„Schopenhauer tanait szó szerint elfogadni szinte képtelenség. De olvasni mindig érdemes, sőt gondolatedző. Az útját folytatni nem lehet, de emlékét nem lehet kiiktatni a gondolkodás történetéből. Eszméi téveszmék, de mondatai, bekezdései igazi szép, izgalmasan érdekes szövegek.”
I.
Fogalommeghatározások.
Levezethető-e az emberi akarat szabadsága a puszta öntudatból?
Ez a fontos, komoly és nehéz kérdés lényegében nem más, mint az egész közép- és újkori filozófiának egyik főproblémája. Tárgyalása megkívánja a szabatosságot, azért szükséges lesz előbb a kérdésben előforduló főfogalmakat elemeznünk.
1. Mi a szabadság?
A szabadság, ha közelebbről vizsgáljuk, negatív fogalom. Csupán minden akadályozó és gátló elemnek a távollétét értjük alatta: ennek pedig, minthogy erőt fejt ki, pozitívnek kell lennie. E gátló elem lehetséges mivoltának megfelelően, fogalmunknak három teljesen különböző alfaja van: fizikai, intellektuális és morális szabadság.
a) Fizikai szabadság bárminemű anyagi akadály távolléte. Azért mondjuk: szabad ég, szabad kilátás, szabad levegő, szabad mező, szabad tér, szabad hőség (mely nincs kémiailag lekötve), szabad elektromosság, a víz szabad folyása (melynek nem állnak útjába hegyek vagy zsilipek) stb. Még a szabad lakás, szabad élelmezés, szabad sajtó is ama terhes föltételek távollétét jelzi, amelyek az élvezet akadályára szoktak ilynemű dolgokkal társulni. Ám gondolatvilágunkban a szabadság leggyakrabban állati lényeknek a predikátuma, amelyeknek az a tulajdonsága, hogy mozgásaik saját akaratukból indulnak ki, önkényesek s ennélfogva a szabad névvel jelölhetők, valahányszor ezt semmi anyagi akadály nem teszi lehetetlenné. És minthogy ezek az akadályok nagyon különbözők lehetnek, de amit akadályoznak, az mindig akarat, egyszerűség okáért a fogalmat inkább pozitív oldalról tekintjük és értjük alatta mindazt, ami csak saját akaratából mozog vagy pusztán saját akaratából cselekszik: a fogalomnak ez a módosítása a lényegen mit sem változtat. Eszerint, a szabadság fogalmának ebben a fizikai jelentésében, állatok és emberek akkor nevezhetők szabadoknak, mikor se kötelék, se börtön, se bénulás, tehát egyáltalán semmi fizikai, anyagi akadály nem gátolja cselekedeteiket, hanem ezek akaratukhoz mérten jönnek létre.
A szabadság fogalmának e fizikai jelentése – és különösen mint állati lények predikátuma – az eredeti, közvetlen s így a leggyakoribb, amely jelentésben épen ezért semmi kétséget vagy ellenvetést nem szenved, hanem valódiságát mindig a tapasztalás hitelesíti. Mert mihelyt egy állati lény tisztán az ő saját akaratából cselekszik, ebben a jelentésben szabad: itt nem vesszük tekintetbe azt, a mi esetleg magát az ő akaratát befolyásolhatná. Mert a szabadság fogalma ebben az eredeti, közvetlen s így népszerű jelentésében csak erre a lehetőségre, azaz épen az ő cselekedetei fizikai akadályának távollétére vonatkozik. Ezért mondjuk: szabad a madár a levegőben, a vad az erdőben; szabad az ember a természetben; csak a szabad ember boldog. Mondhatjuk egy népről is, hogy szabad s ezalatt azt értjük, hogy azt a népet csupán törvények kormányozzák, s azokat a törvényeket ő maga alkotta: mert csakis akkor követi mindenben a saját akaratát. A politikai szabadságot tehát a fizikai szabadsághoz kell számítanunk.
Ám, ha ebből a fizikai szabadságból indulunk ki és annak másik két faját tekintjük, most már a fogalomnak nem népszerű, hanem filozófiai értelmével van dolgunk, amely tudvalevőleg sok nehézségnek magvát rejti magában. Ez ismét két, teljesen különböző alfajra oszlik s egyik az intellektuális, a másik a morális szabadság.
b) Az intellektuális szabadság (to hekuzion kai akuzion kata dianojan, Aristotelesnél) itt csak a fogalom felosztásának teljessége szempontjából vehető tekintetbe, mert a fizikai szabadsággal közel rokonságban lévén, mindjárt ez után kell sorakoznia.
c) Tehát áttérek mindjárt a harmadik fajra, a morális szabadságra, mint amely igazában az a liberum arbitrium, melynek az öntudatból való levezethetését kell megvizsgálnom.-6-
Ez a fogalom egyrészt azzal a fizikai szabadsággal társul, amely ennek – természetesen sokkal későbbi – eredetét érthetővé teszi. A fizikai szabadság (mint mondtuk) csakis anyagi akadályokra vonatkozik, amelyek elmaradásánál tüstént megjelenik. De akárhány esetben azt látták, hogy az embert, anélkül hogy anyagi akadályok gátolnák, csupa olyan motívumok, mint teszem fenyegetés, ígéret, veszély s hasonlók visszatartják a cselekvéstől, amelyet egyébként bizonyára saját akarata szerint hajtott volna végre.
Azért vetették fel a kérdést: hogy vajon egy ilyen ember még szabadnak nevezhető-e? vagy pedig igaz az, hogy egy erős ellen-indíték a tulajdonképpeni akarathoz mért cselekvést ép úgy megakadályozhatja és lehetetlenné teheti, mint egy fizikai akadály? Az egészséges elme könnyen megadhatja erre a választ. Egy motívum sohasem hat úgy, mint egy fizikai akadály; mert emez az emberi test erejét általában könnyen lebírhatja, míg ellenben egy motívum – önmagában véve – sohasem ellenállhatatlan, sem valami föltétlen ereje nincs, hanem egyre ki van téve annak, hogy valamely ellentétes, erősebb motívum legyőzi, ha akad ilyen és ha az emberre – adott esetben – döntő erővel hat. Hiszen akárhányszor látjuk, hogy még azt az általában legerősebb motívumot, az önfenntartás ösztönét is legyőzik egyéb motívumok, teszem azt az öngyilkosságnál vagy az életnek másokért, nézetekért vagy különféle érdekekért való feláldozásánál; és hogy viszont a kínpad legválogatottabb gyötrelmeit mind legyőzi néha maga az a puszta gondolat, hogy az élet úgy is mulandó. Ha pedig ebből is az tűnik ki, hogy e motívumok semmi tiszta objektív és abszolút kényszerrel nem járnak, akkor csak szubjektív és relatív kényszerük lehet az egyénre: ami végeredményében egy és ugyanaz.
Tehát ez a kérdés volt hátra: szabad-e maga az akarat? Vagyis itt a szabadság fogalmát, melyet addig csak a lehetőség irányában gondoltak el, az akarással hozták vonatkozásba s így merült fel az a probléma, hogy vajon szabad-e maga az akarat. Csakhogy, közelebbről szemügyre véve, a szabadságnak eredeti, tisztán empirikus és így népszerű fogalmát alig lehet összekötni az akarással. Mert ebben a fogalmazásban „szabad“ azt jelenti: „saját akarata szerint.“ Ha most azt kérdezzük, hogy szabad-e az akarat, azzal azt kérdezzük, vajon az akarat saját maga szerint igazodik-e, ami különben magától értetődik, de amivel nem is mondtunk semmit. A szabadság empirikus fogalmát ez a tétel fejezi ki: „Én szabad vagyok, ha azt tehetem, amit akarok“ és ha azt mondjuk: „amit akarok“, ezzel itt a szabadság már el van döntve. De most, minthogy mi magának az akarásnak szabadsága után kérdezősködünk, a kérdés ilyenképpen alakulna: „akarhatod is te azt, amit akarsz?“ ami úgy hangzik, mintha az akarás még egy másik, mögötte rejlő akarástól függene.
És föltéve, hogy e kérdés igenlő választ nyer, előállna mindjárt a másik kérdés: „akarhatod-e te azt, amit akarni akarsz?“ És így folytathatnók ezt a végtelenségig, miközben mindig egy korábbi vagy mélyebben fekvő akarástól független akarásra gondolnánk és hasztalanul iparkodnánk ezen az úton egy olyan akaráshoz eljutni, amelyet minden egyébtől függetlennek kelljen elgondolnunk és feltételeznünk. Ám ha ilyent akarunk felvenni, akkor ugyanolyan joggal vehetjük az elsőt, vagy, ha úgy tetszik, az utolsót, minek folytán a kérdést egyszerűen így redukálhatjuk: „akarhatsz-e te?“ Hogy azonban e kérdésnek puszta igenlése eldönti-e az akarás szabadságát, ez épen az, amit meg akarnánk tudni s ami eldöntetlen marad.
A szabadságnak eredeti, empirikus, a cselekvésből levezetett fogalma tehát nem nagyon hajlandó az akarat fogalmával egyenes összeköttetésbe lépni. Azért kellett a szabadság fogalmát, hogy mégis az akaratra alkalmazható legyen, úgy módosítani, hogy elvontnak fogtuk fel. Ez úgy történt, hogy a szabadság fogalma alatt csak általában minden kényszerűség távollétét értettük. Ezzel a fogalom megtartja negatív jellegét, amelyet mindjárt kezdetben föltüntettem. Ennélfogva a kényszerűség fogalma – mint annak negatív jelentést adó pozitív fogalom – volna közelebbről meghatározandó.
Azt kérdezzük tehát: mi az a kényszerű? A szokásos magyarázat: „kényszerű az, aminek ellentéte lehetetlen, vagy ami nem lehet másképp“, csak a szavak körül forog, csak a fogalom körülírása, ami még nem mond semmit. Reális magyarázattal azonban felállítom ezt: kényszerű az, ami adott elégséges elvből következik: amely tétel, mint minden helyes definíció, megfordítva is érvényes. Aszerint most már, hogy ez az elégséges elv logikai vagy matematikai vagy fizikai elv, úgynevezett ok, a kényszerűség lehet logikai (mint a következtetésé, ha a premisszák adva vannak), matematikai (pl. a háromszög oldalai egyenlők, ha a szögek egyenlők), vagy fizikai, reális kényszerűség (minővel az okozat lép fel, ha megvan az ok): csakhogy mindig egyforma pontossággal jár együtt a következménnyel, ha az ok adva van. Csak annyiban ismerünk el valamely következményt kényszerűnek, amennyiben adott okból magyarázható és megfordítva, ha egyszer mi valamit egy elégséges elv következményének ismerünk fel, be is látjuk annak kényszerűségét: mert minden elv kényszerítő.
Ez a reális magyarázat olyan szabatos és kimerítő, hogy kényszerűség és következmény – ha elégséges elv adva van – cserefogalmak, vagyis egyiket mindenütt helyettesíthetjük a másikkal. Eszerint a kényszerűség hiánya azonos volna döntő, elégséges elv hiányával.
A kényszerűnek ellentétéül mégis az esetlegest gondolják; ami ezzel nem ellenkezik. Minden esetleges ugyanis csak relatív valami. Mert a reális világban, ahol csupa esetlegest találunk, minden esemény kényszerű, az okához viszonyítva; míg minden egyébhez viszonyítva, amivel csak térben és időben együtt van: esetleges. Ám most ami szabad – s minthogy ennek ismertető jegye a kényszerüség hiánya – a minden októl független -10-lét, ugy volna definiálható, mint az abszolut esetleges: nagyon is problematikus egy fogalom, amelynek elgondolhatóságáról nem állok jót, de amely mégis sajátságos módon összeesik a szabadság fogalmával. Az egyszer s mindenkor áll, hogy ami szabad, az semmiféle tekintetben sem kényszerü, vagyis ezt igy mondjuk: nem függ semmilyen elvtől.
Ez a fogalom már most, az emberi akaratra alkalmazva, azt jelentené, hogy valamely individuális akaratot a megnyilvánulásában (akarattevékenységében) nem determinál sem ok, sem általában elégséges elv: különben – mivel adott, bármiféle elvből származó következmény mindenkor kényszerű – cselekedetei nem szabadok, hanem kényszerűek volnának.
Ezen alapszik Kantnak meghatározása, melynek értelmében a szabadság az a képesség, mely egy sor változást magától tud megkezdeni. Mert ez a „magától“ kifejezés, igazi jelentésére visszavezetve, azt akarja mondani: „minden megelőző ok nélkül“, ez pedig azonos evvel: „kényszer“ nélkül. Habár ez a definíció a szabadság fogalmát úgy tünteti fel, mintha az pozitív volna, közelebbről szemügyre véve mégis megláthatjuk a fogalom negatív természetét.
Szabad akarat tehát olyan akarat volna, amelyet nem határoznak meg elvek – és minthogy mindaz, ami más valamit meghatároz, egy-egy elv, reális dolgoknál reális elv, azaz ok lehet csak: – olyan akarat, amelyet nem határoz meg semmi; amelynek egyes nyilvánulásai (akarattevékenysége) -11-egyenesen és egészen eredetileg belőle magából indulnak ki, előfeltételek kényszere vagy bármi más szabály korlátozása nélkül.
E fogalmat azért nem gondolhatjuk el világosan, mert az oktörvény, valamennyi jelentésében, a lényeges formája egész megismerő tehetségünknek: itt azonban föl kell adnunk ezt is. Hanem azért terminus technikus dolgában nincs hiány és így hívjuk ezt a fogalmat: liberum arbitrium indifferentiae. Az úgynevezett akaratszabadságnak különben ez a fogalom az egyetlen, világosan meghatározott, szilárd és megállapított vonása; azért nem mozdulhatunk mellőle anélkül, hogy ingadozó, homályos magyarázatokba – melyek mögött csak késlekedő félszegség rejlik – ne bonyolódjunk: akár mintha olyan elvekről beszélnénk, amelyek nem vonják magok után szükségképen a következményt.
Egy elvnek minden következménye kényszerű és minden kényszerűség egy-egy ilyen elvnek következménye. Abból, hogy fölveszünk egy ilyen liberum arbitrium-ot, mindjárt azt a következtetést vonhatjuk – ez jellemzi magát a fogalmat és adja meg különös ismertető jegyét – hogy a vele bíró emberi individuum számára, adott, egészen egyéni és általában meghatározott külső körülmények között, két, egymással diametrálisan ellentett cselekvés lesz lehetséges.
Forrás: mek.oszk.hu