Felhúztam a korcsolyámat, majd lassú, vontatott mozdulatokkal bekötöttem a fűzőt, végig szigorúan a vékony szálakra meredve. Amint végeztem, kifáradva dőltem hátra, mintha kilós súlyokat kellett volna megemelnem.
A zsivaj távoli masszává olvadt, a látvány pedig elhomályosodott előttem. Bár a fedett pályát hideg uralta, homlokomon egy izzadságcsepp gördült le.
Összeroskadva ültem, míg meg nem fújták a pálya megnyitását jelző sípot.
A lábam remegni kezdett, ahogy a kordonba kapaszkodva felhúztam magam a padról. A hosszú évek alatt lezajló edzések eredményei mintha semmivé váltak volna abban a pillanatban, ahogy a lábamra álltam. Remegni kezdtem, egyre erősebben, aztán testem elzsibbadt, és csak álltam, görcsösen markolva az állvány szélét.
– Az első óra kezdődik… most! – A kiáltás felrázott, a zsibbadás pedig elillant, ahogy visszatértem a jelenbe, a tömeg közé. A kapuk kinyíltak, a sokaság pedig betódult.
Gyerekzsivaj kúszott a fülembe, a jégre igyekvők zaja, a puffanásoké és kacajoké. A körpályát ellepték a családok, a padokon már csak néhány telefonját nyomkodó anya maradt. Behunytam a szemem.
Az ujjaim görcsösen kulcsolódtak a kordon pereme köré. A lábam már a szívem rohanó dobogásával remegett egyszerre. De nem állhattam ott tovább.
Magamban számolva, egyesével fejtettem le az ujjaimat a hideg állványról. Egy perc múlva már a levegőben volt a kezem, pár centire a perem fölött. Aztán araszolni kezdtem.
Próbáltam a szívverésemet lassabb lélegzetvétellel csillapítani, de levegő után kellett kapkodnom.
Azt hittem, a kórházi ágy szélén ülve már átéltem a halálos és igazi félelmet, de ahogy a jégpálya szélére értem, az akkori érzések lenyomata pillanatok alatt eltörpült a most tapasztalt, mindent elsöprő félelemhullám mellett.
Már egész testemben remegtem, de csak a pályát láttam magam előtt. Tudtam, hogy addig nem fogok innen elmenni, amíg rá nem lépek a jégre, és mikor végül minden maradék erőmet megfeszítve megtettem, olyan erő szabadult fel bennem, amint soha nem tapasztaltam még.
Kábultan néztem körül.
Egy apa siklott el előttem, a gyerekét húzta maga után szlalomban, aki folyamatosan sikongatott. Az apa nevetett. Az anyjuk valószínűleg a padon unatkozott, nem ártotta bele magát a dolgokba. Bizonyára sosem korcsolyázott, és fogalma sem volt róla, hogy mi is az az Axel Paulsen-ugrás vagy a
Halálforgás. Szerencsésebb volt, mint ahogy valaha felfoghatta volna.
Az első méterek voltak a legnehezebbek. Úgy küzdöttem magam előre, mint egy földön kúszó haldokló katona. Aztán felgyorsultam. Magamtól nem lettem volna rá képes, de a pálya lejtett egy kissé az egyenetlen talaj miatt. Zsibbasztó érzés volt leérni a háromméteres lejtő aljára, és még borzasztóbb volt tudatosítani, hogy most felfelé kell mennem.
Izzadságcseppek csordultak végig az arcomon, majd a nyakamon, míg a kezem reszketett a hidegtől.
Ha nem löktek meg volna hátulról, talán sosem indultam volna meg. Így azonban csúsztam egy fél métert, aztán a jobb lábam ösztönösen mozdult, mikor a lendület már kifogyott. Akkor is, mikor az agyam már elhatározta, hogy ebből semmi nem lesz, még mindig automatikusan működött. A bal lábam sem engedelmeskedett az akaratomnak, mozdult tovább, és felváltva cserélgették egymást, előretaszítva engem a jégen.
Csak akkor vettem észre, hogy könnyek csatlakoztak az izzadságcseppek mellé, mikor a szájamba csöpögött a sós víz. A szemem elhomályosult, mégis tisztán láttam magam előtt a célt.
A lábaim máris úgy sajogtak, mintha egy egész maratont futottam volna le. A testem lezsibbadt, és azt követelte, hogy álljak le, valami mégis tovább vitt. Megbotlottam, de nem estem el, a sok évnyi gyakorlatból fakadó ösztönös mozdulat csodával határos módon taszított vissza a rendes tartásba.
Már nem bírtam elnyomni a zihálásom, ami a hatalmas zsivaj ellenére is a fülembe csengett. Grimaszba torzult az arcom, de ahogy az elején elindulni, most megállni voltam képtelen.
Az arcom izzadságban és könnyben fürdött, míg a bensőmet félelem fagyasztotta le. De odaértem.
Alig láttam valamit a könnyektől, mikor felemeltem a fejem, hogy a falra nézzek. Remegő kezemmel megtöröltem a szemem, és csak azután voltam képes tisztán kivenni a képeket.
Ismeretlen és ismerős emberek mosolyogtak le rám a falról, az első ütés mégis akkor érte a szívemet, mikor a legfrissebb képhez jutottam.
Szőke hajú nő. Szigorú, de jóságos arckifejezés, tiszta tekintet.
Valahol mélyen arra számítottam, hogy rögtön zokogásban fogok kitörni. De nem így történt. Bár a szívem rettenetesen sajgott, a könnyek furcsamód valahogy inkább elapadtak.
Az idő lelassult, és hosszú ideig csak álltam. Nem tettem semmit. Csak álltam és néztem.
Aztán kihúztam a hátam. Elengedtem a kezem, amit eddig görcsösen markolásztam a kabátom szélét, letöröltem a könnyeimet, majd a combom mellé engedtem a karom. Felemeltem az állam, hogy még egyszer megnézzem a képet, és elolvassam az alatta lévő írást.
Békeffy Rita – 1982 – 2021. Olimpiai érmes, díjnyertes korcsolyázó. Az egész ország gyászolja, emlékét örökké őrizzük.
Belégzés, kilégzés.
A könnyek lassan eltisztultak a szememből. Mély levegőt vettem, és ahogy friss oxigén jutott a tüdőmbe, rádöbbentem, hogy egy teljes év óta nem éreztem magam ilyen erősnek.
– Mit szólsz, anya – suttogtam magam elé. – Apának igaza volt, így tényleg jobb. Most, hogy már lefutottam a tiszteletköröd.
