Otthon és közösségekben, akarva vagy akaratlanul, gyerekkorunk óta nevelik belénk, hogy bizonyos tekintetben és mértékig meg kell felelnünk a külvilágnak, figyelembe kell vennünk mások érdekeit. Ez jól is van így mindaddig, amíg hozzáállásunk nem okoz egyfajta belső kényelmetlenséget, frusztráltságot, amíg át nem billen a mérleg nyelve azon a ponton, hogy a másik/mások boldogsága fontosabbá válik a sajátunkénál. Mi, nők, már csak érzékenységünknél fogva is hajlamosabbak vagyunk arra, hogy párunk vagy gyermekeink jó közérzetét a magunkénál előrébb helyezzük. Emiatt sokszor képtelenek vagyunk nemet mondani, erősen függünk attól, ki hogyan néz ránk, és meghasonlottságunk közepette azt sem vesszük észre, hogy mennyit tud csalni a külvilág tükre.
Bűntudatunk van minden kimondott őszinte szó és cselekedet miatt, miközben hihetetlen önbizalmat kommunikálunk a külvilág felé. Gyakran nem vállaljuk valódi érzéseinket, gondolatainkat, ami nagy kár, mert igazán közel kerülni önmagunkhoz hihetetlen szabadságérzetet jelent. A kellő önismeret és önbecsülés fontos kulcsszavak a kiegyensúlyozott állapot eléréséhez, de az út sokszor nagyon hosszú tud lenni odáig.
Ha megvan bennünk a változás igénye, ha úgy érezzük, hogy más életet élünk, mint amit belülről érzünk, lehetne kezdeni azzal, hogy nem kérünk bocsánatot, nem érezzük hülyén magunkat,
- amikor nem-et mondunk – ez a leggyakrabban bűntudatot keltő magatartás. Indokolatlanul. Sajnos, sokszor csak az évek vagy évtizedek hozzák meg a határozott nemet egy nő életében. Nem csak párválasztásnál, ismerkedésnél nehéz nemet mondani, később, a kapcsolatban is könnyebb néha igent mondani még olyan dolgokra is, ami egyáltalán nem biztos, hogy kedvünkre való. Erről sok neves szakember írt már, ki „szeretetkurvaságnak”, ki egyszerű függőségnek írta le a jelenséget, de gyökere minden esetben a kellő önismeret és önbizalom hiányában keresendő. De nem csak a magánéletben, a munkában és szülőként is ugyanúgy nehézséget okoz kimondani a varázslatos, megváltó hárombetűs szót.
- ha nem nézünk ki úgy, mint egy címlaplány – ha smink és minden divatos kellék nélkül érezzük jól magunkat, vállaljuk fel azt! És most nem arról van szó, hogy igénytelenek lennénk, hanem mindig csak azt és úgy viseljük magunkon, ami valóban komfortérzetet jelent. Ugyanez fordítva is igaz: ha magunk miatt szeretnénk egy kicsit nőcisebbek, különlegesebbek lenni (ha környezetünk ezt rossz szemmel nézné), vállaljuk fel igazi igényeinket, akármilyen extrém is az!
- ha nem eszünk egészséges ételeket – ha nem követjük az aktuális trendeket az étkezési szokások területén (se), miközben tele van ismeretségi körünk felvilágosult jóakarókkal, nem kell, hogy kellemetlenül érezni magunkat. Testünk jelez, ha valamit nem kíván, fogjuk tudni, mit kellene kerülnünk, ahogy azt is jó volna észlelnünk, mi az, amire szervezetünknek szüksége van. A legjobb tanácsadó – ez esetben is – saját testünk.
- ha jól érezzük magunkat – felejtsük el a „Mit gondolnak az emberek?” félelemből fakadó kérdést! Így is, úgy is gondolnak valamit. Ha jól érezzük magunkat, ha tényleg jól esik, amit csinálunk, ne zavarjon be a külvilág felhúzott szemöldöke!
- ha egyedüllétre vágyunk – néha annyira szükségünk van az „én időre”, mint egy falat kenyérre. Mindenki be tud sokallni olykor, különösen, ha ezernyi teher nyomja a vállát. Nem fog összedőlni minden körülöttünk, ha néha kiszakadunk a mókuskerékből. Ha mégis, akkor talán el kell gondolkodnunk, hogy miért van ez így. Külön jó, hogy ezen alkalmakkor plusz energiával térünk vissza, mindenki csak nyer elvonulásunkkal, ráadásul ilyenkor kitisztul a fejünk és okosabban intézzük a dolgainkat.
- ha kimutatjuk érzéseinket – az ember érző lény, természetes hát, ha dühös, boldog, csalódott, szomorú, vagy épp közömbös. Minden érzelmünk kimutatható anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk miatta. Miért kellene bárkinek is szégyenkeznie amiatt, amit érez? Ha valaki csak ott tart, hogy hisztizik, kiabál vagy állandóan elégedetlenkedik, akkor viszont sürgősen el kell gondolkodnia azon (neki vagy a környezetének), miért van ez így? Egyet sose felejtsünk el: mindenki csak arra képes és úgy viselkedik, ahol éppen tart.
- ha segítségre van szükségünk és annak hangot adunk – nagyon tipikus helyzet. Valamiért mi, nők hajlamosak vagyunk bűntudatot érezni amiatt, hogy nem tudunk megoldani egy helyzetet, vagy segítségre szorulunk. Inkább meg kellene tanulnunk kérni, és utána bocsánatkérés helyett megköszönni a segítséget. Mert a férfiak zöme szereti, ha úgy érzi, szükség van rá. Sajnos még mindig az elferdült feminista elveknél tartunk, ha erről beszélünk…
- ha megvan a saját véleményünk – különösen egy párkapcsolatban és baráti körben tud kellemetlen lenni, ha nem merjük kimondani, amit gondolunk, amikor nagyon is határozott véleményünk van egy témát illetően, de inkább magunkban tartjuk, nehogy megbántsuk párunkat vagy a társaság tagjait. Sokszor az tart vissza minket, hogy szavainkkal elveszíthetjük mások szimpátiáját vagy azok konfrontációt okoznak. Ha sokáig így teszünk, ne csodálkozzunk, ha azt gondolják rólunk az érintettek, amit. Ilyenkor persze jól jön a „nem érdekel, mit gondolnak rólam” duma, ami viszont már őszintétlen.
- ha nem tudunk mindent – pedig ez már csak így marad, hiszen képtelenség minden témában otthon lenni egy embernek. Igaz, mint tudjuk, vannak olyanok, akik mindent (is) tudnak. A másik oldalon találjuk azokat, akik mindig csöndben vannak, nagyon sejtelmesek, mintha tudnának valamit, de azt magukban tartják. Ezek az emberek egyáltalán nem mindig bölcsek, és nem is biztos, hogy bármit is tudnak. A lényeg azonban, hogy ha valamit nem tudunk, merjünk kérdezni, és ne érezzük kellemetlenül magunkat amiatt, ha nem tudunk hozzászólni több témához se. Az évek múlásával fog ez változni, de mindent akkor sem fogunk tudni.
- ahogyan éljük az életünket – és már le is írtuk a lényeget: az „életünket”. Mindenki csak a saját életét tudja élni. Sem a barátnőnk, se a kollégánk, jóakarónk vagy szüleink nem tudnak a mi bőrünkbe bújni, soha senki nem fogja helyettünk megélni, érezni a pillanatokat, a kapcsolatokat, az egyes szituációkat, a döntéshelyzeteket, az érzéseinket. Csakis egyedül mi. Csak mi tudjuk, mi tesz minket boldoggá. Minden döntésünk eredményét mi fogjuk élvezni vagy megszenvedni. Senki más. Ahogy a saját testünkkel, lelkünkkel is mi rendelkezünk. Minden egyes cselekedetünk – akár jól esik, akár szenvedést okoz – a mi életünk tanítója, ezért fontos átgondolni minden egyes döntést. Nem biztos, hogy mindegyik jó lesz, de egy idő után anélkül is fogunk tudni jó irányba menni, hogy a válaszút előtt segítséget kérnénk. És ez a lényeg. Saját tapasztalatokra hagyatkozva, önismeret azon fokára jutni, hogy örüljünk tökéletlenségünknek és annak, hogy vannak döntési helyzeteink.
- ha változtatni szeretnénk – ne rettegjünk attól, hogy mit szólnak majd mások. Amikor valami már túl szűk, szabadítsuk ki magunkat a szorításából. Legyen ez párkapcsolat, munkahely vagy bármi, ami ilyen érzést kelt bennünk. Előfordulhat, hogy valamibe már annyira beleszürkültünk, hogy ideje életmódot váltani. Ne féljünk attól, hogy ez milyen traumát okoz a környezetünknek. Mi érezzük, hogy belefásultunk a hétköznapokba és szükségünk van némi kikapcsolódásra, feltöltődésre. A változás lehetősége új perspektívát hoz önismeretünkbe, mert megtapasztalhatunk általa egy másik „ént”.
Szóval ne kérjünk bocsánatot azért, mert élni szeretnénk. A létezés öröme mindannyiunknak jár, persze mindig szem előtt tartva a határokat, ami a közösségi létből fakad. Minél több boldog ember születik, annál érdekesebb, színesebb társadalom fejlődik ki belőle. Kezdjük el ma, hogy legyen szerethető a holnap.