Nem tudom, hogy került el idáig a CODA, viszont, ha valamire jó volt az idei, amúgy borzasztóan érdektelen Oscar gála, akkor arra biztos, hogy megismertette velem, és remélhetőleg minél több emberrel ezt a filmet, amit bizony kár lenne kihagyni. Bár nem egy dramaturgiai világmegváltás, és operatőri bravúrok sincsenek benne, mégis olyan hatással volt rám, amilyet nem tudom melyik film okozott utoljára. Férfiasan bevallom, többször is megkönnyeztem.
(A leírás spoilereket tartalmaz!)
A film címe önmagában egy mozaikszó, CODA, vagyis Children of Deaf Adults, azaz siket szülők halló gyereke, ami nagyjából le is írja miről szól a film. A Rossi család egyetlen halló tagja Ruby (Emilia Jones), a 17 éves tinédzser lány, aki egész életében családja tolmácsaként élt, segítve szüleit, Franket (Troy Kotsur) és Jackiet (Marlee Matlin), illetve idősebb bátyját, Leot (Daniel Durant) a kis családi halász vállalkozásban. Hajnali háromkor kel, hogy kimenjenek a tengerre, ezért halszagúan és fáradtan jár be iskolába, ahol kiközösítik fura családja miatt. Életmódjának köszönhetően nem jó tanuló, viszont egyik nap hirtelen felindulásból beiratkozik az iskolai kórusba, ahol énektanára, Bernardo Villalobos (Eugenio Derbez), felfedezi a lány tehetségét, és biztatni kezdi, hogy tanuljon tovább a chicagói Berklee zenei egyetemen.
A film egyébként a 2014-es A Bélier család remakeje, viszont üdítő példája annak az esetnek, ahol a remake jobb, mint az eredeti mű, ugyanis Sian Heder, a film írója és rendezője meglépi azt, amit az eredeti francia alkotás nem mert: siket színészeket castingolt, ami a lehető legjobb döntés volt. A figurák hitelesek, a családi légkört csodásan ábrázolja, és egy percig sem érezzük azt, hogy hátrányosan figurázná ki a film a halláskárosultakat. Ahogy fentebb írtam, maga a történet egy klasszikus coming-of-age, viszont a pazar karakterek, a köztük lévő kémia, és kommunikációjuk dinamikájának ábrázolása olyant szintre emeli a filmet, ahol senkit nem zavar az, hogy láttunk már ilyen cselekményfelépítést.
Ruby felnövéstörténete sem a klasszikus értelemben jelenik meg, ő gyerekkora óta felnőttként kell viselkedjen, ugyanis a család nem tud működni nélküle, hiszen ő a kommunikációs híd szülei, és a külvilág között. Így az idézőjeles felnövéstörténet teret ad a filmben a munkásosztály problémáinak bemutatására, az iskolai kirekesztésre, sőt, egy kis tini első szerelem is belefér, úgy, hogy az nem válik egy nyálas High School Musical-é.
A film konfliktusát az a klasszikus kérdés okozza, hogy meddig mehet el valaki a családjáért úgy, hogy közben önmagát háttérbe szorítja. Ruby édesanyja először csupán lázadásnak tartja lánya zenei ambícióit „Ha vak lennék, festeni akarnál?”, viszont elérkezik a pillanat, amikor az iskolai kórus fellépésére kerül sor, utána pedig a lány duettjére, ami a film egyik legerősebb pontja. A siket szülők beülnek a koncertre, ahol csak a nézőtér reakcióiból látják mennyire ügyes a lányuk, ennek ráerősítésére pedig el is némul a film, ezzel érvényesítve helyzetüket. A csend, a beszéd hiánya beszövi az egész filmet, a Rossi család veszekedéseit nem kíséri aláfestő zene, kizárólag a háttérzajok, és a kezek heves csattanásai hallhatóak, amik olyan izgalomba hozzák a nézőt, mintha egy krimit nézne. A jelbeszéd végig feliratozva van, kivéve egy jelenetet, amiben Ruby nem tudja szavakkal kifejezni tanárának mit jelent neki a zene, csakis gesztusokkal. Ez a jelenet nem kapott feliratot, viszont mindannyian megértjük, és elérzékenyülve figyeljük Ruby érzéseinek megnyilvánulását. Ez a párhuzam, a beszéd és a jelnyelv között olyan dinamikát kölcsönöz a filmnek, hogy a néző nem tudja levenni szemét a képernyőről, ugyanis véletlenül se akar lemaradni egyetlen gesztusról sem.
A film befejezése, bár előre látható volt, ismét egy nagyon erős jelenetet foglal magába, Ruby felvételijét, ahol zenetanára zongorás kíséretével előadja produkcióját a felvételi bizottság előtt, és bár szüleit nem engedték be, a család mégis belóg a terembe, aminek hatására Ruby dalának második felét nem csak tökéletesen elénekli, mellette jelnyelven is elmutogatja illetéktelen közönségének.
Heder rendezése azon kevés filmek közé tartozik, amelyek úgy tudják beszippantani a nézőt, hogy nem rendelkezik különösen erős forgatókönyvvel, viszont a szereplők rendkívül empatikusan és szeretetteljesen vannak bemutatva, ezzel elvarázsolva a közönséget. Így sikerült elérni azt, hogy a film nem csupán érzékeny tematikája miatt kerüljön be a köztudatba, hanem a színészek lehengerlő alakítása miatt nyerte el a legjobb filmnek kijáró Oscar-díjat.