéken – például a hegyekben.
Ebben szerintem nem nagyon tér el az olasz és a magyar tendencia. A közösségi oldalaidon leginkább a természetben készülnek rólad felvételek, ezért is érdekel, mi jut az eszedbe először a nagyvárosok kontra vidék témakör kapcsán?
A választás szabadsága jut eszembe a kérdésről, meg az, hogy úgy látom, azt hiszik az emberek, hogy csak egyfajta módon lehet előteremteni a mindennapi kenyérre valót. Azt gondolom, roppant előnyös helyzetben vannak ma azok, akik megtehetik, hogy a nagyvárost a hátuk mögött hagyják. Sajnos nem látom át igazán, hogy vajon a mélyszegénységben élők számára is ennyire könnyű a változtatás lehetősége. Tegyük fel, hogy valaki, egy család vidéken esélyt kap az önfenntartó életmódra. Honnan fogják tudni, hogy mit hogyan kell csinálni? Szerintem nincs meg se a kultúrája, se a rendszere a dolognak. Szóval nem tudom, hogy ez egy privilégium vagy csak szándék kérdése.
Szerencsésnek tartanám az oktatási rendszerbe beiktatni olyan tantárgyakat, amelyek két kézzel elsajátítható tudást adnának. Hasznos lenne egyfajta gondolkodásmódot átadni már egészen fiatalkorban a gyerekeknek, ami a választás lehetőségéről szólna. Egyértelműsíteni kellene, hogy nem feltétlenül azzal dolgozunk, hogy reggeltől estig bent vagyunk a munkahelyünkön. Evidenciaként kellene létezni a fejekben a gondolatnak, hogy városon kívül is gyönyörűen el lehet élni. Többféle struktúra van, de ez nincs megtanítva. Rendszerből rendszerbe vándorlunk: az óvodából az általános iskolába, onnan a középiskolába, majd az egyetemre, végül a munka világába, vagyis folyamatosan intézményesített formában gondolkodva. Az átmentek között nincsen olyan, hogy elmegyünk 2 évre világot látni és az életről tanulni. Azt csak nagyon kevesen tehetik meg. A társadalom többségi tagja elvárások mentén nő fel, konkrét keretek (rendszerek) által beszabályozva.
Olaszországban mennyiben tér el a gondolkodás, a rendszer e tekintetben az itthonitól?
Ebben nem különbözik a két ország, ugyanúgy vannak elvárások, ugyanúgy struktúrák szerint élnek az emberek – már amennyire én látom. Nyilván vannak részei, amik jobban működnek, kifinomultabbak, vagy épp lazábbak, de ha alapvetően a város-vidék ellentétéről beszélünk, akkor semmilyen lényeges különbséget nem látok. A városi emberek nagy része nem tudja elképzelni, hogy a természetben éljen. Inkább elvonókúra-szerűen érkezik a vidéki életformába a városlakó. Aki viszont hosszú távra vált, azoknak hasonló módon történik a több szakaszból álló átállás, mint azoknál, akik külföldre költöznek.
A te esetében hogyan zajlott ez a belső folyamat?
Nekem nagyon hosszú, két – két és fél év biztos volt az első, úgynevezett „nászutas” szakasz, amikor imádtam mindent, ami körbevett. Cserébe ugyanúgy kitolódott kicsit időben a második rész is, az un. “kulturális sokk” szakasz. Tényleg sok szempontból minden annyira más volt, mint otthon. Nem voltak barátaim, a városból a természetbe jöttem, és egyáltalán nem beszéltem a nyelvet. Mostanra persze már minden a helyére került, és bár nem tudok olyan jól olaszul, mint angolul, nincs gond ezen a téren sem. Szeretném sokkal jobban beszélni a nyelvet, de már csak a különböző dialektusok is megnehezítik a magabiztos kommunikációt.
A művészeted egyik sarokpontja az egészségeddel függ össze. Az életmódban bekövetkező változások – az, hogy vidékre költöztél – mennyiben befolyásolták a közérzetedet, a mindennapi rutint?
Az elején nagyon belevetettem magam az ételek, az alapanyagok tanulmányozásába, és elkezdtem a főzéssel komolyabban foglalkozni. Sokáig csak cukormentes, laktózmentes, gluténmentes ételeket fogyasztottam, ami egyébként jót is tett, de például túl kevés cukrot kapott a szervezetem. Éreztem, hogy szükségem van a kimaradt anyagokra, úgyhogy egy idő után abbahagytam a minden mentes étrendet, és azóta máshogy figyelek oda magamra. A laktózt nagyrészt most is kerülöm, csak természetes alapanyagokat eszek, semmi előre elkészített ételt, de nem folytatok olyan szigorú diétát, mint régebben. Ami zöldség, gyümölcs nem terem meg nálunk a kertben, azt a piacon, őstermelőktől szerzem be. Amikor húst eszünk, azt olyan hentesnél veszem, ahol tudom, hogy csak jó minőséget találok.
A tudatos életmódhoz szervesen kapcsolódó téma a környezetvédelem. Azt gondolom, rengeteget tudnál nekem mesélni róla – legalábbis minden posztod és legutóbbi videód is erről tanúskodik.
Abszolút kommunikálok erről. Ami platformom van, azt mind kihasználom, hogy felhívjam a fenntartható környezetre a figyelmet. Azt gondolom, ha én hatással vagyok egy csomó emberre, miért ne tennék valami olyat, ami jó? Miért ne beszélnék valamiről, ami pozitív irányba befolyásolja a többiek gondolkodását? A téma kapcsán nem azt mondom, hogy most mindenkinek zéró szintre kellene beállítani a fogyasztást, hogy mindene újrahasznosítható legyen, hiszen azt egyik pillanatról a másikra nem lehet csinálni. Több szempontból is lehetetlen az átállás. Én csak azt mondom, az lenne a jó, ha több millió ember próbálkozna azzal, hogy kevesebb műanyagot vásároljon. De hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy az emberek most gyorsan dobjanak ki mindent, ami műanyag, és vegyek helyette olyat, ami fából van, mert attól még az a műanyag ugyanúgy létezne. Azt kellene elérni, hogy ha mód van rá, ne vegyünk új tárgyat, inkább használtat vásároljunk. Vagy, ha mindenképpen muszáj, újrahasznosíthatót vagy gyorsabban lebomlót szerezzünk be. Én ezt az elvet követve, 6-7 éve kezdtem lecserélni a dolgaimat.
Mit vettél észre, a környezetedben hasonlóképpen tesznek, gondolkodnak az emberek?
Egy részük igen, a másik megállt ott, hogy szelektíven gyűjti a szemetet. Pedig az már nagyon kevés szerintem. Az viszont biztató, hogy nagyon sokan foglalkoznak az utóbbi néhány évben a témával. Azt vettem észre, hogy hullámokban jön elő, mindig más éllel. Mondjuk már ott vagyunk, hogy nem lehet vele nem foglalkozni. Öljük magunkat. Nem arról van szó, hogy a Földet öljük, hanem önmagunkat. Teljesen mindegy a bolygónak, hogy az Antarktisz olvad, viszont nekünk nem mindegy, nekünk nem jó. Ha megváltozik az éghajlat és nem tudunk élni miatta, az nekünk lesz rossz. Látok egyfajta pozitív változást, de az én személyes tapasztalatom nem mutatja átfogóan azt, hogy egyébként hogyan él és gondolkodik a klímavédelem kapcsán a nagy többség.
A téma kapcsán eszembe jutott az előbb említett választás lehetősége. Vagy ez esetben nincs helye a felvetésnek?
Nem mindegy, hogy ki milyen kultúrából jön. Lehet, hogy megint csak egy privilégium azt mondani, hogy akkor én mostantól műanyagmentesen élek. Mert a műanyag ugyebár egyértelműen olcsóbb, mint a fa. Lehet, kiváltság ezzel foglalkozni, ezért nem tudom, mennyire mélyen érdemes és kell más életébe beleszólni, kérdőre vonni bárkit is.
Hogy látod, a vidéki lét egyenlő a fokozottabb környezettudatossággal?
Sajnos nem. A városokon kívül lakók közül rengetegen tüzelnek fával, ami nagymértékben szennyezi a levegőt. De persze értem, hogy ennek is lehet gazdasági oka. Én csak azt látom, hogy több lehetőség van önfenntartónak lenni, ha kint vagy a városból és van kerted. Ez esetben például tudod azt, hogy honnan jön az étel, amit megeszel; tudod mit evett az a tyúk, ami a tojást kitojta, amiből a reggelid készül. A potenciál benne van a természetközeli életben, hogy környezettudatosabb legyen, hiszen sokkal lassabban élünk a városi embernél, kevesebb inger ér, és ettől jobban tudok a környezetre és önmagamra figyelni.
Az egyén szabadsága, mint meglehetősen tág fogalom is kapcsolódik az érintett témákhoz. Neked mit üzen a szó, mi jut eszedbe róla?
Volt egy érdekes élményem a nyáron, ahogy a Garda-tóban lebegve néztem a hegyeket. Számomra a víz, a vízben való lebegés van a legközelebb a szabadság-élményhez. Ez egy csodálatos, nyugodt pillanat volt, azt éreztem, jó lenne ezt az élményt megtartani. Arra gondoltam egy hajóval ezt el lehetne érni, nem is kéne nagy jacht hozzá, még egy rákászhajó is megtenné. De a romantikus gondolat megszületése után jött a realitás; ehhez is rengeteg pénz kell – parkolási díj, üzemanyag, és télen ki kell emelni a hajót és elszállítani. Szóval sok nyűggel és teendővel járna együtt. Elgondolkodtam…akkor nem is létezik a totális szabadság? Az utcákon is előre megtervezett folyosókon megyünk, zebrák, utak és lámpák irányítanak minket. A természet is eleve megszerkesztett turista útvonalakon járható. Tehát akkor létezik olyan, hogy abszolút szabadság? Nem tudom, mindenesetre érdekes dolog szerintem erről filozofálgatni.
Nekem a szabadságról eszembe jut az alkotói szabadság és azzal kapcsolatban az egyik legutóbbi munkád, amire az Instagram oldaladon figyeltem fel. Ez egy ehető „mű”, amiről örülnék, ha többet tudnék – még ha beszédes is a maga módján.
A kenyérszoborra gondolhatsz. Az egy nagyon régi ötletem, amit már régóta meg akartam csinálni. Sok rétege van ennek a műnek, mert alapvetően több oldalról is meg lehet közelíteni. Egy női alakot ábrázol, ami az én testem. A tészta a hő hatására először megkel, megnövekszik a sütőben, végül megsül és el is fogyasztom. Az egész az önszeretetről szól, amivel mindig hadilábon álltam. Eleve egy nagyon nehéz anyag a tészta, amit formázni sem egyszerű. Alapvetően maga az akció a lényeg, azon van a hangsúly, nem a szobron. Volt, akit a willendorfi Vénuszra emlékeztette, van egy áthallás a gömbölyűsége és kicsit a színe miatt. „Az én testem…” és maga a kenyér miatt Krisztus testére is asszociálhatunk, de ez nem volt szándékos döntés. Alapvetően az volt a kiindulópont, hogy megcsinálom a saját testemet, ami ugye egy női test. Ami megkel, folyton változik, amit úgy kell egyedinek felfogni – és elfogadni -, szeretni, ahogy van. Az is eszembe jutott, hogy meghívok vacsoravendégeket, akik, ha megeszik, szintén be- illetve elfogadják az én testemet. Ez nyilván egy spirituális megközelítés.
Adódik ezek után a kérdés: te most hogy állsz az önszeretettel?
Szerintem sokat fejlődtem. A betegségem egyik oka is ennek a hiánya volt. Meg az önsanyargatás, önhibáztatás és sok minden más is. Ezek mind összefüggő dolgok. Az Instán sokat beszélek a témáról; az önelfogadás, önszeretet mellett a szabadságról – a testi szabadságról. Azért is akarom megosztani minél több emberrel a dolgaimat, mert egyre több a frusztrált ember. Nagyon sok üzenetet kapok nőktől és férfiaktól, hogy mennyit segít nekik az, hogy nyíltan vállalom gátlásaimat és az azzal folytatott harcomat. Nekem ez egy terápia. Még ha ez valahol egy kiszolgáltatott helyzet is; önmagamat megosztom, azt, ahogy minden filter nélkül kinézek.
Azt mondod,sokat sokat fejlődtél. Mennyire van fontos szerepe egy párkapcsolatnak az „énkép” megrajzolásában? Hogy konkrétabb legyek: mennyit segített a barátod abban, hogy elkezdted teljesen felvállalni, szeretni magad? Ehhez kapcsolódik a másik fontos kérdés: vajon mennyire kell eleve az embernek saját magában lejátszania az elfogadást, az önszeretetet?
A párom sokat segített. Nem is azzal, hogy szépnek lát, vagy amit mond is (persze, nyilvánvalóan segít az is), de inkább a személyiségével volt rám nagy hatással, azzal, ahogy az élethez hozzááll. Nagyon szerencsés alkat, akit tényleg nem érdekel, hogy ki mit gondol róla. Ez egy nagyon jó tulajdonság. Nekem viszont mindig nagy nehézségem volt, hogy nagyon is számított, hogy mások hogyan vélekednek rólam. Ez egyfajta kereszt. Ebben nagyon sokat fejlődtem. Igenis segítség, ha olyan van melletted, aki kimondja, hogy szép vagy, de nyilvánvaló, hogy mindenkinek magának kell megharcolnia a belső démonokkal. Hiszen mondhatja nekem reggeltől estig valaki, hogy milyen gyönyörű vagyok, ha önmagam nem dolgozom a kétségeimen. Egyértelműen az én feladatom, hogy ezzel foglalkozzak.
Mint oly sok emberre, rám is erősen hatott a Litván Pavilon performansza, ami végül az Arany Oroszlán díját is megkapta ebben az évben. Egy zárt térben vagyunk, ahol mi, a nézők lenézünk egy tengerparti strandra, ahol gyerekek, családok, strandolók napoznak, olvasgatnak, játszanak a térben – miközben énekelnek a klímaváltozásról. Lina Lapelyte, Vaiva Grainyte és Rugile Barzdziukaite Sun & Sea (Marina) című performanszában több, nagyon eredeti történetet és karaktert figyelhetünk meg, akikben felismerhetjük önmagunkat.
Nagyon érdekes alkotás, a művészekkel készítettem interjút (érdemes megtekinteni, mert sokkal jobban átadja az élményt mintha most szavakkal próbálnám leírni). Ezek után gondoltam azt, hogy érdemes lenne ennek a részese lenni. Beültem a strandoló énekesek közé, és kiderült egy teljesen új műalkotást kapunk – más a nézőpont, mi válunk megfigyeltekké egy kiszolgáltatott helyzetben. Természetesen nem hagytam ki, erről is készítettem videót. Meglepő módon, nem az történt, mint amire számítottam – nem éreztem magam sebezhetőnek, hanem inkább egy másik világba kerültem, ahol együtt énekelünk teljesen idegen emberekkel. Ahol egy nyelvet beszélünk, pedig nem ismerjük egymást. Rendkívüli élmény volt.