Vivian Maier fotós életét rekonstruálja Gaëlle Josse: Egy asszony ellenfényben című könyve, mely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg Magyarországon.
A kiemelkedő tehetségű, különös személyiséggel bíró alkotó saját fotóinak zömét nem is látta. A francia-osztrák származású amerikai fényképész ugyanis nevelőnőként dogozott, és emellett hobbiból fotózott szenvedélyesen. New York és Chicago utcáit járva az elesetteket, az amerikai álomból kirekesztetteket örökítette meg nagy érzékenységgel. Munkáit csak halála után fedezték fel, sokáig egy raktár mélye rejtette fotóklisékkel, filmtekercsekkel, negatívokkal teli dobozait. A szerző rendkívüli empátiával vázolja föl egy magányba és anonimitásba menekülő nő portréját, éles fényt vetve nyugtalanító és rendhagyó sorsára, mert amilyen fényes hírnév övezi ma Vivian Maier nevét, olyan sötét homály fedte az életét.
Részlet a könyvből
CHICAGO, EGY ÚJ ÉLET KEZDETE
Vivian számára elérkezett az újabb elválás ideje, az új életé, amely több mint fél évszázadig tart majd. 1956-ban New Yorkból Chicagóba költöözik. Látjuk magunk előtt, amint ott áll a Grand Central Station árkádjai alatt egyedül, az örökös szürke vagy bézs kosztümjében, egyszerű bőröndjével a kezében a körötte ide-oda izgatottan rohanó emberek tömegében. Lassan megtalálja a vágányt, amelyet megkeresett a hatalmas jelzőtáblán, nem siet, van még ideje. Senki sem jön, hogy megölelje, hogy jó utat kívánjon, vagy esetleg egy üveg vizet vagy képes újságot vegyen neki.
A reggeli fény ferde sugárban hatol be a pályaudvar hatalmas ívelt üvegablakain. Feje fölött a mennyezet freskóin csillagképek és ezernyi festett csillag. Van-e közöttük legalább egy, amelyik vigyáz rá? Olyan út ez, amelyről nincs visszatérés.
Nyolcszáz mérföld északnyugatra, a Michigan-tó partja felé. A „szelek városa”, ahogy hívják télen-nyáron szélsőséges hőmérséklete miatt. Chicago lesz az ő városa, haláláig.
Nem tudjuk, mi késztette erre az útra. Egy állásajánlat? Komoly fiatal lányt keresünk, azonnali munkakezdéssel… Vagy ő döntött úgy, hogy végleg eltávolodik azoktól, akik még megmaradtak a családjából? De ismerjük Vivian függetlenségét és bátorságát. Néhány ruha, fényképekkel teli dobozok, kontaktmásolatok, könyvek, képes újságok, mindenféle iratok és dokumentumok, melyeket felhalmoz anélkül, hogy bármit is kidobna, a fényképezőgépei, néhány filmtekercs. Ez minden csomagja, amit felad. New York immár mögötte van, egész addigi életével, nem tér vissza ide többet. Ha valami visszatartotta volna, az
Berthe Lindenberger, nagyanyja barátnője, akivel szoros kapcsolatban volt. Anyját és nagyanyját pótló, szeretetteljes, megnyugtató valaki. Vivian is hűséges természet. Egész életében keresi, hol horgonyozhatna le. Berthe halála után már nincs semmi, ami New Yorkhoz kötné.
Munkásságában nagy teret szentel az idős asszonyoknak. Semmit sem fényképezünk véletlenül. Egy művész örökké azt keresi, ami kísérti,
kínozza, gyötri, semmi mást. Vivian Maier elsősorban művész, még ha ezt nem állítja is magáról. Kenyérkereső munkája szükséges számára,
de csak mellékes elfoglaltságként. Nem nevelőnő, aki szórakozásból fényképez, hanem művész, aki beéri egy kenyérkereső munkával. Objektív kérdése. Nézőpont kérdése. Hogy műve titokban marad, nagy része nem látható, még saját maga sem látja, hogy sosem próbálja bemutatni, eladni, kiállítani, az megint más kérdés. Egy talány, amit koncentrikus körökben közelítünk meg.
A könyv oldala a Corvina Kiadó honlapján