Csak a nevedre emlékszem, nem rád.
Három éves voltam, a fájdalom elől
új lakásba költöztünk, és most
siratják a falak ez egykor bennük lakót.
Itt este az anyák kiabálni kezdik a neveket.
Futnak a gyerekek – sáros a talpuk –,
nyomorú félelemtől rengő lépcsőkön.
Minden este, térdem alatt átkulcsolt
kezemben fecnit tartok, rajta: neved.
Rád nem emlékszem, csak ködös
gondolatként gomolyog a szobában,
hogy milyen lehettél akkor.
Amikor elfogytam miattad,
mostam felelőtlenséged szennyesét.
Magyarázat nélkül hagytad a mélybe
zuhanni, nem ismerem az igazságod.
Tegnapelőtt jósnőhöz is elmentem.
Egy dáma és egy bubi – vetette rám.
Érdemes várni, ezt jelenti, mondták.
Elhittem. A várakozás a halálodig tartott.
