Kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
Manapság ritkaság számba megy, ha két vagy több generáció együtt él. Legtöbben talán nem is tudnánk az ismeretségi körünkből egy-két esetnél többet felsorolni, ahol szülők-gyermekek-unokák egy fedél alatt élik mindennapjaikat. Pedig, a múlt század elején született korosztály számára még teljesen elfogadott volt ez a családi forma.
Különösen faluhelyen volt jelentősége ezeknek a vérrokoni szerveződéseknek, hiszen ahol nagycsaládról beszéltek (28-30 fő), ott komoly gazdasági és társadalmi erő húzódott meg. A család vezetője a rangidős nagyapa vagy apa társadalmilag is köztiszteletnek örvendett, ám sokkal nagyobb volt a családon belüli tekintélye. Ő felelt a família jólétéért, kiosztotta a munkát és képviselte érdekeit. Hatalmában állt kitagadni azt a családtagot, aki vétett saját törvényeik ellen. Jelenlétében a női rokonok nem szólíthatták meg és nem nevethettek. Nagyanyám sokszor mesélte, hogy a közös étkezések alkalmával síri csendben kellett maradniuk, úgy, hogy még az evőeszközök sem csörrenhettek össze. Mindannyiuknak meg volt a maga dolga, amivel hozzájárultak a család gyarapodásához. Kalákában működtek, ami azt is feltételezte, hogy a falun belül is segítették egymást a házak népei. A legnagyobb előnye talán pontosan ebben volt, hiszen tudták, bármi is adódik, számíthatnak egymásra. Az asszonyok megteremtették az érzelmi hátteret és maximálisan kiszolgálták, segítették férjüket a család irányításában. Gondoskodtak a rokonok ellátásáról, az utódok neveléséről, és tanították az utánuk érkező nemzedéket hagyományaikra, hitre és erkölcsi értékrendre. Ezzel biztosították a család hosszú távú működését. Míg a nagyszülők feladata a családi értékek továbbadása, az életre nevelés és egyfajta ősi világkép átadása volt.
Persze nem volt minden ennyire idilli, hiszen voltak kitaszítottak, lázadók és anarchisták, akik számára mindez egyenlő volt a szabadságuk elvesztésével és inkább a hagyományos családi köteléken kívül keresték boldogulásokat. Sokan beköltöztek a városba, ahol senki soha sem kérdezte meg tőlük honnan jöttek és mit akarnak. Munkát találtak maguknak és a polgári életben keresték azt, amit a paraszti létben nem találtak. Önállóan dönthettek sorsuk felett és senkivel szemben sem volt elszámolnivalójuk. Ezzel tulajdonképpen elindították a több generációs modell felbomlását.
Azt hiszem, a mai ember számára már elképzelhetetlen ez a fajta életstílus. Tudom, vannak kivételek, de kevésbé jellemző ez a felállás. Ahol még működik, ott is sok a súrlódás és a nehézség. Hiszen az öntudatra ébredéssel egyenes arányban nő az ego egyénre gyakorolt hatása. Ma már az önmegvalósítás kerül előtérbe és minden egyéb háttérbe szorul. A nők karriert akarnak, és már nem szeretnének szimplán háziasszonynak lenni. Úgy érzik, többre hivatottak annál, hogy a férjüket szolgálják és a családtagjaik rabszolgái legyenek. Ettől a hozzáállástól pedig igazán távol áll a generációk együttélése. Hol férne bele egy céltudatos nő életébe az öreg szülőkkel való foglalatosság? Maximum, ha a gyerekekre kell vigyázni és a bébiszitter nem ér rá.
Nem ez az egyetlen ok a nemzedékek különválására. Sokszor maga a szülő az, aki viselkedésével megnehezíti a közös fedél alatt élést. Amikor gyermeke új családot alapít, elveszíti korábbi pozícióját és nem tud mit kezdeni a megváltozott helyzettel. A rosszul megélt státusz, az elengedés hiánya, a nélkülözhetetlenség illúziója okozza azt a fajta társadalmi sztereotípiát, hogy jobb távol, mint közel. Hiszen, ha a szülő mindent jobban tud, mindenben részt akar venni és mindenbe bele akar szólni, azzal csak akadályozza a fiatalokat saját világuk önálló felfedezésében. Lélegezni sem engedi őket, így nem csoda, ha a gyermek minél messzebb menekül a szülői fennhatóságtól.
Többek között hasonló okok miatt alakulhatnak ki olyan fájdalmas, lélekölő helyzetek, ahol az idős szülő magára maradva tengődik egy öregotthonban, rosszabb esetben egyedül valahol egy lakásban és élete hátralévő részében azt várja, hogy valaki rányissa az ajtót.
Mi kellene ahhoz, hogy újra képes legyen a ma embere együtt élni a szeretteivel? A válasz, azt hiszem, a kölcsönös tiszteletben, az alázatban, az empátiában, és az egymás emberi nagyságának elismerésében keresendő.
Teréz anya nyilatkozta egyszer: „Könnyű azt szeretni, aki távol van és mennyire nehéz azt, aki közel.”