„Először a fegyverekről mondj le, majd az ételről, a bizalomról ne mondj le soha. Az ember nem élhet bizalom nélkül. A bizalom fontosabb, mint az élet.”
Konfuciusz
Amikor egy éve felkérést kaptam Háló Gyulától, a Magyarországi Baptista Egyház kommunikációs vezetőjétől, aki nem mellesleg „civilben” költő (vagy fordítva), hogy az új, Bizalom mégis című kötetében megjelenő néhány verse alá írjam le a gondolataimat, zavarba jöttem. Első reakcióm az volt, hogy bár megtiszteltetésnek vettem, hogy a nevem egyáltalán felmerült, jeleztem felé, hogy mind az intézményesített vallással, mind a bizalommal hadilábon állok már egy jó ideje, ezért javasoltam, hogy keressen nálam kompetensebb személyt. Ő erre azt válaszolta, hogy pont ezek miatt lenne kíváncsi arra, mit hoznak elő belőlem a költeményei.
Illusztris társaságba csöppenve, sokadmagammal kaptam tehát a feladatot, amit elsőre ösztönből oldottam meg. Az anyag azonban elveszett (nincsenek véletlenek), így másodszor is nekifutottam. Ez alkalommal már tudatosan jegyzeteltem, s bevallom, bár a legjobb akarattal, de kevésbé árulkodó gondolatokat megosztva magamról. Nagyjából azóta érik bennem ez a cikk.
Minden szavunkat és tettünket átszövi a bizalom – vagy annak hiánya. Irányítja érzelmeinket, gondolatainkat, döntéseiket. Óvatosan kezeljük, mint egy végzetes fegyvert, ami bármikor visszafelé sülhet el. Mégis mindenki vágyik rá, mindent megadna azért, hogy magáénak tudhassa azt, ami eredendően benne van. Még abban is ott rejtőzik mélyen az ősbizalom, aki soha nem tudta kihasználni létezését.
Tulajdonképpen képtelenség a bizalom témaköréről röviden írni, ami behálózva minden egyes kapcsolatunkat, kimondott szavainkat, eldönti sorsunkat. „Csak” az életünkről van szó. Direkt az utalás az e világira, elkerülendő, hogy átaraszoljak a hit analógiájába, amit teljesen kikerülni persze lehetetlen.
A bizalom és a bizalmatlanság része társadalmi együttélésünk, kultúránk és személyes viszonyrendszerünk alapstruktúrájának. Bizalom nélkül nem lehetséges a társadalmi kooperáció, s nem lehetségesek az egyéni kapcsolatok sem. Bizalom nélkül nem működnek a gazdaság és a társadalom intézményei és alrendszerei, sőt semmiféle közösségi és individuális kapcsolatrendszer sem. Ám azt sem feledhetjük, hogy a bizalom és a bizalmatlanság együttesen formálja és működteti a társadalmat és személyiségünket, a bizalom mellett a bizalmatlanság is lehet társadalom-, közösség- és személyiségformáló tényező.
(Lábjegyzetek Platónhoz 13.)
Laczkó Sándor kötetének előszava akár lehetne a bizalom téma kiindulópontja, hiszen roppant egyértelmű, tiszta a képlet. De nem az enyém. Nekem akkor inkább már Brené Brown jut az eszembe a fogalomról, aki a kapcsolatokról, a sebezhetőség erejéről végzett hosszú évekig kutatást. Az eredményt a TED Talks előadásában fejtette ki, milliós nézettséget eredményezve. Tulajdonképpen végig a bizalomról adta vissza a leglényegesebb tudnivalókat. Hiszen bizalmat szavazni valakinek mit jelent?
„Itt vagyok teljes valómban, álarcok és védőfelszerelés nélkül. Minden, amit mondok és teszek előtted, a legtöbb, amit adhatok. Hiszem, hogy látod ezt, hogy igazán látsz, és nem élsz vissza vele. Hiszem, hogy csupaszságom nem riaszt el, bízom benned, hogy nem okozol fájdalmat.”
Sebezhetővé válunk, amikor mélyebb kapcsolódásra vágyunk és levetjük a maszkokat. Bizalmat érzünk a másik ember felé, amikor felvállaljuk hibáinkat, kiadjuk magunkat múltunkkal, esendő, ezer sebből vérző jelenünkkel, összes létező és odaképzelt bűneinkkel együtt. Belegondolni is félelmetes. A bátrak jutalma azonban felbecsülhetetlen: elnyerik az abszolút szabadság érzését. Ezt az állapotot általában két generáció tudhatja magáénak: a kisgyerek, a maga tisztaságában, és az öreg, aki már eleget tapasztalt és megélt ahhoz, hogy tudja, csakis nyíltan, bizalommal érdemes kapcsolódni.
Mi történik a köztes évtizedekben? Hol veszítjük el a bizalmunkat a másik ember(ek) iránt? Nyilván magunkban kell keresni a megoldást. Talán a biztonságra való törekvésünk, a társadalmi normákkal együttesen felvett (néha ránk erőszakolt) ideológiák veszik át egy bizonyos életkor után a természetes igényeink és őszinte viselkedéseink felett az irányítást. Vagy sokszor elég egyetlen kudarcélmény, árulás ahhoz, hogy atombunker-szerű védőfalat építsünk önvalónk köré, olyat, hogy még csak véletlenül se legyen könnyű hozzánk férni. Ha így döntünk, vállaljuk a magányt, a non stop szereplést, a meghasonulást, az állandó félelemben létezést. Mégsem hiszem, hogy választás kérdése lenne, ha megszűnik (vagy ki sem fejlődik) bennünk a bizalom érzése.
Tudományos tény, hogy az édesanyánkhoz, szülőnkhöz való viszony az egészséges érzelmi és mentális fejlődésünk záloga. A meleg anyai tekintet, az ölelés, a szeretet megnyilvánulásai alapozzák meg bennünk a bizalmat. Nem tökéletességről van itt szó, hanem odafigyelésről, biztonságról, testi kontaktusról, mosolyról, gondoskodásról, szavak nélkül is egyértelmű kötelékről. Tudjuk, hogy életünk első évei a legmeghatározóbbak. Az otthonról kapott útravaló kihat az egész életünkre. Ha felnőtt korunkban bizalmi problémánk van, ha csiki-csukit játszunk párkapcsolatainkban, ha meghasonlott állapotban tartjuk/taszítjuk magunkat és/vagy a másikat, akkor egy bizonyos kor felett illik tudni, hogy hol keressük az okokat. Nem titok, jó mélyre kell ásni magunkban, visszamenni a múltba, ami nagy eséllyel fájni fog. Viszont, ha utánajárunk a probléma gyökerének, a jutalom nem várt szabadsággal ajándékoz meg bennünket.
Mark Wolynn Örökölt családminták c. könyve kihagyhatatlan olvasmány, ha egyszer elhatározzuk, hogy feltesszük magunknak a kérdéseket.
Félelmünk és szorongásunk közepette gyakran irányítani próbáljuk a környezetünket, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ennek az az oka, hogy amikor kicsik voltunk, nagyon kevéssé irányíthattuk a dolgokat, amikor az általunk megtapasztalt erőteljes érzelmek miatt nem éreztük biztonságban magunkat. Ha nem változtatunk tudatosan a mintán, a szeretetkötelékeket ért sérülések generációkon keresztül fájdalmat okozhatnak.
Meglévő, ismétlődő panelmondatokkal kommunikáló kapcsolatokban a tisztázó beszélgetésekhez a legtöbb ember nem érez sem indíttatást, sem erőt vagy bátorságot. Pedig a motiváció meglenne: megtanulni újra bízni. Új életszakasz kezdődhetne a kapcsolatban. De hogy a vágyott állapotból valóság legyen, az embert meggátolja, lebénítja az elképzelt vereségtől való félelem; hogy elárulják, kinevetik, értéktelennek minősítik, kifosztják vagy félreértik. Csakúgy, mint egy kudarcgyanús kapcsolatban. Ez mind benne van. Főleg akkor, ha a magunkba vetett hit, önmagunk ismerete nem képez elég erős alapot ahhoz, hogy tudjuk, sebezhetetlenek vagyunk. Akkor bátran elküldjük a személyes hangvételű levelet, mosolyogva mondunk ki őszinte vallomásokat, és nem törünk össze, ha szavainkat némaság kíséri; nem félünk attól, hogy harmadik féltől halljuk, látjuk vissza legféltettebb gondolatainkat.
„Szükség van egy igazi kapcsolatra, amiben tudod, hogy nem fognak megszégyeníteni, nem fognak bántani. Biztonságot kell érezni, bizalmat, de mélyen. Akkor megengedheted magadnak, hogy visszamenjél oda, ahol bántottak, vagy ahol olyan élményeid voltak, amik veszedelmesek voltak számodra. ”
(Feldmár András)
Előfordulhat, hogy elárulnak: a szerelmed, a szülőd, a testvéred, a barátod, a kollégád. Úgy érzed ilyenkor, hogy összezúz a világ leomló díszlete, fájhat minden lélegzetvétel, iszonyú kínokat élhetsz át. Nem biztos, hogy vigasztal, de ez bárkivel előfordulhat. Az viszont erőt adhat, hogy elérhető az a szint, amikor az ember be tudja azonosítani az életében bekövetkező változások és történések miértjeit. Amikor már tudja, honnan hova tart, nagy baj már nem érheti. A hit itt is kulcsszó – jelentsen az bármilyen személyes meggyőződést. És nem mellesleg bízni saját magunkban, erőnkben, értékítéletünkben, és mind abban, amit képviselünk, vagy amit át akarunk adni, ami miatt kapcsolódunk.
Helyette taktikákat vetünk be a másik megtévesztésére, s csak ha meggyőződünk jószándékáról, akkor merjük levenni a gumiálarcot. Ez sokszor hosszú ideig is eltarthat.
Talán nem kapcsolódik közvetlenül a témához, és minden elismerésem Bánki Györgynek, akinek a nárcisztikusokat „leleplező” könyve a magyar ember alap olvasmányává vált, de valami mintha rosszul sült volna el az információ átvételénél. Rengeteg olyan 35 pluszos emberrel találkoztam az utóbbi kb. másfél évben, akik túl könnyelműen dobálóztak a nárcisztikus szóval. „Nyilvánvalóan” amiatt szakított a párjával, mert mi más lenne az, mint veszélyes személyiségzavaros. Szerintem ez elég nagy baj. Végre lehet találni valami magyarázatot arra, miért nem működött a kapcsolat. Ha kijönne a borderline személyiségzavarról és még néhány pszichoterápiás kezelésre szoruló betegségről hasonló bestseller, nem maradna egyetlen egészséges lelkületű nő, se férfi a világon, mert mindenki találna valami gyanús egyezést a boldogtalan párkapcsolata és a leírtak között – és máris kész a diagnózis. Jah, hogy mi tökéletesek vagyunk?
Vakon bízunk és csodálkozunk, ha visszaélés történik? Tudjuk egyáltalán, hogy mi miről szólunk és hogy mit akarunk? És azt tudjuk, hogy a másik rejtőzködő, ellentmondásos viselkedése mitől van? Akarunk segíteni vagy már máshol tartunk? Fel tudjuk mérni az erőviszonyokat? A kérdéseknek nincs vége, az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy merünk -e őszintén válaszolni azokra.
A bizalomról nem csak az emberekhez fűződő kapcsolataink jutnak az eszembe, hanem a saját magamba vetett bizalom, ami nagy erőt, belső békét, kiegyensúlyozottságot, magas szintű önismeretet feltételez. Úgy gondolom, ez kőkemény munka, s csak igen keveseknek adatik meg, hogy készen kapják az egészséges önbizalmat. A minőségi párkapcsolati-, szülő-gyermek- és baráti viszony alapját képező kincs megléte azonban még mindig nem garantálja a vágyott, elégedettséget nyújtó életet.
Amúgy meg miért is kellene bizalmat éreznünk mindenki felé? Heller Ágnes szavaiban vélem felfedezni az igazságot:
„A bizalom erény ugyan, de a vak bizalom lehet végzetes hiba is. A bizalom, főleg az új időkben, nem tudáson alapul, hanem az ítélőképességen. Az egyéni ítélőképességen. Az ítélőképességet pedig nagy részben, ha nem is maga egészében, tapasztalatok és a tapasztalatok feldolgozása alakítja ki. A bizalom egy fontos mentális képességet feltételez, a felismerés, ráismerés képességét. A bizalom esetében a felismerés-ráismerés az ítélőképesség terméke.”
A párkapcsolaton, és más szoros személyes kapcsolatainkon túl, még sokféle megnyilvánulási helye van a bizalomnak. Hiszen, amikor bízunk egy politikai pártban, egy vezetőben, a bolt polcáról levett termék csomagolásán feltüntetett adatok hitelességében, az olimpikonunkban, hogy nem használ doppingszert, az újságírónak, hogy hitelesség és objektivitás vezérli, amikor cikket ír, a boltosnak, a postának, az orvosnak, az ügyvédnek, stb, az mind ugyanúgy próbára teszi ítélőképességünket. Ezért tudunk roppant nagy csalódással fogadni egy-egy hírt, ami arról szól, hogy visszaéltek jóhiszeműségünkkel. Sok hasonló mozzanat óvatosságra készteti az embert. Az idegenek és ismerősök által elkövetett csalások bizalmatlanná változtatnak minket. Az ingerszint mértéke persze személyenként változó.
Mind félünk az árulástól, és minél közelebb áll hozzánk a személy, aki azt elkövetheti, ne adj’ Isten elkövette már, annál fájdalmasabb megélni. Van, aki könnyen megbocsájt, hamar felejt, és van, aki évek, évtizedek alatt sem tudja feldolgozni az ellene elkövetett becstelenséget. A csalódás azokban, akikben feltétlen bizalmunk volt, a legsúlyosabb traumák közé tartozik. Az egykori bizalmat visszaszerezni szinte lehetetlen. A tapasztalat útján megszerzett tudással kellene valami jót kezdenünk. Itt jön be a hit, mely az új, a reményteli jövőbe vezet.
A bennünk, velünk élő Istent a rázkódtatás hatására sem elengedni, megkérdőjelezni, hanem egy még szorosabb szövetséget kötni vele: idő.
Madách kiemelkedő művét elemző Máté Zsuzsanna gondolatai sem maradhatnak ki ezen az oldalon, amelyeket szintén a Laczkó Sándor Lábjegyzetek Platónhoz 13. kötetben találtam:
„A bízás folyamatának együttműködésen alapuló működése is jól körvonalazódik Az ember tragédiájában. Az együttműködésen alapuló bízáson belül két forma különül el interpretációmban. Az egyik önmagába a bizalom működésébe vetett hit formája, mely az Úr által alkalmazott bizalmi forma a zárójelenetben, s melyre az Úr szólít fel Ádámmal való párbeszédében és a „bízva bízzál” soraival, valamint az Angyalok Karának éneke is ezt erősíti meg. Itt a közös cél a másikban, az Úrnak az emberben és az embernek az Úr tervében való bízásának működése és ezzel együtt önmagába a bizalom működésébe vetett hit, minden „vég” ellenében („Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!”). Éppen ezért ez az Úr által képviselt, alapvetően a hiten alapuló bizalmi forma, Ádám részéről egy erkölcsi erőt feltételez, mely az első ember helyzetét tekintve hasonlít ahhoz, mely folyamatról Nicolai Hartmann így ír:
„Minden bizalom és minden hit kockázat, s ezért mindig feltételez egy jó adag erkölcsi bátorságot és lelki erőt.”
Borítókép: Flickr