A Netflix Sandman sorozat bejelentése óta tűkön ülve várom a megjelenés dátumát, viszont egyelőre csak annyit tudunk, hogy idén fog megjelenni. Neil Gaiman képregénysorozata itthon ugyan nem annyira ismert, külföldön viszont hatalmas rajongói táborral rendelkezik, és gondolom a cikk felütéséből egyértelmű, hogy én is rajongok Gaiman stílusáért.
Amíg epekedve várjuk a sorozat megjelenését, addig bőven akad könyv, film, sőt, ha épp Angliába kirándulnánk, akkor színházi előadás is. Ha pedig valaki nem ismerné Gaiman munkásságát, ebben a cikksorozatban olyan alkotásokat fogok bemutatni, amik egy felejthetetlen kalandra invitálják sok remek világba.
Elveszett próféciák
Az Elveszett Próféciák Terry Pratchett és Neil Gaiman közös alkotása, amiben kiválóan áll össze Gaiman fantáziája és Pratchett humorérzéke, egy olyan könyvé, amit mindenkinek kötelező elolvasni, ugyanis egyszerre szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató, szinte már tökéletes.
A történet az idők kezdetén kezdődik, ahonnan a ’80-as évek Angliájába ugrunk, az Antikrisztus megszületésének időpontjába, akit véletlenül (vagy direkt, ugyanis minden egy kifürkészhetetlen terv része) elcserélnek, így Tadfieldben nő fel, teljesen átlagos gyerekként. Sorsa, hogy az Apokalipszis négy lovasának segítségével elhozza az Armageddont, amit viszont Crowley, a démon és Azirafael, az angyal, nagyon nem szeretnének, ugyanis ők kifejezetten jól érzik magukat az emberek világában.
A kötet eredetileg 1990-ben jelent meg, viszont mivel sorozat készült a regényből (Amazonon érhető el, és Michael Sheen illetve David Tennant játsza a két főszereplőt), így kapott egy új kiadást, és egy új, filmes borítót, ami szerintem zseniális, viszont tudom, hogy van egy olvasói réteg, akik szerint bűn a filmes borító.
A könyv első mondatától nevet az ember és ez a jókedv kitart egészen a történet végéig, közbe pedig néha elérzékenyül, vagy éppen elgondolkodik azon, mit is olvasott. A történetvezetés végig szépen fel van építve, a cselekmény több szálon fut egyszerre, és mindig úgy érnek össze ezek a szálak, hogy sose érezzük azt, hogy itt valami nincs rendben. Könnyed, gördülékeny az egész történet. Ezek mellett társadalomkritikát is bőven kapunk: a kalóriamentes mű ételtől a telefonos gyógyítókon át a környezetszennyezésig, minden helyet kap.
Olyan öniróniával figuráz ki a könyv mindent, hogy egy percig nem vehető komolyan, viszont az összes sztereotípiát megtaláljuk benne. Van itt rasszizmus, előítéletesség, morbid humor, ufók és atomerőművek.
„Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos (értsd: mindenki) szemszögéből leginkább valamiféle érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amelyet koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel és egy olyan osztóval, aki nem mondja el a szabályokat, és végig mosolyog.”
A következő részben Coraline-ról fogok írni.