Van ami van
És van ami egyáltalán nincs
és ami mégis sokkal inkább jelen van
mint az ami van
(Jon Fosse: Én vagyok a szél)
Jon Fosse a kortárs norvég és a világirodalom egyik legjelentősebb alakja 2007-ben írta Én vagyok a szél című kétszereplős drámáját, amit tavaly nyáron a TRIP Hajón láthatott először a közönség. A Szabó K. István rendezésében, Fazakas Júlia és Szorcsik Kriszta szereplésével színpadra állított műnek ideális helyszínt biztosító hajó ideiglenes „forgalomból való kivonását” követően az RS9 Színház fogadta be a hagyományos színházi élménynek semmiképp sem nevezhető előadást.
A nyílt tengeren céltalanul hánykolódó bárkában ketten vannak: az Egyik és a Másik. Névtelenül, nemtelenül. Közös nevezőjük a Magány. Szófoszlányok, gondolat-reminiszcenciák utalnak valami élhetőre, valamiféle vágyképre, de erős a sodrás, és egyre vonzóbb a mélység. Ebben a párbeszédben minden emberi benne van, még a remény is, hogy partot érnek, hogy megszűnik az ingadozás, egy másik távlat ígérete… új láthatár.
„Lehozott az életről.”- fogalmazott az egyik néző az előadást követően. Talán nem ismerte előtte a szerzőt, máskülönben nem lepte volna meg a skandináv zseni tudatalattinkban kurkászó, melankolikus stílusa. Való igaz, nem mindenkinek és nem minden életszakaszban ajánlott Fossét olvasni vagy nézni. Viszont, aki egyszer megismeri, nem felejti el a nevét, ami mellett nem véletlenül szokott felmerülni Samuel Becketté. A filozofikus, mély vonal itt is erős.
Nehéz, igazán nehéz egy ilyen színházi élményről írni. Mert nagyon személyes minden, amit ad. Olyan gondolatokat közöl, amik csak nagyon ritkán hangzanak el a mindennapokban, amiket leginkább csak magunkkal szoktunk megbeszélni, vagy maximum azzal a személlyel, aki nagyon ismeri legbensőbb énünket. Akivel félszavakkal kommunikálunk.
Szűkszavú, szorongásos állapotok előidézésére is alkalmas szöveg, cselekmény és tájékozódási pontok nélküli drámaiság. A Fazakas Júlia és Szorcsik Kriszta által életre keltett szereplőkről is csak annyit tudunk biztosan, hogy céltalanul bolyongó két nő, de azt is elfogadnám, ha kiderül, ők egy személy. A két színész játékáról csak a szokásos magasztaló panelek jutnak az eszembe, és ez kínos. Pedig tényleg elképesztő, amit a színpadon csinálnak. Jól áll nekik a szerepük, jól állnak egymásnak. Végig hitelesen flörtölnek – néha az élettel, többet a halállal. És közben végig magát keresi a néző. Akkor is, ha nem tud róla.
Mert mindenki ugyanabban a bárkában hánykolódik, ami hol a csendes nyílt vízzel van körbevéve, hol vihar tépázza vitorláit. És néha kiköt. A világítótornyot viszont mindenkinek magának kell megtalálnia.
Az alkotók Kovács Ágnes Anna emlékének ajánlották a darabot, akinek a hangja a záró dalban is felcsendül. Aki végül a békét ígérő végtelent választotta, és egy pillanatra olyan könnyű lett, mint a szél.
Az Én vagyok a szél egy nehéz, ugyanakkor gyönyörű, mély darab az emberi lélek törékenységéről.
Kíváncsi voltam, hát megkérdeztem a két színésznőt, számukra mit jelent, mit ad az előadás.
„Valami letisztulást, a magányban való feloldozást és leginkább az életben való hitem megerősítését. Mert jöhet vihar, hullám, törött árbóc, süllyedés, csapás, hiába kötéltánc az élet, végig kell táncolni azon a kötélen…”
Fazakas Júlia
„Hogyan kell jól segíteni? Tudok-e?
Mikor van az, amikor nyugodt szívvel azt mondhatom, hogy megtettem, amit tehettem, de most már el kell engedni: problémát, helyzetet, embert. És ezzel segítek a legtöbbet a másikon és magamon is.”
Szorcsik Kriszta
A következő előadás Facebook eseménye: RS9 Színház
Fotók: Palotai Misi Forrás: Fazakas Júlia