Nem volt teltházas vetítése A terápia című francia filmnek, amin több okból kifolyólag sem csodálkoztam. A koronavírusos veszélyhelyzet lejárta utáni kapunyitás eleve nem hozott nagy számokat, ráadásul Guillaume Nicloux nem kimondottan populista mozit írt és rendezett. Egy csöppet sem átlagos történetre ülünk be, amikor úgy döntünk, Gerard Depardieu és Michel Houllebecq nevének hívószavára megelőlegezünk magunknak egy értékes másfél órát. A Szerelem völgye és a Michel Houellebecq elrablása után született filmre lehet folytatásként is tekinteni, de nem érdemes. A terápia önmagában is megállja a helyét. Ami pedig szerintem a legjobb benne, hogy jól meg tudja lepni a nézőt.
Pedig nem volt biztató az eleje: tömény unalom, két öregember diskurzusa, ingerszegény órák – erőtlenül kezdődött a mozi, na. Nem is tudtam hova tenni a levegőben maradt, céltalanul feldobott mondatokat, meg úgy az egész hangulatot. Aztán persze viszonylag hamar ráéreztem Nicloux nyelvezetére (vagy még inkább szándékára), és egyre jobban tetszett, amit látok.
De még mielőtt ennek okáról írnék, a két fő karakterről néhány mondatban: Houllebecq – csakúgy, mint Depardieu – saját magát játssza a történetben. Az egy dolog, hogy előbbinek a külsejével ijesztegetni lehetne, de ki kell mondani, hogy dacára a 64 évének, már egy igazi öregember; mozgása, egész lénye minimum plusz 10 évet ráad, foga alig (ennek okáról a filmben is beszél). Egyáltalán nem tudtam összekötni a látványt azzal, amit személye szimbolizál.
Hiszen mégiscsak az európai kortárs irodalom egyik meghatározó figurájáról van szó. A Goncourt-díjas író, költő, filmrendezőről azt érdemes tudni, hogy nem könnyed olvasnivalókkal képes meglepni időről időre rajongóit. A filmben látványosan életunt alkotó valójában nem fél belenyúlni a darázsfészekbe. Az Elemi részecskék című könyvével nem hagyott kétséget afelől, hogy zseniális író. Az a fajta, aki szeret tabukat feszegetni, nyíltan véleményezni a mai politikai helyzetet hazájában és Európában, ahol szerinte semmi kétség, nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Sokan vádolják azzal, hogy rasszista, nőgyűlölő és iszlámellenes. Mindez nem derül ki természetesen a filmből, ahogy a tavaly megjelent Szerotonin című kötetéről sem volt szó. Most „máshogy volt” Houllebecq.
Ahogyan az egykor dicsőbb napokat megélt Gerard Depardieu, az egykor nemzeti kincsként számon tartott legendás színész sem a francia adórendszerről beszélt, ami miatt, mint tudjuk, állampolgárságot is váltott (egyenes Putyin karjaiba omlott, ily módon tiltakozva a magas terhek ellen), és nem is a magyar borokat éltette két cselekmény között, bár fogyott rendesen az alkohol végig.
Tulajdonképpen el sem tudnám mondani, miről beszélgettek ők ketten egészen addig, amíg a lengyel maffia fel nem tűnt a színen. Talán ezért is támadt önkéntelenül is az az érzésem, úgy a 20. perc környékén, hogy ez valami gyenge koppintása Sorrentino Ifjúságának.
Ami azért sokkal finomabb, több metaforával, lenyűgöző képekkel, és – emlékeim szerint – itt-ott tartalmas mondatokkal lopta be magát az ember szívébe. Ezzel szemben, A terápia tagadhatatlanul francia – a maga érzékenységével, s egyúttal közönségességével. Tipikus francia vígjátékokban használatos hangulatelemeket is felfedeztem benne, ezzel együtt mégis azt mondom, egyedi mű született. Egy csipet kelet-európai fílinggel, köszönhetően a lengyel cigányoknak, megsózva egy adag filozofikus agymenéssel, amire azért érdemes figyelni, és egy kis meglepetés Sly figurájával, amit aztán végképp nem tudsz hova tenni. Ha nagyon muszáj lenne most még nagy filmeket felidéznem, amik beugranak, akár csak egy látott momentum kapcsán, akkor az Ifjúság mellett a Ponyvaregény, a Terminátor, de még Austin Powers is előjönne. Ha nagyon akarnám, folytatni tudnám a sort, de nem szándékom mellékvágányra terelni a beszámolót.
Nagyon jól eltalált Houllebecq és Depardieu párosa, akik minden síkon totál ellentétei egymásnak. A sovány, kiábrándult, keveset beszélő, és akkor is inkább csak depresszív felhangon filózó értelmiségi és a testes, nagy hangú, hedonista színész jól kiegészítik egymást. Érdekesek a politikáról, szexről, az életről alkotott félmondatos beszélgetések, amiket, ha komolyra vett volna a rendező, már más hatást értek volna el. Ki volt itt minden számolva, kérem szépen.
Bár a kritikusok véleménye megoszlik, én azt mondom, dicséret illeti az egész „katyvasznak” tűnő forgatókönyvet, ami több műfaj elemeiből, egy jó adag fantáziából lett összegyúrva, és hullámvasútra emlékeztető vonalvezetéssel viszi be a nézőt a málnásba.
Vannak a filmben jelenetek, amik kifejezetten dokumentarista szintén hatnak, vannak, amik „zs-ligás” mozira emlékeztetnek, és vannak, amiken elmosolyodsz. Mint például, amikor egy pár odalép az étteremben főhőseinkhez, és a férfi „maguk Franciaország szégyenei” mondatot dob feléjük. Mi ez, ha nem önirónia? A vége pedig hatalmas.
A sztori röviden: Michel, az író és Gerard, a színész egy tengerparti terápiás-gyógyító központban találkoznak egymással. Baj van az egészségükkel, ez nyilvánvaló, az viszont nem, hogy miért vannak egy olyan ötcsillagos superior luxi helyen, ami egyrészt nem passzol hozzájuk (nem is élvezik a számukra idegen környezetet), másrészt egyáltalán nem tartják be az előírt utasításokat, és kínszenvedés minden egyes kezelés. A szigorú diéta mellett a cigiről és a borról is le kell mondaniuk, vagyis kellene, mert csak megtalálják a kiskapukat. Amikor Michel korábbi elrablói feltűnnek a színen, hogy megtudakolják, hol van a főnök nyolcvanéves felesége, aki úgy tűnik, lelépett, kezd egy kicsit izgalmassá válni találkozásuk…
Egy mozilátogatást mindenképp megér a két vitatott megítélésű francia szereplése, a dialógok, a mögöttük láthatatlanul felvetett kérdések, a furcsán szórakoztató koncepció. Azután pedig teljesen normális, ha az embernek kedve támadt utánanézni a Houllebecq könyveknek…
Tőle vett idézettel zárnám az ajánlót is:
„A világ a szemünk láttára uniformizálódik; a telekommunikációs eszközök egyre fejlettebbek lesznek; a lakásokat újabb és újabb háztartási eszközök népesítik be. Az emberi kapcsolatok fokozatosan ellehetetlenülnek, és ettől azoknak a történeteknek a száma is lecsökken, amelyekből felépül egy ember élete. És lassacskán kibukkan a halál arca, teljes pompájában. A harmadik évezred csodálatosnak ígérkezik.”