Múlt héten pénteken volt Simone Stone Ásatás című filmjének a premierje a Netflixen. A valós eseményeken alapuló történetet nem lehet nem szeretni. Érzékeny, ki nem mondott, mégis elgondolkodtató bölcseleteket tartogató mozifilmet készített a világ legnagyobb streamingszolgáltatója.
A második világháború előestéjén egy Basil Brown nevű régésznek köszönhetően csodálatos leletek kerültek elő a föld alól az angliai Suffolk megyében, a Deben folyóhoz közeli Sutton Hoo-i birtokon. A „brit Tutanhamon” névre keresztelt világhírű lelet átírta a történelemkönyveket. Az 1939-ben zajló ásatások sztorija bőven megért egy filmet.
A John Preston azonos című regényéből készült háborús drámában eredetileg Nicole Kidman játszotta volna a női főszerepet (de Cate Blanchet neve is felmerült), végül Carey Mulligan, A szüfrazsett (2015) hősnője alakította Edith Pretty-t, a gazdag özvegyet, aki felfogadja az Ipswich Múzeum kevésbé megbecsült régészét, hogy a tulajdonában levő területen találja meg azokat a – sejtése szerint – viking korból származó leleteket, amelyeket a dombok rejthetnek. A fiatal-középkorú nő érzékeny, jó emberismerettel bír, hiszen meglátja a magába forduló, diploma nélküli, ám szakmailag kiváló Basil Brown-ban azt az embert, aki a hatalmas birtokon belül tudja, hol kell az ásást megkezdeni.
Az apai ágon a régészettel a jó szimatot is öröklő férfi szerepében Ralph Fiennest láthatjuk, aki közel 60 évesen is őrzi sármját. Karaktere tökéletesen illik az öntörvényű, a tehetségét addig igazán bizonyítani nem tudó, csendes hős figurájához. Látjuk, hogy a megbízó és megbízott között egyértelmű, kölcsönös szimpátia bontakozik ki már az első találkozást követően, de legalább annyira leköti a figyelmünket az ásatás, amibe betekintést kapunk, miközben szinte a bőrünkön érezzük a ködös angol levegő páráját. Mike Eley operatőri teljesítménye dicséretet érdemel, csodálatos képekkel támogatja a kiváló színészi játékokat és az amúgy is izgalmas történetet. Az adaptált forgatókönyv finom párbeszédei mindig pont annyit mondanak el, mint amennyit tudnunk kell. Nem férfias szűkszavúságról van szó, hanem inkább arról a fajta mélységről, ami leginkább a női lelket tükrözi. Moira Buffini korábbi munkáinak utánanézve máris kedvet kaptam a Kurtizánok kora című kosztümös filmhez.
Az Ásatásban a cselekmény kibontakozása pont olyan érzékenységgel van megkomponálva, mint a kulcsszereplők életében megjelenő kihívások. Nem siet a film sehova, mégis mennyi minden történik két jelentőségteljes pillantás között! Sokat megtudhatunk a régészetről is, a különböző munkafázisokról, ami számomra szintén hozzáadott a mozi értékéhez. A 6. századi angolszász tárgyak és a kőréjük font elképzelt világ is izgalmas tud lenni az arra fogékony néző számára. Ugyanakkor végig jelen van egy misztikum, ami kortalan és varázslatos, ami összeköt, ami magáról az életről, a pillanat hatalmáról szól. És arról a lenyomatról, amit életünkben a tetteinkkel hagyunk. Az idő jelentése és jelentősége két jelenet között képes elgondolkodtatni.
A kiásott kincsek felszínre kerülésével a szereplők sorsa egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Miközben a háborús felhők egyre gyülekeznek, mély érzelmek szövődnek: szeretet, szerelem, barátság, az anya-gyermek elszakíthatatlan kapcsolata, házassági kötelék, emberség, halál kérdése – mind helyet kapnak a drámai alkotásban. Azt hiszem, túlzások nélkül állítható, hogy egy klisé-mentes, az érzelmeinkkel jól operáló igaz mesét láttam, ami után egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy elvesztegettem több mint két órát az életemből.