A múlt hétvégén befejeződött 12. Frankofón Filmnapok François Ozon Minden rendben ment című filmjével nyitotta meg kapuit, ami a népszerű filmes rendezvényen több ízben is vetítésre került. A Sophie Marceau és André Dussollier főszereplésével készült alkotást lehet ‘szép’, ‘komoly,’ ‘tipikus francia’ jelzőkkel is illetni (akár egyszerre is), de azon sem lepődnék meg, ha valakiben kellemetlen érzéseket ébresztene nézés közben.
Az eutanáziát mint az ember méltó halálához való jogát szokták emlegetni. A megosztó téma mellett (vagy ellen) nem egyszerű érvelni, bár, ha vallási oldalról közelítjük meg a kérdést, nyilván akad jó pár írás, amely egyértelműsíti a válaszokat. Nem gondolom azonban, hogy a jelenséget egyértelműsíteni lehetne, akár morális, akár pszichológiai vagy teozófiai vonatkozásban. Mondhatnám, hogy a filmnek sem az a célja, hogy bármelyik tábort (támogatókat vagy ellenzőket) erősítse, pedig valahogy úgy sikerült. Bármilyen szellemes, kellemes köntösben is van a tálalás, bizony az eutanázia mellett kampányol.
Lehetséges, hogy nem nekem kellene írnom a filmről, mert a történet túlságosan ismerős. Az én apám tavaly tavasszal, a nagy oltakozási hullám közepén kapott stroke-ot. Igaz, ő még ‘csak’ most lesz 80, és előtte mondhatni szinte semmilyen komolyabb egészségügyi probléma nem kínozta. Nem volt látogatója a kórházaknak, aktív életet élt, nem úgy, mint André, a francia nagyjátékfilm 85 éves „főhőse”, a megkeseredett, a fájdalmakat és magát az életet is nehezen viselő miller öregúr. Ahogy tavaly apám (aki se nem miller, se nem műgyűjtő), úgy ő is kórházba került. Két lánya felváltva járt hozzá, akárcsak mi a húgommal apánkhoz. Csupa ismerős szituáció köszönt vissza a vászonról: a beszélgetésre szomjazó szobatárs, az emberhiányos egészségügy (persze még így is fényévekkel előttünk járva), a beteg egyik intézményből/osztályról a másikba pakolászása, a stroke-kal járó lebénulással való szembenézés, a szeretett családtag fájdalomtól és kétségbeeséstől eltorzult arca. Nem vagyok neurológus, sem pszichológus, és nyilván minden beteget máshogy érint egy ilyen súlyos trauma, de abban biztos vagyok, nincs ember, akivel ne fordulna egy nagyot a világ hasonló élethelyzetben.
Apám nem kért segítséget a méltó lezáráshoz tőlünk egyből, ahogy visszatért a beszédkészsége (és utána sem), de láthatóan és érezhetően elhagyta magát. Megváltozott. Az a baj, hogy bármennyire is szeretnék elvonatkoztatni a saját tapasztalataimtól, és akármennyire is nem akarok párhuzomokat vonni, túlságosan is valóságos a sztori ahhoz, hogy ne keressem a különbségeket, és ne akarjak rájönni, hogy – az elviselhetetlen fájdalmon kívül – mi idézheti elő a halál utáni vágyat. Azt a fajtát, ami nem összekeverendő egy depressziós időszakban felbukkanó állapottal. A kérdést persze nyitva hagyom, külön cikket érdemelne a téma.
Amikor azt mondom, minden érintettség mellett is egy szórakoztató történetet kaptam, azt elismerésnek szánom. Mert tényleg jó érzékkel nyúlt Ozon a jól megírt forgatókönyvhöz, ügyesen ballanszírozva a vicces és komoly pillanatok, dialógusok között. Mély jelzővel viszont nem illetném a filmet, még ha sikerült is beleszúrni néhány elgondolkodtató, meglepő mondatot. Az egyik ilyen, amikor a méltó véghez ragaszkodó férfi azt mondja a feleségéről (aki mellett homoszexuális viszonya volt), hogy az belül már rég meghalt. De a legjobb mondat, amit ebbe a filmbe beleírtak (nem szó szerint idézve): Neked van annyi pénzed, hogy befizesd, megrendezd a fájdalommentes halálodat, de szerinted mit csinálnak a szegények? – A szegények megvárják, amíg meghalnak. A pár országban legálisan kérvényezhető kegyes halál ugyanis az átlagember számára elérhetetlen anyagilag.
André erős karakter – állítólag. Merthogy, minden amit tesz vagy mond, pont az ellenkezőjéről tanúskodik. Hogy mennyire menő és erős személyiség, inkább csak környezete hangoztatja, én pedig elhiszem, hogy ilyen – volt.
A családi kötelékek erősségéről és minőségéről, a múlt eseményeiről szép lassan kapunk információkat. Ezek nincsenek kibontva, mégis nagyon beszédesek. A nárcisztikus, uralkodó típusú apa, hűtlen férj nem lesz szimpatikusabb a film előrehaladtával, és nem tudok azonosulni egyik karakterrel sem (a férfi lányaival sem), nem ismerem meg őket, de nem is ezen van a hangsúly; nem kapunk felkérést analizálásra, helyette ügyesen tovább lapoztatnak velünk, fenntartva kíváncsiságunkat. Várjuk a csavart, az újabb információmorzsákat, hogy össze tudjunk rakni egy képet magunkban. Meg is kapjuk, francia módra, persze, és mindenkié más. Kapunk is valamit, meg nem is – de azt profi módon. Egy mondás jut eszembe róla: „Semmit se vegyél komolyan, de amit adsz, azt add komolyan.”