„…áll az idő, nem történik semmi, és mégis a szemünk előtt vonul fel a világ.”
Az Athenaeum Kiadó 2021-ben útjára indított Érzelmes klasszikusok sorozatában jelent meg Gustave Flaubert Érzelmek iskolája című remekműve. Az önéletrajzi ihletésű, eredetileg 1869-ben megjelent regény kifinomult nyelvezetéhez jól illik újonnan kapott köntöse, a gyönyörű borító, de amiért érdemes hosszabb időre is a kezünkbe venni, azt a vaskos könyv oldalai rejtik.
A modern regény nyitódarabjaként is szokták emlegetni a kortársai körében korántsem osztatlan sikert aratott művet, melyet vehetünk éppúgy a romantika kicsúfolásának, mint egy a friss szelek jöttét beharangozó, realista ábrázolásmóddal megírt lélek- és korrajznak. Akaratgyenge, életükben csupán végig mellékszerepet játszó karaktereket találunk a történetben, akik csupán szemlélői a körülöttük zajló eseményeknek, amelyeknek akár részesei is lehetnének. Ha úgy veszem, ez a leírás bármelyik történelmi korban alanyára találhatna, mégsem tudom elhessegetni a napjainkra is jellemző apatikus állapotokat. Különösen, hogy a történet hőse a 1848-as forradalom tavaszán esik szerelembe, majd csalódik benne éppúgy, mint a szerelemben.
„Flaubert realista művével az irodalom kifinomult eszközeivel bírálatot mond a korról, önmagáról s nemzedéktársairól, akik csak kiábrándult és tehetetlen szemlélôi voltak az eseményeknek.”
A történelmi háttér és annak az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása csöppet sem úgy jelenik meg Flaubert művében, mint ahogy azt megszokhattuk. Szakítva a romantikával, itt nem találunk a sorsukba beleálló, magasztos eszmékért, a szerelemért vagy szabadságért életüket és vérüket áldozó ifjak. Helyette egy olyan ember életútját követhetjük nyomon 18 éves korától, akiben hiába gyúlnak mély érzelmek egy asszony iránt, nem tesz semmit saját boldogságáért, sem a társadalmi haladásért. Frédéric – Legeza Ilona szavait idézve: végletesen enervált, tehetetlen és passzív, inkább kis- és középszerű figura, aki nemhogy nem alakítja sorsát, de a körülötte zajló események sem képesek megadni neki azt a löketet, amik végre cselekvő állapotba kerítenék.
„Flaubert markáns regénye, maró iróniával visszatekintő rajz nemcsak a francia 19. század közepéről, de a mindenkori ifjúság ábrándjairól, a fiatalkori vágyak szükségszerű beteljesületlenségéről is.”
A regény Magyarországon Gyergyai Albert fordításában jelent meg. A műről Babits Mihály a következőképpen írt:
„Flaubert művészete bizonnyal nem praktikus vagy erkölcsi célok eszköze: de eszköze az élet önismeretének, s az önismeretben való teljes kiélésének, s egyik könyvére sem illik ez annyira, mint az Éducation Sentimentale-ra.
Az élet önmagára-eszmélése bizonyos értelemben a regényírás általános céljának nevezhető […] az Érzelmek Iskolájában minden leírás és hangulat csak, szinte, mondom, tudományos pontossággal helyére állított része és eszköze egy nagy Megismerésnek, mely mélyebb és intenzívebb, de nem kevésbé szigorú a tudományos megismerésnél.”
RÉSZLET A KÖNYVBŐL
Első rész
Ezernyolcszáznegyven őszén, szeptember tizenötödikén reggel, a Ville-de-Montereau nevű hajó hatalmas füstfelhőket hányt, útra készen a Saint-Bernard rakodópart előtt.
Utasok jöttek, lélegzetvesztve; kötelek, hordók, ruháskosarak álltak a sietők útjába; a matrózok nem feleltek senkinek a kérdésére; az emberek egymásba ütköztek, a csomagok magasra zsúfolódtak a két hajókerék között, s minden zajt elnyelt a sivító gőz, amely a bádoglapok közt kiszökkenve fehér felhőbe takart mindent, míg elöl a jelzőharang szünet nélkül csengetett.
A hajó végre nekiindult, s a két part, tele raktárakkal, műhelyekkel és gyárakkal, úgy futott el jobbról-balról, mint két széles, kigöngyölt szalag.
Egy hosszú hajú fiatalember, aki tizennyolc évesnek látszott, s egy albumot tartott a hóna alatt, ott állt a kormány mellett, mozdulatlan. A ködön át ismeretlen tornyokra és palotákra bámult; aztán egy végső tekintettel magához ölelte a Saint-Louis szigetet, a Citét és Notre-Dame-ot; s amikor egész Párizs eltűnt, még egyszer hangosan felsóhajtott.
Az ifjú Frédéric Moreau, aki csak nemrég érettségizett, hazatartott Nogent-sur-Seine-be, ahol két hosszú hónapig kell még sorvadoznia, mielőtt majd „a joghoz fogna”. Az anyja, szűkre mért útiköltséggel, elküldte Le Havre-ba, a nagybátyjához, akinek az öröksége, remélte, Frédéricre száll; a fiú csak tegnap jött vissza; s ha már nem maradt Párizsban, legalább azzal kárpótolta magát, hogy a leghosszabb úton ment haza.
A zsibongás lecsillapult: mindenki elfoglalta a helyét; néhányan, hogy fölmelegedjenek, odaálltak a gép köré, s a kémény fekete füsttaréja lassan, ritmikusan tört fölfelé; a rézlapokon harmatcseppek folytak, a fedélzet egyre ingott valami belső rázkódástól, s a két kerék gyors forgással paskolgatta a vizet.
A folyó mentén fövenyes part húzódott. Olykor egy-egy tutajjal találkoztak, amely mindjárt libegni kezdett az erősebb hullámverésben; vagy egy bárkával, vitorlák nélkül, amelyben egy halász ült; aztán a tévelygő párák szétfoszlottak, majd a nap is kisütött, a domb, mely jobbról követte a Szajnát, lassanként aláhanyatlott, s újabb domb tűnt fel, még közelebb, a folyó szemközti partján.
A dombtetőt fák koronázták, alacsony, olaszos tetejű házak között. Mindegyik előtt lejtős kert volt, új falakkal, vasrácsokkal, gyeppel, melegházakkal tagolva, s itt-ott muskátlis cserepekkel, szép, szabályos rendben a teraszokon, ahova ki lehetett könyökölni. Nem egy utas irigyelte e csinos és oly nyugalmas házikóknak gazdáit, s szívesen élt volna bennük akár élete végéig, egy jó biliárdasztallal, egy csónakkal, egy asszonnyal, vagy valami más ábránddal. A hajózás új öröme megoldta a nyelveket. A tréfásabb kedvűek máris élcelődni kezdtek. Sokan hangosan énekeltek. Mindenkinek jókedve volt. Itt-ott vígan pálinkázgattak.
Frédéric a szobájára gondolt, amelyet majd a fővárosban bérel, aztán egy drámavázlatára, képtervekre, jövendő szenvedélyekre. Úgy érezte, hogy kiváltságos lelke boldogabb életsorsot érdemelne. Magában bús verseket szavalt; a fedélzeten gyors léptekkel járkált; elment a végéig, oda, ahol a hajóharang állott, és az utasok és matrózok közt egy beszédes urat látott, aki egy parasztasszonnyal enyelgett, miközben fesztelenül babrált az asszony mellén csüngő aranykereszten. Talán negyvenéves volt, jól megtermett, göndör hajú férfi. Erőteljes derekára fekete bársonykabát feszült, batisztingén két smaragdgomb fénylett, s széles fehér nadrágja furcsa, kék rajzokkal díszes piros bagaria csizmára hullt.
Forrás, könyvrendelés: Athenaeum Kiadó