„A Zeneakadémia jazz-ének szakán végzett énekesnő a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban szerezte meg mesterdiplomáját, de Veronika neve akkorra már itthon és a nemzetközi szcénában is egyaránt ismert és elismert volt a finom, mégis erőteljes, egyedi zenei megoldásokat alkalmazó formációk iránt érdeklődők körében…” – olvashattátok nem is olyan régen Harcsa Veronikáról a Füzetben, akihez már szintén elért videórovatunk láncolata. A sorok írása után, Kapolcson találkoztunk, beszélgetésünkre azután került sor, hogy meglátogattam a Völgyben legalább egy fél tucat különböző műfajú, nálam vegyes hatásokat kiváltó koncertet, ezért nem haboztam rögtön a közepébe vágni, hogy laikus zeneszerető emberként választ kapjak a bennem már egy jó ideje felmerült kérdésekre.
Mint félig külföldön élő zenészt kérdezlek, aki objektív látásmódra is képes: hol helyezkednek el a magyar zenészek nemzetközi vonatkozásban, ha az elismertségi és kedveltségi faktort nézném?
Nagyon-nagyon jók a magyar zenészek szakmailag. Ami a muzikalitást illeti, semmivel nem vagyunk elmaradva, viszont amivel lépten-nyomon szembesülök, hogy külföldön nem igazán tudnak rólunk.
Mivel magyarázható ez?
Ennek nyilván történelmi okai is vannak. Például az, hogy a vasfüggöny örökség máig érezteti hatását. Évtizedek teltek úgy el, hogy – a politikai okoknak köszönhetően – kimaradtunk a nyugat-európai országok közötti folyamatos kulturális körforgásból. Azt nem lehet ennyi idő alatt behozni. A másik, szerintem nagyon komoly ok (mondhatom akár úgy is, hogy hátrány), hogy nincsen nyelvrokonunk Európában. Említhetném a finneket, de ők egyrészt nagyon távol vannak tőlünk földrajzilag, illetve ők inkább a skandináv országokhoz tartoznak kulturálisan, velük működnek együtt. Ezt a gyakorlatban is rendre tapasztalom.
Én Brüsszelben tanultam, ami ugye egy nagyon érdekes ország (félig francia, félig holland nyelvű), és látom, hogy milyen magától érthetődő nekik az együttműködés a közös nyelvű országok között. Ugyanígy van ez Svájc, Németország és Ausztria, vagy akár Svájc és Franciaország között. Ahol van egy nyelvi közösség, az automatikusan hozza magával, hogy a kulturális termékek maguktól átjárnak a határokon, nálunk viszont direkt exportra van szükség. Ezt a hiányosságot az általános kulturális kapcsolatokra értem, amit a zene-irodalom-színház összessége alakít ki, és ezen kapcsolatok hiányát nem toldozza be az, hogy történetesen angolul énekelek, amit Nyugat-Európában még jobban is értenek, mint itthon.
Ha szimplán a zeneiségre koncentrálva nézzük a dolgot, azaz olyan műfajt veszünk, ahol a zenészek zsenialitása önmagukban is sokat képesek adni? Vagy esetleg angol nyelvű dalokkal jobban tudnak érvényesülni?
Azt látom kint, hogy nagyon-nagyon számít, hogy milyen országból érkezik valaki – legalábbis addig, amíg egy bizonyos ismertségi szintet el nem ér valaki és nem kerül be a köztudatba. Az sem mindegy, hogy az adott országról milyen kép van az emberek fejében. Magyarországról nem az jut az eszükbe, hogy itt izgalmas a jazz, mint mondjuk Lengyelország esetén, aminek van egy imázsa, egy sok évtizedes múltja: „Lengyel jazz? Ja, hát az szuper!” A magyar jazznél sajnos nincs ez még meg. Hozzánk inkább kapcsolják a népzenét, Sebestyén Mártát vagy a klasszikus zenét, Bartókot – ezek a már bejáratott brendek. A jazzt azonban nem kötik az országhoz. Ez nekünk egyfajta missziónk: megmutatni, hogy a magyar jazz is tud izgalmas lenni.
Ennek alapján feltételezem, hogy Neked/Nektek sem volt könnyű bejutni a köztudatba. Még ha Brüsszelben is tanultál, ami azért biztosan megkönnyítette a dolgodat.
Az, hogy gyakran járunk külföldre koncertezni, még távol áll attól, hogy benne legyünk a köztudatban, ott teljesen más a státuszunk, mint Magyarországon. Folyamatos munkában vagyunk kint is Gyémánt Bálinttal, nem csak zeneileg, hanem a tekintetben is, hogy ismertséget tudjunk szerezni. Pedig már van kiadónk, koncertügynökségünk Németországban, ami nagyon nagy dolog. Ez a német ügynökség alapvetően a régióbeli zenészekkel foglalkozik és minket is befogadott. Szervez nekünk koncerteket, de ezzel együtt sokat kell nekünk tenni azért, hogy ismertté tegyük a zenénket, hogy amit szívből játszunk, az eljusson a közönséghez. Ez egy nagyon érdekes folyamat és egyébként nagyon jót is tesz motivációban és önértékelés szempontjából.
Magyarországon én nagyon el vagyok kényeztetve. Csodálatos érzés, hogy bárhova is megyünk az országban, mindig van közönségünk. Mindenhol vannak emberek, akik kíváncsiak ránk. Ez külföldön nincs. Szerintem nekem jót tett, hogy ezzel szembesültem. Fantasztikus zenei színek vannak minden országban és ennek csak a töredéke jut el a határokon kívülre. Láttam, hogy mennyire sok különleges, fantasztikus produkció van, ami egy picit visszahúzott a földre. Segített abban, hogy egészséges tudjon maradni az önértékelésem és ne legyenek túlzott elvárásaim, mellette fejlődésre és folyamatos nyitottságra inspirál.
A magyar közönség ebből a sokszínűségből, amit te kint tapasztalsz, mennyit lát? Hogyan tud kóstolót kapni belőle? Mi a csatorna? Azt gondolom, hiába a YouTube, ha nem tolják az arcomba a nagyon ismeretlent, esélyem sincs eldönteni, tetszik -e. Ahhoz pedig nagyon sok időmnek kellene lenni, hogy én kutassak utána.
Említeném például a fesztiválokat, vagy pedig ha valaki erre nyitott, akkor az interneten utána kell menni, de ez valóban így van, hogy buborékokban vagyunk. Éppen a napokban beszélgettem a Spotifyról valakivel, aki statisztikákat nézett. A keresőmotor normálisan úgy működik, hogy hallgatsz valamilyen zenét, amihez hasonló stílusúakat, hasonló megszólalásúakat kínál fel. Nos, Magyarországon ehelyett más magyar zenekarokat dob fel, a hangzástól többnyire függetlenül, tehát ha magyar zenét hallgatsz, akkor bent maradsz a bubokékban, nem szélesíti a zenei ismereteket, nem formál ízlést erőteljesen. A másik oldalról pedig kis eséllyel fog külföldi hallgatóknak magyar zenét ajánlani, tehát zenészként is bezárva maradsz, de persze idővel ez változhat. Azzal, hogy egyre többen mennek külföldre tanulni, a diákok megismernek addig ismeretlen zenéket, amiket később aztán behoznak. Én magam is így jártam a brüsszeli tanulmányaim során. Ezeket behozom Kapolcsra vagy megmutatom a zenészbarátaimnak, akik szintén megmutatják más barátaiknak, és így terjed tovább…
Ha már az ismeretlenről, újról beszélünk: hogyan reagál a közönség néhány olyan free jazz zenekarra, produkcióra, ami mondjuk nem olyan könnyen érthető? Meg kell erre érni? Szervezőként mekkora lutri eltalálni, hogy akiket meghívsz, azok úgy mutassanak újat, hogy tágítsák a zenei ismeretet, de annyira azért ne legyenek szokatlanok, hogy esetleg távolabb vigyék a közönséget?
Nyilván van benne kockázat. A Völgyben mindig nagyon törekszem arra a műsor összeállításakor, hogy minél több szegmensét mutassam meg a magyar zenének. Ebbe belefér a Gereben Zita, akit kereskedelmi rádiókban is hallhatunk, ugyanakkor a produkcióban szerepet kap az improvizáció. És belefér Grencsó István, aki meg totál free zenét játszik. Ha végighallgatná valaki a 10 napos műsort, biztosan lenne olyan koncert, amit imád, és lenne olyan, ami kikergeti a világból. A jazz egy nagyon-nagyon széles olvasztótégely ma már. Én úgy válogatok, olyan zenéket mutatok, amiben van spontaneitás és van egyfajta keresés. És azon belül vannak végletek. Minél több a szabadság egy zenében, annál nagyobb a rizikó, hogy megtalálja -e a közös hullámhosszot a közönséggel. Lehet hogy nagyon egymásra találnak, de az is lehet, hogy nagyon elmennek egymás mellett. Én nagyon szeretem ezt a rizikót, szerintem egy jazz színpadon nagyon fontos, hogy jelen legyen.
Bármilyen műfajról és bármilyen kvalifikált zenészről is van szó, nekem például kell, hogy lássam, hogy imádják a zenészek, amit a színpadon csinálnak, hogy „élnek”, ugyanakkor, hogy egyik ismerősömet idézzem: „Azért én is hadd élvezzem már a koncertet!”. Létezik szerinted egyik a másik nélkül?
Nagyon érdekes a kérdés, én magam is szoktam ezen gondolkodni. Nekem nem létezik egyik a másik nélkül. Én inkább úgy látom ezt, mint egyfajta egyensúlyt, ami egy döntés kell hogy legyen a zenész részéről: ő mekkora mértékben akarja a közönséget szolgálni és mekkora mértékben akarja önmagát szolgálni? Ez szerintem egy skála, aminek mind a két vége érvényes. Van az a zenész, aki maximális mértékben a közönséget szolgálja. Ilyen például egy esküvőn egy partyzenekar, ahol a zenésznek semmi más dolga nincsen, csak hogy a megfelelő dalt játssza a megfelelő tempóban, hogy a közönség táncolhasson rá és jól érezze magát. Ezt úgy hívják: szolgáltatás. A másik véglet valószínűleg a free jazz, vagy a punk jazz, ahol meg a zenész egyáltalán nem törődik azzal, hogy a közönség mit szól. Van az a pont, az az attitűd és zenei koncepció, amikor a zenész csak azzal foglalkozik, hogy ő belül mit érez. De természetesen nem csak ez a két véglet van, hanem a legtöbb zene valahol a kettő között helyezkedik el a skálán. Szerintem minden zenésznél egy döntés kell hogy legyen, hogy ő ezt az egyensúlyt hogy teremti meg saját maga számára., milyen gesztusokat enged a közönség javára.
Hogy konkrét példát mondjak: amikor én, mint előadó felmegyek a színpadra és érzem, hogy ez most nem működik jól, nem fogtam meg őket, kérdés, hogy meghozom -e azt a döntést, hogy bár megbeszéltünk egy számsorrendet, de előveszek egy olyan számot, ami nem lett volna benne. Mondjuk egy Beatles feldolgozást, amiről tudom, hogy mindenki ismeri és tudom, hogy olyan szám lehet, ami felkönnyíti az estét és megteremti azt a hangulatot, amire utána rá tudom építeni a nehezebb számokat is. Van aki ezeket a gesztusokat nem hozza meg, és az is rendben van. Nekem ez belefér, sőt, úgy érzem, mindannyiunknak jót teszek vele. Nem érzem, hogy veszítenék általa, sőt, úgy érzem, hogy a saját dalaim járnak jobban azzal, hogy ha érzem hogy nehéz a szituáció, adok egy könnyebb dalt. Ezzel megágyazok a műsor azon részének, ami már egy zeneileg nehezebb anyag.
Ha már ennyire belementünk és nem hangzik túl naivan a kérdés: még mitől függ egy adott zenész, énekes, zenekar sikere, hogy én azt mondjam a színpad előtt, hogy beájulok tőle? A személyiségen, a technikai tudáson, a tehetségen kívül van még valami nagyon fontos „hozzávaló”?
A technikai és zenei tudás csak egy alap. Nagyon sok példát lehet arra mondani, hogy valaki tökéletes technikailag és muzikalitásban, mégsem működik. Kell a karizma a színpadon, hiszen onnantól, hogy valakit nem csak lemezen hallgatunk, hanem nézünk is, kell hogy legyen egyfajta kisugárzása. Nagyon nehéz megfogalmazni, nem is egyértelmű, hogy mi az a plusz. Van, aki nagyon jól tud kommunikálni a közönséggel és abból kovácsol előnyt, és van, aki egyáltalán nem kommunikál, viszont olyan misztikumot tud teremteni, ami önmagában érdekes. Kulcskérdés a hitelesség is, hogy valaki a zenén belül megtalálja-e a neki passzoló stílust és önkifejezési módot. Iszonyú sokat tud hozzátenni a látvány is. A színpad egy csomó pluszt követel, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a zenész nem csak a színpadon zenész, hanem egy produkciót is fel kell építenie, ami persze lehet a menedzser dolga, de ha a zenész nem partner benne, nem lesz sikeres. Azt látom, hogy a zenésznek stratégiában kell gondolkodnia, fel kell építenie egy koncepciót.
Mennyire látják át ezt azok a fiatal tehetségek, akik akár még tanulnak, akár már kikerültek és komolyan vennék a zenélést, és mondjuk a legtöbb fontos összetevő is meglenne bennük? Mennyire van könnyű dolgok, hogy megmutathassák magukat, hogy mit tudnak?
Egyáltalán nincs könnyű dolguk. Nem kell zsákbamacskát árulni, az alkotói pálya rendkívül bizonytalan, sosem lehet hátradőlni, és még egy befutott alkotónak is sok buktatót tartogat. A szükséges kvalitás mellett jól jön a mázli is, mint minden más szakmánál. Egyáltalán nem könnyű, és keveseknek sikerül frusztráció nélkül jól megélni belőle. De mégis sokan választják ezt az utat, mert olyan fantasztikus érzés színpadon lenni és a saját zenédet játszani, azt megosztani emberekkel, élményt adni másoknak, saját magadnak és a zenésztáraknak.
Milyen nehézségekre számíthatnak menet közben?
Minden stációnak megvannak a maga nehézségei. Az elején a sokszor hosszú évekig tartó küzdelem, hogy az ember közönséget, fix hallgatóbázist szerezzen. Utána megbirkózni a kritikával – akár a szakma, akár a közönség részéről. Olyan helyzetek is adódhatnak, hogy az ember szeretne megújulni (ami szerintem elég valid vágy kreatív alkotóként) és mondjuk ebben a közönség egy része nem partner, mert ő a régit szeretné hallani, és nem követi a zenekart. És persze el is lehet szállni könnyen, amikor valaki befut, főleg, hogyha hirtelen. Ha érett a személyiség, akkor persze jobban veszi az akadályokat. Szóval egy csomó krízis kódolva van a szakmában, amire felkészülni nem nagyon lehet. Erősnek és bátornak kell lenni.
Említetted a német ügynökséget. Ez azt jelenti, hogy le tudod adni nagy részét azoknak a feladatoknak, amelyek nem konkrétan az alkotási folyamatokkal kapcsolatosak?
Nem igazán. Általában nagyon részt veszek mindenben, ami engem érint, a menedzsmentemmel is nagyon aktív a kapcsolatom, a social média kommunikációját is én viszem. Próbáltam leadni de nem működött, ami nem volt személyes. Ez egy nonstop hivatás, hiszen nincs megkötve a munkaidőnk és az a legveszélyesebb, főleg ha az ember maximalista, és folyamatosan dolgozni akar.
De ehhez rengeteg kapacitás, idő kell…
Igen, de hála istennek van egy férjem, aki egyensúlyban tart. Ő nagyon sokat segít abban, hogy igenis pihenjek, legyen olyan idő, amikor le tudom tenni mindezt, amikor magánélet van.
Hol láthatunk téged az év második felében, miután kipihented magadat?
Nyáron vettünk fel Gyémánt Bálinttal egy lemezt, ez most a legfontosabb projekt. Bálinttal régóta dolgozunk együtt duóban, és ez a lemez ennek a munkának a folytatása. De most quartetté bővültünk: két belga zenész, Antoine Pierre és Nicolas Thys, egy nagybőgős és egy dobos lettek új zenésztársaink. Ennek az új, februárban megjelenő lemeznek az utómunkája következik most ősszel a koncertjeink mellett. Mert természetesen folyamatosan koncertezni is fogunk; ezzel a quartettel novemberben az A38-on, még a lemezbemutató turné előtt is fellépünk Budapesten.
Mostanában nagyon sokat dolgozom együtt klasszikus zenészekkel, ami nekem egy csodálatos kutatómunka, mert borzasztóan szeretem a klasszikus zenét, a 20. századi klasszikus dal-irodalmat és meggyőződésem, hogy ezek a dalok nem csak klasszikus énekhanggal tudnak szépen megszólalni. Sok energiát fordítok rá, hogy megtaláljam azt a megszólalást, ami a sajátom, tiszteletben tartva a szerzőket, hűnek maradva a kottához. Ez egy nagyon szép keresőmunka és több módon fog megvalósulni a közeljövőben. Dolgozom Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésznővel, akivel a Művészetek Völgyében Debussy dalokat adtunk elő – improvizáltunk is az adott zenei anyaggal. A Concerto Budapesttel is gyakori az együttműködésem, ami szintén csodálatos élmény.
Hol lehet ebből zenei élményt szerezni hallgatóként?
A Budapest Music Centerben a hallgatás napján novemberben lesz egy bemutatónk, illetve most fognak felkerülni a YouTubera a Debussy dalok. Várható lesz majd belőle lemez is, ez számomra egy nagyon izgalmas szál a jövőben.
Számomra csodálatos bravúr, hogy mindezt London-Budapest között ingázva tudod megvalósítani.
Korábban is éltem kétlaki életet, amikor még Brüsszelben tanultam. Amikor elkezdtem dolgozni egy berlini kiadóval akkor Berlin és Budapest között ingáztam. Most azért vagyok félig Londonban, mert a férjem ott dolgozik, de tulajdonképpen nekem természetessé vált, hogy Magyarország megmaradt bázisnak; mindig ez lesz a fix pont az életemben, de valóban sok időt töltök Nyugat-Európában. Igazából a legjobb értelemben véve európainak érzem magam, és ez nagyon sok inspirációt ad kulturálisan.