Október végétől lehet jegyet váltani a hazai mozikban Robert Eggers második nagyjátékfilmjére, A világítótorony című fekete-fehér pszichodrámára. A kifejezetten erős idegzetűeknek ajánlott mozi magyarországi bemutatója a miskolci CineFesten volt. A számomra szokatlan stílusban készült film feldolgozása nem egy gyors lefutású folyamat, mivel nem is igazán története, hanem inkább erős érzelmi lenyomata és üzenete van.
Amikor korábban egyes filmeket olyan jelzőkkel illettem, mint nyomasztó, beteg, komor vagy depresszív, azok így utólag komolytalanná válnak, ha összehasonlítom azzal a lelkiállapottal, amit A világítótorony képes kiváltani a nézőben. Nemrég a Jokernél írtam, hogy a pokol bugyraiba vezetett, pedig Eggers filmjéhez képest az egy szimpla pszichodráma. Az amerikai rendező első, A boszorkány című mozija állítólag az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb alkotása horror műfajban. Azt gondolom, hatását tekintve nagyon közel jár ez a film is ahhoz, amit a stílus adni tud.
A világítótorony képi világa nagyon erős. Nem csupán egyes jelenetek égnek be a néző fejébe, hanem az egész. Nem tudnám semmihez sem hasonlítani azt a szuggesztív, egy csöppet sem kívánatos érzelmi világot. Az emberi elme legsötétebb fiókjaiba benyitogatni nem egy vidám dolog, márpedig a forgatókönyvbe beleírt, pokoli mélységeket bőven átlépő zúgokba vezető történet ezt teszi. A nyomasztó érzelmi állapothoz erősen hozzásegít a relatíve folytonos, monoton tengeri jelzőhang, de legfőképp a két főszereplő, Willem Defoe és Robert Pattison zseniális alakítása.
Willem Defoe, az öreg motorosok közül is kiemelkedő színész hatalmas karakter, maradandó mozikkal és alakításokkal a háta mögött, aki bár soha nem tündökölt glóriával a feje fölött, szerepet választani mindig jól tudott – illetve a hozzá való szerepek is mindig megtalálták. Robert Pattisonról kevés információm van, lévén, hogy benyomásom róla csupán a vámpírtrilógia egyik részéből eredt. Akkor legszívesebben kifutottam volna a vetítőteremből. Az idegesítő, titokzatos tekintettel semmibe meredő, fura arcú srácból azonban úgy tűnik, kőkemény színész lett. Meglehet, akkor is az volt, csak én nem fedeztem fel benne a vámpíros szerepénél. Nem tudom. Az mindenesetre biztos, hogy amit a magába zárkózó, az őrület spiráljába egyre jobban elvesző matróz/torony őr szerepébe bújva nyújtott, az Oscar-gyanús – ahogy Willem Defoe-ra is igaz ez az állítás is.
Az egyszerre megterhelő és zseniális történet valahol északon, távol mindentől és mindenkitől, a 19. század vége felé, egy tengerbe nyúló kis kopár szigeten játszódik, ahol semmi más nincs, mint egy világítótorony. Ide érkezik hosszú út végén egy vén tengeri rozmár és egy fiatal, korábban favágóként dolgozó matróz szolgálatot teljesíteni, ami a fény állandó biztosítását jelenti. Az újonc Ephraim Winslow múltjáról csak nagyon lassan tudunk meg bármit is, az öreg Thomas Wake kiállhatatlan és undorító figura, ketten együtt furcsa, veszélyes párost alkotnak. Magány, elszigetelődés – eltávolodás a többi embertől, eltávolodás a valóságtól, a világtól. Ez a mozi a lehető legdurvább módon, a lélekre hatva szemlélteti, mi történik akkor, amikor az ember rossz lelkiismerettől vezérelve úgy dönt, hátat fordít mindennek, ami él, ami összekötheti a többi emberrel. Önként vállalt börtön ez, ami rosszabb a kőből épültnél, pedig nincsenek se fegyőrök, se sötét zárka. Itt csak a tomboló tenger van, meg a sirályok és az alkohol. Azt pedig csak találgathatjuk, hogy mi történik fönt a világítótorony tetején, ahol az egyetlen szépség, a világosság van.
A film annak ellenére ördögi, hogy nem folyik benne vér, nincs benne öldöklés, se démonok. A szörnyek maguk az emberek, amivé válnak a 4-5 hét alatt, amit a szigeten töltenek. És ebben zseniális a film. Megmutatja, hová fajulhat, mivé válhat a bűnökkel terhelt, belső démonjaitól szabadulni nem képes emberi lélek. Hogy mit tesz a hosszú távú magány, az igazság elfedése, a mocsok, férfiak esetében a női nem lágyságának és a finom érintések hiánya. Ha létezik purgatórium, valami hasonló lehet. Ettől függetlenül maradandó filmes élmény, amit nagyok ajánlok.