„Nem lehet kitérni az életfeladatod elől, máskülönben kapod a pofonokat.” – ezekkel a szavakkal fogadott kórházi ágyán Mónika, akivel pár hete még arról beszéltünk, hogy a jógáról fogom egyszer jól kikérdezni. Nem így lett. Mégis nagyon örült nekem, azt mondta, az Égiek küldtek engem, mert a története végre sok emberhez eljuthat a segítségemmel. Régóta meg akart szólalni már; szólni kívánt sorstársakhoz, betegekhez, egészségesekhez – mindenkihez. Őszintén, kényes, már-már tabu témákat feszegetve, mert ezt máshogy nem is lehet.
Miért említetted az életfeladatodat, és milyen pofont kaptál most, hogy itt találkozunk?
Az elejétől kezdem. Nekem 30 éve van egy autoimmun betegségem: ez a Crohn-betegség. 14 évesen kezdődött, amiből 20 éves koromra, több műtét után kijöttem. Az elmúlt két évtizedben tünetmentesnek mondhattam magamat. Akik ismerik a kórt, azok tudják, mekkora dolog ez – ugyanis az orvostudomány mai álláspontja szerint nem lehet belőle meggyógyulni. Ez egy nagyon összetett betegség, inkább egy szindróma, egy tünet együttes, legjellemzőbb benne a bél gyulladása. Azért autoimmun, mert nem olyan, mint egy bélfekély, hogy „csak” kisebesedik vagy felmaródik a bélfal, hanem szó szerint a szervezet maga pusztítja azt; akár ki is lyukaszthatja. Nekem az első ilyen nagy műtétem azért volt, mert kilyukadt a vastagbelem.
Ez nagyon agresszíven hangzik. Azt lehet tudni, hogy mi volt ennek a kiváltó oka?
Ennek a betegségnek van egy jellemző személyiségtípusa: a jó tanuló, jó kislány, ez az iszonyatos stréberség, az a megfelelési kényszer, hogy csak a 120 százalék jó. Nálam csak az ötös volt a jó jegy. Semmi más. Azért ez kicsinál, na. Végig kitűnő voltam. Egy nagyfokú megfelelési kényszer volt bennem. De, hogy maga a betegség mitől alakul ki, arról nem tudni semmit. Továbbra is itt a vakfolt az orvostudományban. Eljutottak odáig, hogy pszichoszomatikus, autoimmun, aztán onnantól kitárt karok, és mivel ez egy durva önpusztító folyamat, durva gyógyszerekkel próbálják kezelni. Most a legújabb biológiai terápia szinte már olyan, mint egy kemoterápia. Az immunrendszer rosszul dolgozik? Nyomjuk el az immunrendszert! Én gyógyszert 25 éve nem szedek, amióta megvolt a műtétem, és zacskóval a hasamon éltem. Nem tudom kellő módon érzékeltetni, hogy ez milyen mértékben a nőiesség támadása. A sztómás létet úgy éltem meg, mintha egy erényövet viselnék. Nőnek még csak véletlenül sem éreztem magam közben.
Nehéz erre bármit is mondani. Hogyan tudtad ezt, ennyi idősen, pont az amúgy is érzékeny időszakban, szinte még kamaszlányként feldolgozni?
Ezt nem lehet feldolgozni… Az eleje nehéz volt, mert még szinte gyerek voltam, ráadásul, még két évig nem is tudták, hogy mi a bajom. Egy ritka betegségnél ugye, keresgetnek, mi lehet ez, félrekezelgetnek. A családban meg egyre csak nőtt a pánik. Mire kiderült, mi ez, arra 16 éves lettem, de akkor nekem nem voltak eszközeim. Ez volt a durva. Semmilyen eszközöm nem volt arra, hogy feldolgozzam, segítséget, információt, kiutat, megoldást találjak. Nem, hogy ezotéria vagy bármi, amivel a pszichoszomatikát elemezzük. Azért 17-18 évesen már megtaláltak könyvek, a természetgyógyászat első nagy hullámai akkor jöttek. Na, de az első nagy hullámmal nagy káosz is jött. Mi olyan kuruzslóknál is jártunk, aki azt mondta, hogy ha iszom a gyógyteáját, 2 hét alatt meggyógyulok. De ez, ugye, nem az a fajta betegség.
Lelkileg hogyan élted mindezt meg? Mire gondoltál?
Lelkileg teljes padló, ezt nem lehet szebben mondani. Számtalanszor feltettem magamban a kérdést, hogy akarok-e egyáltalán így élni? 18 évesen eljutottam odáig, hogy nem, mert ez nem egy életminőség. De valahogy ezen is mindig átvergődtem. És mindig voltak föntről megerősítések. Amikor először foglalkoztatott a reinkarnáció létezésének kérdése, első gondolatom az volt, hogy akkor én innen, ebből az életemből lelépnék, túl kemény terep ez a földi lét. Éreztem, hogy a lelkem egy része nagyon el akar innen menni. Ha így nézzük, hogy ön-pusztítás egyenlő ön-gyilkosság: tehát én el akartam hagyni a testemet. Ugyanakkor, egy olyan gondolat is erősen jelen volt, hogy ha nem oldom meg ebben az életemben ezt a feladatot, akkor majd nehezítve visszakapom. Csapdában éreztem magam, olyan megoldás kellett, amivel ebben az életben meg tudom ezt a helyzetet oldani. Ez nem volt más, mint a szellemi út. Ha ehhez nincs valamiféle szellemi kapaszkodó, akkor az ember ebbe tényleg belehal, vagy lelkileg beleroppan – de mindenképpen leépülés a vége.
És mi hozta meg számodra a szellemi úton belül a békét, a gyógyulás útját?
18 évesen az első könyvek nagyon sokat segítettek. Egyrészről olyan volt, mintha halványan ismertem volna azokat a dolgokat, amikről olvasok, másrészt a kis 18 éves, életbeli személyiségem nem bírta fölfogni, pláne nem a hétköznapjaimban hasznosítani! Annyira távoliak voltak a régi nagy mesterek könyvei! A mai napig megvannak azok a naplóim, amikbe a tanításokat írtam ki. Persze, a legnehezebbekkel kezdtem. Csak azt éreztem, hogy vonz, és kapaszkodni kell belé. Írtam, jegyzeteltem, mentem mestertől mesterig, így keresgettem. Azután a következő nagy mérföldkő az volt, amikor végigtombolt a vastagbelemen úgy ez a betegség, hogy nem állította meg semmi. Nem reagáltam semmilyen gyógyszerre. Aztán egyszer csak elfogyott a vastagbelem, elfogytak a tünetek is. Ekkor jött a sztóma. 23 éves voltam.
Sokévnyi küzdelem után, már felnőttként, eljutottál egy bizonyos állapotig.
Tudtam, hogy most valamit kezdeni kell az életemmel, össze kell szednem magam. Akkor jött India. Szinte egyből a műtét után. Gondolhatod, hogy mit reagált az orvosom, amikor megtudta. „Maga most tényleg ki akar menni oda, olyan higiéniai körülmények közé? Ez a maga állapotában életveszélyes!” De semmi bajom nem lett kint. Bennem akkora volt az elhatározás, hogy mennem kell, mert tudtam, nekem ez segít, hogy senki nem állíthatott meg. Így is lett. Az utam alatt akkora lelkierőt és segítséget kaptam, hogy utána 20 évig jól voltam. Belépett az életembe a jóga. Az olyan volt számomra, mint egy mentőkötél, amin szép lassan másztam a gödörből kifelé. Sőt, nemcsak hogy mentőkötél, hanem azt éreztem, hogy én ezt ismerem. Azt gondoltam, hogy ja, hát így könnyű lesz! Tudtam, hogy ez az én utam, és ezt másoknak is meg kell mutatnom.
Akkor ez egy csodálatos gyógyulás története. Mi történt most, hogy kiújult a betegséged ilyen hosszú idő után?
Most jön az életkor közepi válság, amikor számon kérik az embert: ez olyan, mint amikor egy tanár visszakérdez. De nem csak a féléves anyagból, hanem az előző évek anyagából, mint egy nagy szigorlat.
És te tudod, hogy mi az, amit nem teljesítettél?
Abszolút. Tisztán látom. És ettől még nehezebb. Én megígértem anno, hogy segítem a sorstársaimat, és, hogy leírom a történetemet. Én is ilyen betegtörténetből merítettem erőt annak idején. Az a baj, hogy az ígéretemet elkezdtem halogatni. Mindig volt fontosabb, és talán nem is akartam annyira felbolygatni a múltat. De nincs még vége a sztorimnak: volt ugyanis 4 évvel ezelőtt egy pont, amikor hoztam egy döntést. Tudtam, hogy létezik egy olyan műtéti technika, aminek segítségével meg lehet szabadulni a zacskótól: a kock reservoir. Azt jelenti, hogy nagyjából félméternyi vékonybélből kialakítanak egy belső tartályt, ami olyan, mint egy hólyag, az tárolja a székletet és egy megfelelő billentyűvel zárja is. Az ember csak katéterrel ürít, amúgy meg nem zacskó van, hanem csak egy kis ragtapasz. Máris jöhet a bikini és Hawaii. Megcsináltattam. De ez csak azért volt lehetséges, mert 20 év tünetmentesség után nem is beszélhettünk Crohn-betegségről. Egy crohnosnak nem csinálják meg, mivel minden vékonybél, minden felszívó terület számít. Ez a szebbik része a történetnek. Nem volt egy könnyű műtét. Megbolygatni egy ilyen hasat, olyan volt, mint belenyúlni a tűzfészekbe. Mindent fölkavart. Azóta mindig volt valami kis gyulladásocskám, amik egyre sűrűbben jelentkeztek. Mígnem eltelt egy jó fél év, és egyszer csak leálltak a beleim. Mehettem életmentő műtétre megint – ezúttal bélösszenövéssel.
Ez mikor volt?
3 éve. Reméltem, hogy ez csak egy egyszeri eset, de utána is mindig jött egy kis gyulladás. Mondtam, hogy ha jön még valami, én visszacsináltatom. Még ha az is az ára, hogy amiből a tartályt kialakítottuk, a fél méteres bélszakaszt sajnos elveszítem. A szervezetem megoldotta most a kérdést: újabb súlyos gyulladással kerültem most kórházba.
Most mi zajlik benned? Mert, ahogy elnézlek, nagyon nem tűnsz izgatottnak, inkább az elszánt és nyugodt jelzők jutnak rólad eszembe.
Talán a miatt, mert azt érzem, hogy ez az eredménye mindennek. A döntéseimnek. Mert amikor megkaptam a sztómát, a Crohnnak vége lett. Nem mondom azt, hogy tökéletes volt minden, de a vékonybelem még megvolt. Rájöttem, hogy a zacsi szagmentes, biztonságos. Én ugyanúgy jártam strandra, mentem mindenhova, mint bárki más. Nem csináltam nagy diétákat rendszeresen, de időnként böjtöltem, és igyekeztem többé-kevésbé tudatosan táplálkozni. Addig voltam csak vega, amíg Pesten laktam. Ami még kísért, hogy mindig belementem romboló párkapcsolatokba. A betegségem ugye, akárhogy is nézzük, nagyon lenyomta a női önértékelésemet. Jött a Teréz anya-effektus. Mindig is megvolt bennem a segítő hajlam a pasik felé. Volt, amikor sorstársakon segítettem, de mindig jött a pofon. A férfiak úgy tudtak érvényesülni mellettem, ha elnyomtak engem. Ez egy ilyen játszma volt. Energetikailag mindig alulról választottam társat, aki, hogy fölém kerüljön, elkezdett engem lehúzni – vagy én mentem magamtól lefelé. Nem tudom.
Nem biztos, hogy vigasztalni fog, amit mondok, de teljesen egészséges nőknél éppúgy előfordul az, amit most elmondtál.
Lehetséges, de nálam más volt a léc. Nőiségemben a tökéletes Szűz Mária, a tanulásban meg az eminens kép élt bennem, aminek meg akartam felelni mindig. De ilyen nincs. Már tudom. Aki minden szinten tökéletes, az már nem ember. Mert az ott kezdődik, hogy vannak hibái. Én meg úgy vettem minden hibát, hogy az bűn, azt ki kell irtani. Az egész emberi létemet ki kellett irtani, mert csak úgy leszek teljesen tiszta. Hiszen, amit megeszünk vagy belélegzünk, már az sem teljesen tiszta. Nincs olyan, hogy teljesen tiszta létezés a Földön.
A párkapcsolat milyen hangsúllyal volt jelen az életedbe?
Rövid életű kapcsolataim voltak. A leghosszabb 2,5 évig tartott, egy sorstárssal. Azt bátran megéltük. Azt hiszem, jobb lett volna nekem, ha valamilyen módon utána is a sorstársak közül választok. Érdekes, hogy aki egyszer belém szeretett, azt utána nem érdekelte, hogy mi van a hasammal, hogy ott van az a zacskó. De az mindig választóvonal volt. Mikor, hogy, hol mondom el? Az első csókig el kell mondani, mert utána már bármi történhet, és akkor már legalább tudom, hogy én kellek-e, vagy valaki más. Általában tiszteletet kaptam, felnéztek rám. Egy kis hősnő – így álltak hozzám. De mit kezdjenek vele? Nekik egy hús-vér nő kellett volna. Ezt mindig megkaptam: miért nem vagyok elég hús-vér nő? Miért vagyok túl spirituális, túltúltúl..?
Így ez nagyon erősen hangzik, valóban. Azon gondolkodom, milyennek láthattak téged az emberek.
Érinthetetlennek. Nagyon éreztem. A jóga egy kicsit menekülés is volt. Ott lehetett a páncélzatban tündökölni: én vagyok a megközelíthetetlen jógaoktató, sugárzom magamból a magabiztosságot, erőt, határozottságot. Nehogy megérintsen bárki emberfia is! Érted. Ha azt a túlzott magabiztosságot sugározza az ember, miközben belül nem az, akkor mindenki azt gondolja, hogy Mónikának senki nem elég jó, válogatós, azért nincs partnere. Ezt tudják rólam, ez a kép él rólam másokban.
Nem tudom, hogy belemehetünk-e a női oldaladat érintő kérdésekbe?
Abszolút belemehetünk. A sérült dolgaim nem lettek kitisztítva, a női önbecsülést nem raktam a helyére. A jóga kezdetben nem is nagyon segítette ezt a részt, mert leginkább férfi energia. A hatha jóga túl férfias. Annyira, hogy most kezd tudatossá válni az, hogy van női jóga. Ahol figyelembe vesszük a holdállásokat, a ciklusainkat, megvan, hogy mit csinálunk menstruációkor; szinte kényeztetjük magunkat, és nem az a cél, hogy még fegyelmezettebbek és szigorúbbak legyünk. Nekem, az egyik részemnek nagyon bejött a jóga. Nagyon illett hozzám a nagyon fegyelmezett, kitartást igénylő önlegyőzés. Ez a harcos energiáimat nagyon befogta. De a gyenge és sérült női részem továbbra is szenvedett. Persze, mindig éreztem, hogy ezen dolgoznom kellene, ezért mindig elmentem ilyen-olyan terápiákra, csoportokba, tréningekre…
Ezek mennyire tudtak segíteni Neked?
Nagyon érdekes, hogy valami mindig hiányzott. Nincs olyan terápia, ami megoldja az ember helyett a problémákat. Persze, egy réteget a felszínen mindig lesimítottunk. Aztán megint egy réteget, aztán úgy meguntam: ez egy feneketlen kút? Egy végtelen út? És mikor élek, ha mindig terápiára járok? Volt, amikor besokalltam, és volt sajnos olyan is, amikor nagyon rossz helyre kerültem. Nagyon meg kell válogatni a szakembereket, óvatosnak kell lenni. De még ha a legjobb kezekbe kerülsz is, amellett is szükség van a folyamatos belső munkára. Nálam kiderült, hogy egy nagy transzgenerációs hozott dolog van.
És az miről szól?
Női ágon több generáció óta hozom a sérüléseket. Ez a boldogtalan női sors; nőnek lenni nehéz, a nő nem lehet boldog, felszabadult, mert akkor már kurva. A nő az csak tiszta lehet. Ha önfeledten boldog vagy, az már nem fér bele a nagyon letisztult, Szűz Mária képbe. Ezeket nagyon mélyről hozzuk, visszamehetünk Ádám és Éva történetéhez is: a nő a bűnös, mindenről ő tehet. Ez számomra azt jelentette, hogy a bennem élő harcos férfi és a szegény, bűntudattal terhelt, sebzett nő viaskodik egymással. A férfi állandóan piszkálta a női részemet, a női meg nem tudott, vagy csak minimálisan védekezett. Szegény én, mentsetek meg! Emiatt mentem bele az újabb megmentendő helyzetekbe, és próbáltam én lenni a megmentő, ami megint csak egy rossz játszma.
Érzékeny téma, de ha már mélységeibe belementünk, nem hagyhatom ki az anyaság kérdéskörét. Azzal kapcsolatban milyen érzések voltak/vannak benned?
Ez kemény téma. Nagyon. Én már 18 évesen megkaptam: Crohn beteg vagy, nehogy arra gondolj, hogy neked egyszer gyereked lehet! Ez így eléggé megnehezítette a dolgomat. Egy Crohn beteg nagyon nehezen esik teherbe és nehezen tudja kihordani a gyereket. Nálam, a műtétek és a párkapcsolat hiánya miatt nem merült fel komoly kérdésként az életemben a gyerekvállalás, sajnos.
Ezt hogyan dolgoztad fel lelkileg?
Szerintem ezt nem lehet feldolgozni. Ez olyan szinten belénk van kódolva, nőkbe, hogy nem lehet onnan kiszedni. Ez mindig egy fájó pont, ami mindig valamilyen módon gyógyul. Nagyon szeretek kismamákkal dolgozni, gyerekekkel lenni. Valamelyest pótolják, elfedik a hiányt a húgom gyerekei, akik előbb voltak az én kezemben, mint az övében. Merthogy ott voltam a születésüknél, mint dúla, és hát csodálatos élmény volt. Nagyon szoros a kapcsolatom velük. A nagylány rám jobban hasonlít, olyan, mintha nekem szülte volna. Ha egy lélek le akar jönni, akkor egy családon belül is leszületik hozzád. Én egy picit ezt így élem meg vele kapcsolatban. Meg olyat is mondtak a horoszkópomból, hogy kvázi lesz gyerekem, de nem én szülöm, hanem kapom: a párkapcsolat hozza be. De azt is mondták, hogy késői anyaság is benne van a képletemben.
Hogy tudott a család és a barátok viszonyulni a betegségedhez?
Eléggé visszahúzódó, szorongó gyerek voltam, aki megmaradt felnőttként is ilyennek. Tiniként teljesen bezárkóztam. Nem volt kivel megbeszélni a lelkemben zajló folyamatokat. A kortársaim föl nem bírták volna fogni. Én se. A gimi utolsó éveit magánúton fejeztem be, később érettségiztem, mint a többiek. Utána főleg Pesten voltam kórházban, szinte teljesen megszakadtak a kapcsolataim. Ott az nehéz volt. Csak a szülőkre meg rokonokra számíthattam, a barátok teljesen elmorzsolódtak időközben.
Mi volt helyettük? Az egészséges szociális fejlődéshez szükség van családon kívül is kapcsolatokra.
Jöttek a könyvek és a jógatársak. A világi kapcsolataim teljesen megszűntek, csak spirituális kapcsolataim lettek, aminek azért volt hátránya. Úgy éreztem magam, mint egy 60 éves apáca, aki elvan az idősebb korosztállyal, de fogalma sincs arról, mit csinál egy 20 éves. Mondjuk, akkor annyira nem is érdekelt. Nem vágytam csiniruhára, örültem, ha valami eltakarta a zacskómat, és tudok benne mozogni. Szerencsére, a jógában szinte egyáltalán nem zavart.
Amikor ide beléptem, Te azzal kezdted, hogy életfeladatod van, amit eddig nem csináltál.
Mindig bennem volt, hogy majd segítem a sorstársaimat, megmutatom majd az utat nekik, leírom a történetemet. De ez mindig elmaradt. Mindig akadt fontosabb. Végül mindig visszajött. Most is arról szól ez az egész: Móni, neked feladatod van a sorstársaiddal. Nagy adósságom ez. A történetírás és a sorstársak lelkesítése, támogatása, valamelyest elindult már: mindig beszéltem nekik a jógáról, tartottam nekik ingyen órákat.
Mégis úgy érzed, hogy restanciád van feléjük?
Igen, mert azt a vonalat nem vették föl. Én annyira a jógát akartam erőltetni, miközben nem az volt a lényeg, hanem az, hogy valamit csináljanak. Meg az, hogy másképp gondolkodjanak a betegségükről. Előadásokat is tartottam minden évben, de ha meglenne a könyvem, amit már a kórházban odaadhatnék a kezükbe, az nagyon sokat számítana. Egészségfejlesztő diplomám van, daganatos betegeknek tartottam autogén tréninget, abból írtam a szakdolgozatomat. Mindig éreztem, hogy valamilyen terápiát még kell csinálnom. És van egy módszer is, amit tovább kéne adnom, ami nekem nagyon sokat segített. Elvégeztem annak is a képzőjét, de nem csinálom. Ezt most ősztől be fogom írni az órarendbe: ez a Simonton tréning, amit méltatlanul elhanyagolnak. Szerintem te sem hallottál róla, miközben az egy hétvégés „csodakurzusok” meg nagyon mennek.
Ez a Simonton tréning egy onkológus-pszichiáter házaspár módszere, egy útmutató, hogyan dolgozz meg a gyógyulásodért. Ők ezt kimondottan daganatos és súlyos betegeknek fejlesztették ki, olyanoknak, akik szeretnének maguktól gyógyulni, akikről esetleg az orvos is lemondott, mondván, gyógyíthatatlan. Én annak idején 3 rákbeteg mellé kerültem be egy csoportba, és az akkora lelkierőt adott, hogy ja, vannak nálam nehezebb sorsúak is. Mint a kisangyal, úgy csináltam. A tanfolyamvezetővel heti szinten találkoztunk, megvolt a feladat, hogy mit kell csinálni otthon naponta háromszor 10 percben. Ez egy belső, egy imaginációs munka; egy 10 hétre felfűzött tanfolyam, a gyakorlatok sorrendben vannak: megvan, hogy mivel kezded, hogy min mész keresztül, mit dolgozol fel, mire nézel rá. Megéltük benne a halált és az újjászületést is. Fantasztikus.
Most mi van benned?
Most az van bennem, mint a diákokban év végén bizonyítványosztáskor. Látom a jegyeimet, és nem jók. Pótvizsga jön. Lehet, hogy a nyaram rámegy, mire a műtétből kilábadozok. De ezt most meg kell csinálnom. Az elmaradásaimat pótolnom kell, mert lehet, hogy több ilyen esélyt nem kapok az életben. Pedig most is az életemmel játszom. És még valamire rájöttem: a négy évvel ezelőtti műtétkor egy fontos tényezőt figyelmen kívül hagytunk. Mégpedig azt, hogy a 20 év alatt a szervezetem tökéletesen alkalmazkodott a vastagbél nélküli léthez, és a vékonybél átvette a vastagbél vízfelszívó szerepét, ami viszont pont hátrányt jelentett a kock reservoir kialakítása szempontjából. Ilyen módon be kellett látnom, hogy ez a műtéti megoldás nem nekem való, sőt, folyamatos terhet jelent a szervezetemnek, ami ellen gyulladással védekezik. Ezért készülök most egy helyreállító műtétre. Ez a fizikai vonatkozású rész, a lelki oldal pedig: nekem fel kellett volna vállalnom a zacskós létet, és példát mutatni a sorstársaimnak, megosztva a gyógyulásom történetét.
Ha jól értettem, három vizsgatárgyad van?
A történetemet mindenképpen meg kell írnom, az hatalmas segítség lesz a többi betegnek, tudom. És el kell indítanom ezeket a tanfolyamokat. A stúdió neve, amit viszek, Harmónia Háza – Jóga- és Egészségközpont. Az egészségfejlesztő oldal olyan, mint a kis törött szárnyú madár ebben. Egy szárnnyal működik a stúdióm is. A jóga oldal erősen működik, de nagyon elvétve vannak csak egészségfejlesztő programok. Eddig nem vállaltam fel a beteg embereket. Itt van az én adósságom. Általában egészségesek jöttek hozzám, vagy akiknek maximum fájt a háta vagy stresszes volt az élete. Ez azért nagyon más, mint amiről beszélünk, amin én keresztülmentem. Pedig én végeztem hospice tanfolyamot is, jártam haldoklókhoz. Akit először végigkísértem utolsó útján, az egy 45 éves jógaoktató volt, aki szintén elfojtotta az érzelmeit – mellrákban meghalt. Én már mellette megkaptam a figyelmeztetést, hogy ezzel nekem is dolgom lehet. Amikor leköltöztem vidékre, a súlypont áthelyeződött, és a valódi életfeladatomat háttérbe szorítottam.
És mi lesz a jógával?
Számomra nyári szünet, csoportjaimat helyettesítő tanárok viszik tovább, pedig legszívesebben még innen, a kórházi ágyból is tartanám. A jógaoktatásom velem mindig változik, fejlődik, azzal nincs baj. De az csak az egyik felem. És úgy nem tudok repülni, hogy egy szárnyat növesztek; oda kell tenni a másik részt is, az egészségfejlesztő részt. Ez a hivatásom: a sorstársak segítsége, támogatása. Vagy bárkié, aki tenni akar magáért. Mindig az indulás a nehéz. Szembemenni azzal, hogy van egy orvosi diagnózis, ami kimondja, hogy gyógyíthatatlan vagy. Az nem fogja az életkedvet fokozni. Nagyon nem. Van egy mondás: gyógyíthatatlan betegség nincs, csak gyógyíthatatlan ember. Rajtad múlik, hogyan éled meg, és mit hozol ki belőle. Ugyanazzal a prognózissal van, aki él, és van, aki meghal. Rengeteg példát láttam erre, amikor bejártam önkénteskedni. Az a kérdés, hogy állsz hozzá? Úgy fogod fel, hogy halálos ítéletem van, vagy azt mondod, hogy mindent megteszek és harcolok? És akkor mindent, szó szerint mindent kell mozgósítani. Ahhoz nagyon nagy támogatás kell. Sokszor nem elég a családi támogatás, a sorstársi összefogásra is szükség van. Nagyon tudom tisztelni a gyógyult betegeket. Ők igazi példaképek. Sok ilyen történetet olvastam. Ők tartották bennem a lelket: igen, meg tudom csinálni én is, ha ő is meg tudta.
Ezek a gondolatok, ezek a felismerések, most, hogy újra komoly probléma lépett fel, élesedtek ki kristálytisztán?
Most tartok ott, hogy ha a helyzetemmel, a feladatommal nem békülök meg, akkor nincs tovább. Ez olyan, mint amikor az ember úgy akar átmenni pótvizsgán, hogy beszélni tud, de írni nem. Így nem mehetek át. Lehet, hogy én is csak beszélni tudok a dolgokról, de miért nem csinálom? Azt gondolom, hogy ha a pótvizsgáimat rendezem, akkor az emberi méltóságom, az önértékelésem nőként is helyreáll. Márpedig most női testben élek. Ezt nem lehet nem figyelembe venni, szétválasztani. Női testben is szükség van rám, amíg itt vagyok a Földön. Mintha azt kiabálná valaki: Éld már a nőt! Nem tudod elpusztítani, hiába dobálod ki a szerveidet. Pusztítgatom, apránként szabdalgatom? Szamuráj létnek meg harcosnak nagyon jó volt ez régen, de ez most női lét. Nem férfi.
Azt mondják, minden kihívás edzi az embert – márpedig te lágyulnál. Azért megvan annak a veszélye, hogy egy ilyen műtét még erősebbé, még nagyobb harcossá tesz téged, nem gondolod?
Ez az, hogy lassan túl keménnyé válok. Ha ez a kemény harcos energia, a bennem élő hadvezér a betegekért, és nem valami ellen harcol, hanem valami jó ügyért, akkor a nőt békén hagyja. Utána már lágyulni tudok a magánéletben. Mert ugye, az volt a baj, hogy a pasikkal is harcoltam. Valahogy én sosem szerettem az egyszerű feladatokat, amikor nagyon magam alatt voltam, jött a mondás, ami mindig átlendített: „Tudd, hogy a nehéz feladatokat a legjobb tanulók kapják.” Volt, hogy fölnéztem az égre és mondtam: „Oké, Istenem, hogy Te ennyire bízol bennem, hogy meg fogom oldani, de akkor már én is bízzak magamban.” Most nagyon látom, hogy mit kell tennem, és bízom is magamban. Most, hogy végre elgyengített az élet, tudok segítséget kérni és elfogadni. És jön, és jön a segítség és támogatás mindenfelől, amiért nagyon hálás vagyok.
Olyan, mintha új életet szeretnél kezdeni, ami már el is kezdődött talán?
A tanítás szerint, karmát okozunk azzal is, amit teszünk, meg azzal is, amit nem teszünk meg, pedig dolgunk lenne vele. Azt érzem, hogy a jó karmáim eljuttattak odáig, hogy kvázi meggyógyultam. A negatív karmáim, a mulasztásaim, a tartozásaim meg visszahúztak oda, ahonnan indultam. Ez a ráncigálás megy, több mint 20 éve. Most rendezem az adósságaimat és újjászületek. Szárnyat növesztek ott is, ahol eddig csonka volt.
Ha szeretnéd felvenni a kapcsolatot Mónikával, kérlek, vedd fel velünk a kapcsolatot.