A 10. Frankofón Filmnapok programjában találkozhatott legutóbb Diderot Az apáca című könyvének 1966-os filmes adaptációjával a hazai közönség. Jacques Rivette drámájában a főszerepet a tavaly év végén elhunyt Anna Karina játszotta. A gyönyörű színésznő feledhetetlen alakítása és a remek filmes alkotás emlékezetes mozis élményt nyújtott a rendezvényen.
Az 1760-ban született mű nemcsak korában, de a 20. században is nagy port kavart: a filmet betiltották, ahogyan külföldi forgalmazását is. A fajsúlyos témákban erős történet (az emberi szabadság, a választás lehetősége, az egyház megkérdőjelezhető működése, a hatalmi visszaélések, stb) részben valós eseményeket dolgoz fel. Diderot húga 1720-ban egy zárdában hunyt el, miután megtébolyodott. Csupán 28 éves volt. Egy Marguerite Delamarre nevű apáca a filmben bemutatottakhoz hasonló módon próbált szabadulni a longchamp-i apátság zárdájából, pert is indított egy ügyvéd segítségével, amit nyilván elveszített. A Francia Intézet rendezvényén vetített film körüli botrány filmtörténeti szempontból is jelentős volt, Franciaországban nem cenzúráztak előtte így filmet. A történet röviden:
Az 1760-as évek Franciaországában egy ártatlan és életvidám lányt szülei kolostorba kényszerítenek. Suzanne minden erejével lázad a fiatalság, a nőiség és az élet törvényeivel szemben álló rabság ellen. A korabeli egyház nem nézi jó szemmel a lány szabadulási törekvéseit, sorsát megaláztatások és hatalmi visszaélések nehezítik…
OLVASS BELE!
Részlet Diderot regényéből:
Atyám ügyvéd volt. Meglehetősen későn vette feleségül anyámat, akitől három lánya született. Nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint amennyi tisztességes kiházasításunkhoz szükséges volt, de ehhez az kellett volna, hogy egyformán szeressen mindhármunkat. Márpedig semmiképp sem állíthatnám ezt róla elismerésként. Én, arcom, eszem, jellemem és tehetségem folytán, különb voltam nővéreimnél, és úgy látszott, hogy ez bántja szüleimet. Amivel a természet és a szorgalom többet adott nekem, mint nekik, csak bántalom forrása lett, és legzsengébb gyermekkorom óta egyetlen vágyam volt, hogy hasonlítsak két nővéremre, s engem is úgy szeressenek, kényeztessenek, ünnepeljenek és mentegessenek, mint őket. Ha anyámnak azt mondták, hogy bájos gyermekei vannak, az sohasem vonatkozott énrám. Néha ugyan dicsértek engem is, de ezeket a hízelgéseket oly drágán kellett megfizetnem, ha egyedül maradtunk, hogy legszívesebben vettem volna a teljes közönyt, vagy akár a szidalmat is, mert minél inkább kitüntettek az idegenek, annál rosszabb kedvű volt a család, ha a vendégek elmentek. Ó, hányszor sírtam, amiért nem születtem csúnyának, ügyefogyottnak, ostobának, gőgősnek, egyszóval mindazokkal a rossz tulajdonságokkal elhalmozva, amelyeket szüleim annyira szerettek testvéreimben.
Minthogy gyors egymásutánban születtünk, egyszerre is nőttünk fel testvéreimmel. Kérők jelentkeztek. Idősebb nővéremet elragadó fiatalember kérte meg; nemsokára észrevettem, nővérem hamarosan csak ürügy volt arra, hogy minél gyakrabban nálunk lehessen. Sejtettem, hogy mindez csak kellemetlenséget okozhat nekem, és elmondtam a dolgokat atyámnak. Talán ez volt az egyedüli dolog életemben, amit kedvére tettem – de hogyan hálálta meg ezt is! Néhány nap múlva közölték, hogy helyet biztosítottak számomra egy zárdában, és másnap már oda is kísértek. Oly boldogtalan voltam odahaza, hogy ez az esemény egyáltalán nem bántott, sőt valósággal vidáman mentem Sainte-Marie-ba, első zárdámba. Nővérem udvarlója sosem látott többé: elfelejtett, és elvette nővéremet feleségül. K. úr a neve, jegyző Corbeilben, és igen rossz házasságban élnek. Második nővéremet egy Bauchon nevű úrhoz adták férjhez; párizsi selyemkereskedő a Rue Quincampoix-ban, és eléggé jól élnek egymással.
Miután így gondoskodtak két nővéremről, azt gondoltam, hogy majd rám is gondolni fognak, és nemsokára elhagyhatom a zárdát. Tizenhat és fél éves voltam akkor. Mindkét nővérem szép hozományt kapott, és azt reméltem, hogy sorsom hasonló lesz az övékéhez. Fejem máris csodálatos tervekkel volt tele, amikor egy nap a társalgóba hívatott Séraphin páter, anyám lelkiatyja és egyúttal az enyém is. Minden zavar nélkül elmagyarázta, miért jött: azt akarják, hogy öltözzem be apácának. Csodálkoztam ezen a furcsa javaslaton, és határozottan kijelentettem, hogy semmiféle hajlamot nem érzek a kolostori életre. – Kár – felelte -, mert szülei sajnos mindent odaadtak a nővéreinek, és úgy hiszem, jelenlegi szűkös helyzetükben mit sem tehetnek önért. Gondolja meg, kisasszony, vagy örökre belép ebbe a rendbe, vagy valamely vidéki zárdába kerül, ahol csekély összegért ellátják, és ahonnan csak szülei halála után kerülhet ki, amire esetleg még igen soká kell várnia.
Keserűen kifakadtam, és záporként hullottak a könnyeim. A főnöknővel már bizonyosan előbb beszélhettek; várt rám, amikor visszaérkeztem a társalgóból. Felesleges mondanom, milyen zilált állapotban voltam.
– Mi baja van, kedves gyermekem? – kérdezte. (Pedig jobban tudta, mint én, hogy mi a bajom.) – Milyen állapotban kell látnom! Soha ilyen kétségbeesést; engem is elfog a rémület! Talán elvesztette anyját vagy édesapját?
Csaknem azt feleltem: „Adná az Ég!” – és már-már karjába akartam vetni magam, de aztán beértem ezzel a kitöréssel:
– Sajnos, nincs sem anyám, sem apám – mindenki gyűlöl engem, szerencsétlent: elevenen akarnak eltemetni!
A főnökasszony megvárta, hogy elmúljék a vihar. Amikor kissé lecsillapodtam, világosan elmondtam, hogy mit kívánnak tőlem. Úgy tett, mintha sajnálna: szánakozott rajtam, és bátorított, hogy semmi esetre se vállaljak olyasmit, amihez nem érzek hivatást; megígérte, hogy imádkozik majd értem, hogy tiltakozni fog, és közbenjár érdekemben.
Ó, uram, mily képmutatók ezek az apácafőnöknők, nem is képzelheti! Előre tudta, hogy mit fognak válaszolni. A válaszukat meg is mutatta nekem, és csak nagy sokára kezdtem el kételkedni őszinteségében. Közben elérkezett az a határidő, amelyet a meggondolásra engedélyeztek; erről is művésziesen színlelt részvéttel értesített. Eleinte hallgatott, azután sajnálkozó szavakkal vigasztalt – ebből mindent meg kellett értenem. Újra sírógörcsöt kaptam… – de már nem fogok önnek sok ilyen jelenetet elbeszélni. Az apácák nagy művészete abban áll, hogy meg tudják őrizni nyugalmukat. Azután, ha jól emlékszem, azt mondta sírva:
– Tehát valóban el akar hagyni bennünket, gyermekem? Ó, kedvesem, nem látjuk hát többé!…
És más ehhez hasonlókat. Nem is hallottam már, mit beszél. Egy székre roskadtam, némán ültem és zokogtam; mozdulatlanul bámultam magam elé, majd felálltam, a falnak támaszkodtam, s azután ismét keblén sírtam el kétségbeesésemet. Egyszerre csak ezt mondta:
– Miért nem tesz valami mást? Hallgasson ide… de senkinek se mondja, hogy az én tanácsom volt! Számítok törhetetlen hallgatására; mert semmiképp sem szeretném, ha majd szemrehányást tennének nekem emiatt! Voltaképpen mi az, amit kívánnak? Hogy vegye fel a fátylat! Miért ne tenné meg? Mire kötelezi? Mindössze arra, hogy még két évig nálunk maradjon. Ki tudja, ki él két év múlva, és ki hal meg? Két év sok idő, addig még sok minden történhet.
Annyi gyöngédséggel tetézte megejtő szavait, annyi barátságot színlelt, annyi hamis jóságot („Most legalább tudom, hol van, de ki tudja, hová vihetik” stb….), hogy végül is engedtem rábeszélésének. Írt atyámnak is – ó, a levele kitűnő írásmű volt -, amelyben nem titkolta könnyeimet, fájdalmamat és tiltakozásomat. Biztosíthatom, nálam sokkal ravaszabb embereket is megtévesztett volna. De hát az volt a fő, hogy beleegyeztem. Milyen gyorsan rendeztek el mindent! Megállapodtak a napban, elkészítették ruháimat, és máris eljött a szertartás napja, oly sebesen, hogy ma már úgy érzem, mintha az események között nem is telt volna el semmi idő.
https://mek.oszk.hu/00300/00369/00369.htm