Hegymegi Máté színre vitte Sartre: A legyek című darabját az Örkényben és hagyta, hogy a közönség is bűnösnek higgye magát. A közel három hónapja futó darabban Garai Judit dramaturggal karöltve sikeresen elérte, hogy csaknem két órán keresztül belepjenek minket a legyek, miközben arra várunk, hogy valaki megszabadítson minket a bűntudat gyötrő jelenvalóságától. De ha mindez meg is történik, a stúdióból kilépve nem halljuk továbbra is a frusztráló zümmögést?
Sötétség van. Argoszban tizenöt éve mindenki félelemben él, mióta Aigiszthosz (Znamenák István) elszerette Agamemnón feleségét, Klütaimnésztrát (Für Anikó), és a trójai háborúból hazatérő királyt előre kitervelten meggyilkolták. Azóta ellepték a várost a legyek, a bűntudat metaforái, amik az ember bűnös húsából táplálkoznak, és nem hessegeti el őket semmi, hiszen Jupiternek (Nagy Zsolt) pont erre van szüksége. Arra van szüksége, hogy mi bűnösnek érezzük magunkat, hogy féljük az istent, akinek ezáltal örök szolgái vagyunk.
Aztán megjelenik a városnál Oresztész (Jéger Zsombor), Agamemnón elmenekült fia – akit halottnak hisznek –, és tanítója, nevelője (Fodor Tamás), hogy a bűn mocsarával elárasztott helyen a szabadság megfeszített ideájával szakítsa szét a rothadó anyagot. De ez nem ennyire egyszerű. Amíg Oresztész ifjonti hévvel, a bosszú hirtelen haragjával venne revansot apja gyilkosain, kísérője a józan belátás önuralmával próbálja rábírni, hogy nincs maradásuk, ez a város már elveszett, jobb lenne továbbállni, a fiú nem kívánhatja, hogy őt is feleméssze majd a bűntudat és eggyé váljon a sok szenvedővel. Van is egy pont, amikor már majdnem sikerül meggyőzni, viszont feltűnik a színen Élektra (Zsigmond Emőke), Agamamenón és Klütaimnésztra lánya, Oresztész húga, aki csak arra vár, hogy viszontláthassa testvérét, aki majd bosszút állhat apja gyilkosain.
Kálmán Eszter jelmezei, az uralkodó pár, a legyek, Jupiter és a színen először feltűnő Élektra fekete ruhája is tökéletesen tükrözi a városban és az emberekben lakozó komorságot, rémületet és rettegést, míg Oresztész hófehér öltözete ennek szöges ellentéte, a tisztaság, a romlatlanság és a szabadság víziójának szimbóluma. (Érdekesség, hogy miután találkozott a két testvér, Élektra már hófehér ruhában jelenik meg a városi „ünnepségen”, ezzel is jelezve a bátrabb kiállást, az újfajta élet lehetőségét az addigi komorságból kilépve.) Jéger Zsombor hitelesen képes átadni azokat a belső vívódásokat, amelyek végül elvezetnek a gyilkosságig. A magányból, az elhagyatottságból benne gyűrűző bizonytalanság feszültségét pedig egyre inkább eltörli, feloldja a testvér jelenléte, hogy hozzásegítse őt a tett igazságáig. Zsigmond Emőke tökéletesen játssza az elnyomott gyerek szerepét, aki már csak dacból is hajlandó lenne kioltani a király és anyja életét, de míg Oresztészben a leszámolással az igazságérzet csúcsosodik ki, addig Élektrát fokozatosan maga alá gyűri a bűntudat. Für Anikó és Znamenák István tökéletesen hozza a hűvös királyi párt, akik a nép előtt ugyan eljátsszák a megközelíthetetlen uralkodói szerepet, de magányukban ugyanúgy küzdenek belső démonaikkal, és ki vannak téve a bűn uralmának. A Jupitert játszó Nagy Zsolt pedig olyannyira fitymálja le az emberi vívódásokat, hogy még a nézőtéren is fejét rázva és megvetően mosolyogva hallgatja, mire jutnak fejtegetéseikkel a szereplők.
Fekete Anna díszlete, a folyton emelkedő, süllyedő, koporsóméretű ládákkal pedig lehetőséget ad arra, hogy kiemeljék vagy eltüntessék az adott szereplőket, beszélni engedjék azt, aki szólni készül, vagy hallgatásba rejtsék az éppen elnyomottat. Tarr Bernadett sötét tónusú zenéje csak erősíti a kimondottak súlyát, és leképezi azt a miliőt, amiben éppen vagyunk. Az átdolgozott szöveg Garai Judit munkáját dicséri, a szereplők nem beszélik túl a cselekményt, azt halljuk, ami szükséges a megértéshez, de egy percre sem engedik meg, hogy elszakadjunk, a város polgárai vagyunk, mi is várjuk, hogy végre felszabadítsanak minket, hogy jöjjön valaki, aki kihúz minket a fertőből, aki lemossa rólunk a hallgatásba és félelembe ágyazott bűntudat ránk köpdösött jegyeit.
Sartre ateista egzisztencializmusa tükröződik vissza a darabban, és tökéletes vetülete az ókori emberek vallásnézetének is. A mű a II. világháború viharában íródott, amikor a teljes reményvesztettség és kiábrándultság nyomta rá bélyegét a világ közhangulatára, és nem az egyén, hanem legfőképpen a kollektív bűntudat és az egyetemes morál szemszögéből vizsgálja a dolgokat. Jupiter az emberek félelméből táplálkozik, amíg a halandókat bűntudat gyötri, addig félni fogják az istent, mert van náluk egy erősebb hatalom, aki felettük áll, a vezeklést valaki irányába ki kell mutatniuk. Az isten pedig pökhendin és kicsinyes arroganciával kezeli ezt a helyzetet, biztos a dolgában, nem is kell számítania az emberekre, azok önként áldoznak neki a bűn oltárán. De mi történik, ha elkövetnek valamit, ami bűn az isten szemében, de igazságtétel az emberében? Ez lenne hát a szabadság?
Miután Oresztész ráveszi magát a gyilkosságra, vérben úszó fehér ruhája nagyon erőteljes hatást vált ki az addigi sötét tónusú képben, de mintegy jelezve azt is, hogy valami megtört. Nem tudjuk pontosan, mi fog történni, úgy éreztem, mi is pengeélen táncolunk a főhőssel, ugyanis, ha bűnként fogadja el tettét, akkor sorstársa lesz a megölt királynak, ezáltal feladja szabadságát és élete végéig vezekelhet Jupiternek.
Aigiszthosz nem ismerte be azt, hogy a nőért ölte meg Agamemnónt, helyette mondvacsinált indokokkal bizonygatta tettét, hallgatott, vele együtt a nép is. A bűn mindenkire ránehezedett, ellepték a várost a legyek, és az emberi bűntudat csak szaporította a lárvákat, csak sokasodtak. Gondoljunk csak bele, ez olyan akár az elnyomott szorongásunk. Ha valamit nem mondunk ki, az csak felőröl minket, egyre nehezebb lesz, robbanunk, megtörténik a pusztulás. És szükségünk van Jupiterre, aki a segítség képében tetszelegve meghallgatja imáinkat, pedig csak levesz rólunk egy olyan terhet, amit saját magunkba visszaforgatva kellene megoldanunk. Sartre szemében ez a szabadság, és a nietzschei „Isten halott” motívum köszön vissza benne. Oresztész egymaga kihúzza az isteni alapot az emberek talpa alól, a gondviselés képzelt ponyváját szakítja szét azáltal, hogy a bűn helyett igazságot kiált, teljes bizonyossággal hisz benne, és ezzel a szabadságtudattal tisztítja meg a várost és az embereket a legyektől. Oresztész elment, eltűntek a legyek, de mi van akkor, ha ma is hallgatásunkból táplálkoznak bennünk a lárvák, és folyton növesztjük őket?
Fotók forrása: Facebook/Örkény István Színház