Mától hivatalosan is a Zöld könyv 2018. legjobb filmje, aminek bevallom, személy szerint örülök – igaz, nem láttam például a Romát és még néhány, állítólag kiválóan sikerült alkotást. A nyertes életrajzi filmre alig egy hete váltottam jegyet. A rengeteg, véletlenül elcsípett dicsérő szó ellenére direkt nem olvastam el róla kritikákat előtte, de még az adatlapját sem, hogy még csak véletlenül se befolyásolja semmi személyes élményeimet. Örülök, hogy így döntöttem, mert nulla elvárással érkeztem a moziba, ahol több száz másik nézővel együtt végig tudtam nevetni a több mint két órás vígjáték/drámát. Pedig a téma nagyon is komoly volt: a faji megkülönböztetés a 60-as évek Amerikájában, pontosabban az Egyesült Államokban. A fekete zongoraművész (Mahershala Ali) koncertturnéra indul olasz sofőrjével (Viggo Mortensen) délre. Az út nagyon hosszú, a köztük tátongó szakadék pedig nagyon mély, minden tekintetben. Márpedig két hónapig erősen egymásra vannak utalva…
A sztori valós, ahogy Don Shirley és Tony Vallelonga személye sem kitalált. Utóbbi fia volt az egyik forgatókönyvíró Brian Currie és Peter Farrelly mellett, aki a film rendezője is egyben. Az ő nevéhez elsősorban vígjátékok fűződnek; 1994-ben a Dumb és Dumberrel robbant be, később az Én és én meg az Irén, a Keresd a nőt, vagy a Movie 43 című filmekkel sikerült nagyot dobnia. A Zöld könyv – Útmutató az élethez egy kicsit más műfaj, mint az előbb felsoroltak, bár humorát tekintve ez alkalommal is sikerült kiemelkedőt alkotnia a tehetséges filmesnek. A tabudöngetés nagyon jól áll Farrellynek, mesterien csűri a szavakat, kiváló nevettető, zseniális látásmódja van, amit számomra mi sem bizonyít jobban, hogy egy faji kérdést minden finomkodás nélkül sikerült úgy átvinnie kortól, nemtől, bőrszíntől és hovatartozástól függetlenül mindenkin, hogy abból a közönség tanult és szórakozott egyszerre.
Mert miről is van szó tulajdonképpen? A 17. század elejétől kezdődően két évszázad alatt egy millió rabszolgát hurcoltak be Amerikába. Hiába törölték el a rabszolga-kereskedelmet, jogfosztottságuk még sokáig megmaradt. Olyannyira, hogy a 20. század közepéig szinte kizárólag csak fizikai munkát végeztek, nagyrészt a mezőgazdaságban dolgoztak, később egyre nagyobb számban az iparban is. Az analfabetizmus olyan természetes volt, mint az állati sorhoz hasonlító bánásmód, és a gyerekek örökölték a hálátlan társadalmi státuszát. 1955-ig feketék nem ülhettek egy buszra a fehérekkel, és csak utána pár évre oldották fel az éttermekre és szállodákra vonatkozó elkülönítést. Persze a háborúkban nem voltak ennyire rasszisták az államokban, a feketék vére tökéletesen megfelelt, ha az ország védelméről volt szó. Egy 1960-ban elfogadott törvény meghozta számukra a jogegyenlőséget, a polgári jogokat és a választójogot, ám az Egyesült Államok mégis egy fajilag mélységesen megosztott társadalom maradt. Martin Luther King polgárjogi mozgalma sok mindent elért, de a szegregáció a mai napig létező jelenség, ahogy az előítéletek és diszkriminációi is él. Pedig hol van már a fél századdal ezelőtti súlyosan érzékelhető faji megkülönböztetés!
Abban a korban, egészen pontosan 1962. őszén kezdődik a történet. Főhősünk egy éjszakai bár olasz kidobóembere, „Hantás” Tony, akit Viggo Mortensen alakít – teszem hozzá: fantasztikusan. A fizikailag előnyös, ámde értelmileg szerény képességekkel rendelkező digó karaktere igazi kihívás lehetett a nagyszerű színész számára, akit eddig sem tudtam nem imádni, de úgy érzem, hiába szedett fel a szerep kedvéért 20 (!) kilót, az a vérbeli olasz mimika és gesztikuláció kicsit vérszegény volt, ami pedig ugyebár alap egy olasz alvilági figuránál (lásd: Keresztapa, Casino), bár néha sikerült elkapnia a megfelelő mozdulatokat és hanghatásokat. De mondjuk azt, hogy alapvetően nagyjából hihetően hozta a tahó, többgenerációs bevándorló figuráját, aki irtózik a feketéktől, és akinek tudatlanságát, simlisségét, aluliskolázottságát ellensúlyozandó, hogy egy alfahímhez képest, kiváló férj és apa. Olyannyira, hogy amikor két hónapra bezár munkahelye, inkább képes bevállalni, hogy egy általa semmibe vett fekete alkalmazottja legyen, mint hogy kétes ügyletbe keveredjen a maffiánál. A családját viszont el kell tartani valamiből, hát kötélnek áll, és egy fekete szolgája lesz, ha úgy nézzük. Tony tulajdonképpen egy szerethető figura, akinek legnagyobb hibája korlátoltsága, ahogy az őt körbevevő családtagok, barátok is hasonló kvalitással bírnak. Egy remek korrajznak gondolom a filmet, s ha nem is megy bele részleteibe a különböző társadalmi csoportok helyzetébe és nem is azt a komolyabb műfajt képviseli, olyan profin lettek megválasztva a sokatmondó képek és dialógusok benne, hogy lejött belőle minden, ami lényeges. Nem szájbarágósan, hanem szórakoztató formában, ami szerintem külön tapsot érdemel – és az Akadémia szerint is.
S ha már az Oscarok sorsáról döntő intézményesített csoport: a végére hagytam az éjszaka nagy nyertesét, Mahershala Alit, aki nagyon megérdemelte a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó arany szobrocskát. Imádtam, ahogy a nagy intelligenciájával egyedül maradó, többdiplomás, kiemelkedő emberséggel bíró magányos művészt alakította. Nagyon jól kiegészítették egymást Viggo Mortensennel: mint tűz és víz, úgy léteztek, rengeteget tanulva egymástól. A nagy csavar is ott volt pluszban, hogy a fekete messze fölötte áll erkölcsileg, szellemileg, tehetségben mind a fajtájának, mind a fehéreknek. A történet mondanivalója egyértelműen ráhúzható a mai gyűlöletkeltő jelenségekre, gondolva itt a tudatlan, birkaként (meg)vezetett népek fröcskölésére, akiknek pont tizedannyi eszük és erkölcsi tartásuk vagy értékük sincs sok esetben, mint az általuk ellenségnek tartott külföldi bevándorlók némelyikének. A tapasztalati úton szerzett élmények szükségesek ahhoz, hogy véleményt formálhasson az ember. Ezt tudom ajánlani a film kapcsán is, ami nálam csillagos ötöst kapott.
Érdekességek:
A film címe, a Zöld könyv létező füzetecske volt annak idején, amit évente adtak ki „Negro Motorist Green Book” névvel. Színes bőrű utazók kaptak benne tippeket az amerikai délen való biztonságos közlekedés kapcsán, a konfliktusok elkerülése okán. Ami szerintem szuper, hogy Kris Bowers, a film zeneszerzője volt Mahershala Ali dublőre a zongorázós jelenetekben. Amin pedig nagyot nevettem, hogy Nick Vallelonga valódi családja alakítja a filmbeli családját, amit úgy tudott kivitelezni, hogy Farrellynek és Mortensennek is azt mondta külön-külön, hogy a másik engedélyezte…