Olasz, skót, magyar és mauríciuszi felmenőkkel büszkélkedhet Naomi Scott, a jelenleg Budapesten élő, angliai születésű ékszertervező. A különleges vérvonalak és a velejáró kulturális sokszínűség esszenciális értékeit a művészetében is kamatoztató fiatal dizájner a Glasgow School of Art-ban szerezte meg diplomáját. Specialitása a misztikus tulajdonságokkal is felruházott, fehéren csillogó fémből csodálatos tárgyakat készíteni. Néhány éve figyeltem fel munkáira, nemrég pedig személyesen is találkoztunk. Kiderült, a London híres fashion negyedében eltöltött zsúfolt időszaka után nyugalomra vágyott, ezért úgy döntött, kis hazánk felé veszi az irányt, hogy nyugodtabb körülmények között élhessen és alkothasson, s ezáltal jobban megismerhesse önmagát. A személye és amit képvisel egyaránt izgalmasnak tűnt, s mivel az ezüst ráadásul a kedvenc nemesfémem, kíváncsian készültem a beszélgetésünkre.
Bevallom, először kicsit féltem, hogy mennyire fog gördülékenyen menni a kommunikációnk a nyelvi különbözőségek okán, de fölösleges volt az aggodalmam, szinte anyanyelvi szinten beszéled a magyart.
Mert anyai részről félig magyar vagyok. Gyerekkorom óta gyakran jártunk a családdal Magyarországra, a szünidőket és az ünnepeket rendszeresen itt töltöttük. Budapest és Zalaegerszeg nekem már örökre a második otthonom marad. Rengeteget kaptam minden tekintetben – mind az országtól, mind a családtól, aminek tagjai szinte kivétel nélkül mind kreatív tulajdonságokkal bírnak. Különösen a zenei vonalon és a vizuális művészetekben vagyunk erősek.
Ők inspiráltak arra, hogy a művészetek felé vedd az irányt, amikor szakmát kellett választanod?
Mindig vonzó volt számomra az alkotói munka, de talán igen, ők is hozzátettek. A legfontosabb azonban a szabadság, a szabad önkifejezés lehetősége volt. Ehhez jött a szépség, finomság, amit a mindig elegáns mauríciuszi nagymamám jelentett nekem. A multikulturális behatások miatt alapvetően szerencsésnek érzem magam. Kiskoromban gyöngyöket gyűjtöttem, de sokat agyagoztam is, és hajat fontam különböző technikákkal és stílusban. A barátnőm haját gyöngyökkel díszítettem, úgy, ahogy azt Mauríciuszon, a tengerpartokon elsajátítottam. A táncversenyei előtt rendszeresen én csináltam meg a haját. De nagyon érdekelt a varrás és a rajz is, utóbbi kapcsán kamaszkoromban díjakat is nyertem.
Végül mit választottál? Vagy a brit oktatási rendszerben nem kellett koráén döntened?
Ott valóban lényegesen más a struktúra, a szabadság is nagyobb. Emellett én nagyon szerencsés voltam, mert egy Windsor-i magániskolában, ahová 3 évig jártam, csupán ketten voltunk a textilosztályban, így szinte egyéni órákon sajátíthattuk el – nem csak a textilkészítés, hanem – a képzőművészet alapjait is. Akkoriban még inkább a fodrászkodás érdekelt, ott is hagytam az iskolát egy időre és elkezdtem dolgozni, de ez csak arra volt jó, hogy rájöjjek: mégsem azt akarom. Visszamentem tanulni és még a korábbi textiltanárnőm biztatására jelentkeztem egy londoni egyéves egyetemi előkészítő tanfolyamra, ami után sikerült bejutnom a ‘Glasgow School of Art’ művészeti egyetemre. Így visszanézve, örülök, hogy ez az ajtó nem zárult be előttem, amikor még tizenhat évesen fel akartam adni a tanulást.
Hogy jött végül az érdeklődés az ékszerkészítés iránt?
Az egy véletlen találkozásnak köszönhető, amikor is szerelem lett az anyaggal első látásra. Akkor nyáron, mielőtt visszaültem az iskolapadba, elmentem egy világzenei fesztiválra, ahol teljesen rabul ejtett egy kitelepült izraeli nő, Lila Stern Shewry az ékszereivel. 3 napon keresztül ott lebzseltem a standja körül. Mindenfélét kérdezgettem tőle, sokat beszéltünk. Nagyon érdekesnek találtam a hatalmas gyűrűket, az absztrakt designt, amit képviselt. Mintha mindegyik tárgy egy kis szobor lett volna. Hirtelen kapcsoltam: minden, amit addig csináltam, azért volt, hogy errefelé tereljen. Ott eldöntöttem: ékszerkészítő leszek. Elkezdtem olyan tanfolyamok után kutatni, ahol mindenféle anyaggal lehet dolgozni. Szerettem volna minél többet megismerni. Fontos volt számomra az is, hogy ne csak kifejezetten a divat mentén haladjon a tanmenet, mert először az alapokat akartam elsajátítani. Akkor jelentkeztem a Glasgow-i Egyetemre. De ekkor még mindig nem konkrétan a fémek vonzottak.
Az egyetemen mi volt a koncepció, a szakirány?
Technikailag nagyon alapos képzést kaptunk, azon kívül a mesterkurzusok, az archívumok és a rendszeres galérialátogatások (külföldön is) plusz lehetőséget biztosítottak arra, hogy alaposan megismerjük és megszeressük választott szakmánkat. Nagyon szerettem azt a szabadságot, amit kaptunk, ami az oktatási irányelveket is jellemezte. Csak a témát és a határidőt kaptuk meg a feladatra, mindent mást nekünk kellett kitalálni. Az egyik ilyen munkám egy olyan ékszersorozat volt, amiből kiállításom is lett Londonban. Egy akváriumban lapokra festettem mintákat (a tenger világa által inspirált ékszer-terveket), elhelyeztem kis üvegeket, benne versekkel, az ékszerek meg bent lebegtek a vízben. Csupa érzelem volt, amit meg tudtam jeleníteni az elemekkel.
Nagy volt a művészi szabadság, talán emiatt is fontos a számomra, hogy szabadon alkothassak és hogy mindenbe belekóstolhassak.
Izgalmasan hangzik ez a fajta végtelen lehetőség. Mégis, mikor jött a képbe az ezüst?
A harmadik év közepén alakult ki, hogy egyre többet dolgoztam ezüsttel, kifejezetten minimalista stílusban. Előtte kipróbáltam betonnal, üveggel, de sokat varrtam is például. Nagyon textil-orientált volt az összes munkám, de sokféle anyaggal játszadoztam, amíg még nem találtam meg, hogy mire fókuszáljak úgy igazán. A metál munka a 2. évben kezdődik ebben az iskolában, addigra megtanultunk forrasztani és más praktikákat. Az ezüstművészet úgy jött, hogy a 3. évben jelentkeztem egy ezüstműves versenyre, ahol a feladat egy kehely tervének elkészítése volt, amit aztán az elnyert ösztöndíjjal és egy már híres, nagynevű ezüstművész közreműködésével meg is lehetett valósítani. Végül is az én 3D-s CAD renderelt tervem nyerte meg a pályázatot, aminek köszönhetően már diákként alkalmam volt híres dizájnerrel együttműködni. Tulajdonképpen akkor szerettem bele az ezüst tárgyak készítésébe.
Hogyan tudnád megfogalmazni az ezüsttel történő munka szépségét?
Először inkább ott kezdem, hogy az ezüstön belül is sokféle anyag létezik. A különböző fajtákat számokkal jelölik. Van pl. a közismert sterling 925-os, ami azt jelenti hogy 92.5% ezüst (AG) es 7.5% réz (CU) az alkotóeleme, aztán van pl a britannia 958-as a ‘fine silver’, azaz finomezüst, ami 99.9%-ban ezüst. Mindegyiknek mások a tulajdonságai, különböző módon kell hozzájuk viszonyulni. A finomezüsttel a legkönnyebb dolgozni, ezért az egyetemen csalásnak is neveztek azt, ha valaki abból készítette az alkotásait. Én a britannia-t szeretem és kevésbé konvencionális módszereket használok. Nem kalapácsolom szét az anyagot, nem strechelem, hanem inkább lapon kezdem és csőben formálom, és abba beledolgozok. Az ezüst alapvetően puha, ezért is szeretik. Én azért, mert önálló életet él. Szinte nem is nagyon tervezem meg az elején, hogy nézzen ki, hanem engedem, hogy az anyag átvegye az irányítást, felvegye a formáját. Akkor nézem a színét és elkezdek egyensúlyozni az anyaggal, hogy merre lehet ezt most hajlítani, mozdítani, tekerni. Az egész egy nagyon interaktív folyamat.
Ezzel szemben az arany?
Az arany rendkívül elegáns, az egész történelem során mindig nagyra értékelt nemesfém. Több ezer éve felfedezték már különlegességét, minden kultúrában nagy szerepet játszott. Drágább és nemesebb, mint az ezüst, és a legfontosabb tulajdonsága talán az, hogy nem oxidálódik. Soha nem feketedik meg – legalábbis a tiszta arany. (Ha ékszereid mégis elsötétednek idővel, az azért van, mert kevert aranyból lehetnek.) Emellett olyan puha, mint a vaj. Aranyból is sokféle létezik: például 9,14, 18, 22 vagy 24 karátos, mind különböző színűek; zöld, lila vagy piros, amit általában rózsa-aranynak is hívnak – ‘rose-gold’, a Tiffany-cég elnevezése alapján. Rózsaarannyal dolgozni különleges érzés, élmény. Nagyon szép színe van azonnal és végig homályosan selymes. Az arany a munkafolyamaton keresztül mindig igazi színét mutatja, nem úgy, mint az ezüst, ami tulajdonképpen a megmunkálás végén kel életre.
Ezt tapasztalatból tudom, mivel a Glasgow-i ezüstműves-képzés után alkalmam volt elvégezni egy Bishopsland-i mesterkurzust aranykészítésből is. Ide egy ösztöndíj-pályázatot követően kerültem be; ez az évem szinte szürreális élmény volt. Csupán öten voltunk a tanfolyamon, egy világtól elzárt farmon laktunk kis faházakban és – Patrick Davidson és más művészek irányításával – szinte minden időnket az alkotásnak szentelhettük. De vissza az aranyra: már a nyers aranynak is varázsa van. Talán azért is, mert tudjuk, hogy kevés van belőle a világban. Az is előfordul, hogy eljegyzésnél gyűrű helyett a párok nyers aranyrögöt ajándékoznak egymásnak, és abból csináltatják meg a gyűrűket. Erős hatása van úgy is, ha nincs formája, hanem csak szabadon, magában van, mint egy kis kő a gyűrű foglalatban, vagy medálként.
Más fémekkel is dolgozol?
Alkalmanként. Mindegyiket máshogy kell kezelni, másféle tüzelőt is kell hozzájuk használni, eltérő hőfokon lehet az anyagokat dolgoztatni. Inkább nagyobb formákat szoktam készíteni belőlük. Mintákhoz például rezet szoktam használni. Acéllal is dolgoztam már, de az különösen bonyolult, mert nem lehet egyből dolgozni vele, többféle folyamatnak kell először alávetni. Külön szerszámok és megfelelő munkakörülmények is szükségesek ezekhez.
Egy barkácsműhely-szerű helyet kell elképzelnem, ahol dolgozol?
Nagyjából, igen. Bár én inkább szeretek kézi szerszámot használni, amivel tudom csavarni, formálni a dolgokat, ami nem nagy helyigénnyel jár. Három alap-szerszámom van és nagyobb ovális acéldarabok, amiken lehet formázni karikákat, de a legjobban a kezemmel, szabadon szeretek dolgozni. Nem szoktam kalapálni, hanem inkább finomabban kezelem az anyagot. Tavaly augusztusban költöztem, de csak most kezdtem el idén dolgozni ékszerekkel, mert az első hónapokban szerszámom sem volt. A karantén alatt alakítottam ki egy kis helyiséget, illetve néha együtt dolgozok Huber Kingával, akinek az összes nagyobb szerszám és a kemence is megvan. Így ha kellene, minden feltétel adott bármilyen munkára.
Ha már említetted a költözést: zökkenőmentesen zajlott minden? Azért ez egy nagy váltás, hiszen ez alkalommal nem csupán nyaralni jöttél.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, ugyanis miután eldöntöttem, hogy jövök, felvettem a kapcsolatot a Brody House vezetőségével és beajánlkoztam, hogy szívesen dolgoznék náluk, ha akadna bármilyen kreatív feladat. Nagyon tetszett nekem, hogy az összes szobájukat különböző művész tervezte. Mire ideköltöztem, már meg is beszéltük az állásinterjút. Faldekorációkat készítettem, workshopot segítettem tartani, és ékszerkészítést tanítottam. Nagyon szerettem. Rajtuk keresztül megismerkedtem művészekkel, akik ott állították ki munkáikat. Gyakran kértek ők is segítséget a rendezéshez, ami szuper volt.
A múlt idő, gondolom, a koronavírus okozta helyzet miatt van?
Igen, mivel a vírus miatt természetesen ideiglenesen be kellett zárni nekik is, de nincs kizárva a az újabb nyitást követő együttműködés. Jelenleg angolt tanítok, egyéneknek vagy kisebb csoportoknak, részmunkaidőben, a társalgásra koncentrálva. Szeretem, mert nagyon interaktív az egész, úgy csinálhatom, ahogy nekem jó, és mindig van téma. Mellette pedig próbálok minél többet alkotni. Egy saját brandet szeretnék jól felépíteni új kollekcióval. De nem siettetek semmit. Nagyon élvezem azt, ami éppen van.
Az ékszereid a minimalista stílust képviselik, ugyanakkor a finom, nőies vonalak is dominánsak. Téged is hasonlóképpen tudnálak leírni. Kell, hogy a művész önazonos legyen a munkájával?
Az én márkám a nevem: NAOMI NOYAU – a mauríciuszi nagyi nevével együtt. Így teljes, így van benne a lelkem. Azt hiszem nagyon is számít, hogy az én személyes stílusom, az, ahogy én látom a dolgokat, az visszatükröződjön a tárgyakban. Hogy az milyen? Szeretem a klasszikus művészeteket, azon belül is a szobrászatot, a kőműveket, az egészen letisztult, egyszínvonalas, outline, hajlításokkal készült alkotásokat. Ha simább, nagyobb, fényesebb, akkor az ívekkel és a színhatásokkal lehet játszani. De bármekkora is egy tárgyam, számomra fontos, hogy eleganciát kölcsönözzön.
Most min dolgozol?
Egy régebbi munkámat gondolom újra: selyemből készítettem gyűrűket és fülbevalót. Most viaszt tettem rá, a metálra át tudjam transzferálni az anyag lenyomatát. Ezeket fogom majd elküldeni castingra. Később szeretnék egy kollekciót a csavaros gyertyatartókból is, és nagyobb bútorokban is gondolkodtam. De ez még nagyon távlati.
https://www.instagram.com/p/BP6LI_mBKiF/
Bármilyen dísztárgyat elkészítesz megrendelés alapján vagy ragaszkodsz ahhoz, amit saját magad álmodtál meg?
Az évek során felfedeztem, hogy én inkább tervező típus vagyok. Ha valaki olyat akar tőlem megrendelni, ami nem az én stílusom, akkor azt nem vállalom. A fashion ékszerek, a különlegesebb kollekció inkább a sajátom, de azt nagyon ki kell találni, hogy felfigyeljenek rá, és az sok idő. Amikor a művész nagyon szabadon dolgozik, az meglátszik. Szerintem mindenki önmagának kell kiderítenie, hogy miben erős, hogy meddig hajlandó elmenni az alkotói szabadságának korlátozásában.
Ha jól sejtem, nem könnyít meg a döntést az a körülmény, hogy -amennyire én tudom – hiába nagyon tehetséges, egyedi stílussal alkotó valaki, nem biztos, hogy itthon meg tud élni a művészetéből.
A magyarországi viszonyokkal még nem nagyon vagyok tisztában, de azt tudom, hogy Londonban a legtöbb művész ismerősöm főállásban designer. Talán mert több kiállítás és vásár van, amiken rendszeresen jelen lehet az alkotó. Ezekben sok pénz van. Nagyobb is a kereslet, jobban megengedhetik maguknak az emberek, hogy megvegyenek egy eredeti kézműves ékszert. Csekély részét teszi ki az ára a keresetüknek, ellenben itt a minimálbér közel felébe kerül egy minőségi art kiegészítő. ahogy én látom, sokkal nehezebb így piacot találni a magasművészeteknek, szinte csak egy szűk réteg privilégiuma különleges darabokkal hangsúlyozni a megjelenést. Mondjuk érdekes, hogy karanténban felértékelődött az ékszerek ázsiója. Ennek fő oka, hogy sokkal többet ültek az emberek a gép előtt, ahol max a mellkasig látszottak. Nem volt domináns a ruházat, helyette a hajjal és az ékszer kiegészítőkkel tudták kifejezni magukat. Az „öltöztette” őket. Hirtelen mindenki ékszert akart venni.
Akkor lehet, hogy a körülményeknek köszönhetően könnyebb lesz megtalálnod a vásárlóidat…
Az még egy kicsit odébb van, hogy ebből tudjak megélni. Még sok mindent ki kell alakítanom addig az itteni életemben. Jól felszerelt saját műhelyt és értékes kapcsolatokat kell kialakítanom. Azt furcsállom kicsit, hogy itt szinte mindegyik ékszerkészítő, akit megismertem Budapesten, legalább egy generációval idősebb. De gondolom a fiatalok is be tudják mutatni a munkáikat valahol. Még sok felfedezni valóm van…Szóval még nem vagyok készen arra, hogy megmutassam mit tudok. Kell több ütős kollekció, ami idő. Egyelőre örülök a partnermunkáknak, élvezem az életet, a hangulatot, ami körbe vesz. Mert az mindenhol hasonló, ahol kreatív emberek mozognak. De azt tényleg sajnálom, hogy eddig nem találtam olyan helyeket, ahol kifejezetten fiatalok mozognak. Pedig sokféle eseményre járok: kiállítás megnyitókra, színházba, operába…
Hamar rátaláltál arra a közegre, akik között jól érzed magad?
Érdekes, hogy mennyire jól működik ez a kapcsolódás a hasonló érdeklődésű emberek között. Ezt Londonban is megtapasztaltam, ami ugye jóval nagyobb város, mint Budapest. Ott a legnagyobb ékszerművészeti kiállításon átlagban 120 ember mutatja meg legújabb munkáit, ők azok, akik nagyon mozognak. Ez nem nagy szám, és ha belegondolsz, Budapesten még kisebb. Ha megismerkedsz pár emberrel, utána már elég gyorsan lehet csatlakozni, ismerkedni a többi szakmabelivel. Igaz, a kortárs galériákat hiányolom. A képzőművészet terén még csak találni jó helyeket, de nekem hiányoznak azok a kézműves dizájner-ékszerész boltok, amiket megszoktam otthon, ahol be tudnak mutatkozni az alkotók, és ahol lehet vásárolni is tőlük.
Ez a legszembetűnőbb különbség a két város között?
Nyilván vannak látványosabb kulturális különbségek. Amikor ezt vizsgáljuk, azt semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy London népességszáma többszöröse a budapestinek, ami mondjuk nem feltétlenül előny. Viszont nagyobb a kortárs szcéna, merészebbek az emberek. Magyarországon aki egy kicsit jobban vagy máshogy öltözik, az kitűnik. Azért még érződik, hogy más minden embernek más közönsége van, mindent könnyebben és olcsóbban be lehet szerezni. Nekem bevallom, tetszik, hogy Londonban sokkal nagyobb a választási lehetőség, hogy az emberek merészebbek, szabadabbak, hangsúlyosabb az ’önkinyilatkoztatás’. Igaz, teljesen máshogy szocializálódnak, más a neveltetés, kevertek az osztályok. Bent élnek egy nyitottságban, ahol talán jobban kibontakozhat a személyiség. Ennek nyilván megvannak a miértjei – lásd a történelmi különbségek. Ugyanakkor azt is látom, hogy a fiatalok már itt is ebben nőnek fel. Kutatják magukat, tudatosak, fontosnak tartják, hogy az ember miként prezentálja magát. Egy uniformizált világban sok minden elveszhet. Nagyon szeretem azt a nyitottságot, amit látok a korosztályomban. És azt, hogy itt mintha lassabban menne az idő, mint ahonnan jöttem.
Viszont biztos vagyok benne, hogy kulturális színtéren nincs szégyenkezni valónk. Jó helyre jöttél, szerintem…
Ugyanezt gondolom én is. Nem véletlenül népszerű úti cél egész Európában és azon túl is Budapest. Fantasztikus a kínálat, magas szinten művelik a művészeteket minden területen. Én imádok táncolni, koncertekre járni, és bőven találok magamnak jó programot. Mielőtt Angliából Budapestre költöztem, teljesen oda voltak az ismerőseim, hogy milyen jó nekem, hogy idejövök. Viszont, amikor Magyarországon meghallják az emberek, hogy sokáig tervezek maradni, nem értik, hogyan választhatok egy anyagilag teljesen más fekvésű lehetőségeket kínáló országot. Tény, hogy itt mások a viszonyok, viszont én úgy gondolom, hogy mindenki maga alakítja a sorsát. Ha elég jó vagy, bárhol lehetsz a világon, jól, boldogan tudsz élni. Azt hiszem, én olyan személyiség vagyok, aki meg tudja teremteni magának az otthont és baráti kört, akárhol is él, és próbálom kihozni a körülményekből magamnak a legjobbat.
Borítófotó: Horváth Krisztina
Naomi Noyau web: www.naominoyau.com
A fotózáshoz a helyszínt a Brody House biztosította