Maár Gyula Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró Prés című 1971-es filmjében a hatalom, egzisztencializmus pszichológiáját elemzi egy különös történetbe bujtatva. A drámában erős, filozofikus gondolatok, párbeszédek hangoznak el, az alábbi néhány perces monológ önmagában is eltalálja az embert.
„Tulajdonképpen megértem, hogy leszakadtál mindenről, de semmiképpen nem lehetett egyetlen pillanat. Ez csakis egy hosszú folyamat eredménye. Kicsit érzékeny vagy. Lehetséges, hogy semmi más nem történt csak, hogy életedben először megkísértett az értelmetlenség. Nem véletlenül téged kísértett meg, hiszen te vagy közöttük a legértelmesebb.
Már pedig az nem marad büntetlenül…
Az értelem feljebb csavarja a lángot. A nagyobb láng előbb emészti el önmagát.
Túlléptél azon az állapoton, amelyet mámor állapotnak nevezek. Persze lehetséges, hogy ez a fogalom ugyanannyira pontatlan, mint amikor te azt mondod, hogy eljött egy pillanat.
Mámor állapotnak azt nevezem, amikor még lényegileg öntudatlanok vagyunk és az életünk értelmét azokban a funkciókban keressük, amelyeket kézhez kapunk.
Igen, ez a mámor állapot. Talán közelebb kerülsz a dologhoz, ha azonosulást említek. Igen, ez talán kevésbé erőltetett… Az ember azonosul a szerepével. Átveszi a világ értékrendjét.
Jól akar tanulni. Családapa akar lenni, vagy háziasszony, vagy színész, vagy orvos, vagy katona. Csinálja mindazt, amit kell, és ahogy kell…
Azután kezdi megismerni az értelmetlenséget: Miért csinálom így, és miért nem másként?
Miért gondolom, hogy éppen az a szerep az enyém, amelyet a lehetőségeim adtak.
Érted mire gondolok… Ezek a bizonytalan kérdések indítják meg azt a folyamatot, amelyet nem tudok máshoz hasonlítani, mint a rákhoz… A lélek rákja… (a szorongás)
Ha eluralkodnak a kétségeid, már nagy baj van…
Már pedig a mámor állapotot az azonosulás… követi az elszakadás… az elszakadás mindattól, ami az életünket jelenti… Akkor aztán értetlenül nézünk a feleségünkre, a férjünkre, a gyerekünkre, a beosztottunkra az elöljárónkra, a fajtánkra, az ellenségre.
Összemosódnak a fogalmak…
Elvesztik korábbi szilárd körvonalaikat… és mi ott állunk szétmállott fogalmakkal…
De nem is állunk, mert ilyenkor – jól mondod – az ember leszakad, kiröpül a világűrbe, társtalanná lesz és magányossá. Didereg. Nem használhatok erre jobb kifejezést. Az ember didereg és fél. Egyetlen olyan erőt nem tud megnevezni, amely visszahúzná a régi kötelékbe, mert a régi kötelék már nem vonzza többé. Az ember didereg és lelkiismeret furdalása van.
Hogyan is történhetett meg velem mindez? Hátha én vagyok a hibás? Hátha bűn volt, hogy felfedeztem: Nem vagyok azonos mindazzal, amivel azonosnak kellene lennem.
Bizonyára bűnös vagyok… Mert különben nem lenne olyan irtózatos a büntetés…
Ez a lebegés… szörnyű gyötrelmekkel jár… mert érzed.. nincs…honnan… megújulnod…
Nincs másik világ… Felemelkedni annyi, mint kikerülni az erőtérből. Így érzed… és pokolian kínlódsz… Vacogsz…
Mint te most, kedvesem… Áhhhh….
Az előbb túloztam, amikor azt mondtam, hogy az ember kiröpül a világűrbe… mert ebből az állapotból mégiscsak van visszatérés. Csakhogy ez egyáltalán nem örömteli… Az okos emberek legtöbbje átesik a fertőzésen. A legtöbbje egyszer csak leválik arról, amit csinál. Aztán’ didereg… Aztán’ visszakullog… Visszasompolyog, és azt mondja: úgy látszik, nincs más.. ezt kell csinálni. Cinikussá lesz. Megkopik a lendülete és fogát összeszorítva harcol a régi fogalmak morzsáiért. Csinálja, ahogy lehet… Én nem ezt tanácsolom neked. A világért sem. Én azt mondom, hogy maradj a világűrben.. Vedd tudomásul, hogy nem tudsz azonosulni. Ha ezt megérted, ha ez nem zavar már többé, ha soha nem akarod visszaszerezni az elveszett dolgokat, akkor hirtelen szabaddá leszel. Alkalmassá válsz mindenre. Semmiben sem hiszel. De végrehajtója lehetsz bárminek. Semmi sem érdekel… de nem is akadályoz semmi… Nem zavar többé a világ… Maradj te csak az űrben. Lebegj.. De ne érezz lelkiismeret furdalást, csak lebegj. Ezt kell tudnod ahhoz, hogy most felkelj! Ha most felkelsz, még nem történt semmi jóvátehetetlen, még magunkhoz ölelhetünk… Csak te fogod tudni a titkodat. Csak te fogod tudni, hogy örök lebegésben csinálsz mindent. Mindent… amit azok kérnek tőled, akiket még tartanak a kötelékek.. akik kevesebb szabadsággal élnek, de jobban ismerik a teendőket…
Kelj csak fel szépen!”
Törőcsik Mari előadásában: