A romantikus vígjátékként beharangozott Jöjj el napfény! című filmet, műfaját tekintve inkább a drámákhoz sorolnám. Az európai filmfesztiválokon nagyon jól szereplő francia alkotás le se tagadhatná, hogy a forgatókönyv és a rendezés (Christine Angot és Claire Denis) női lelkeket takar. Nincs is ezzel semmi baj, kivéve, hogy erősen egyoldalúan mutat be egy túlságosan is jelentős, létező, aktuális problémát. A női-férfi párkapcsolatokról van szó, azon belül is a negyvenen túli, egyedülálló párkeresők olykor szélmalomharcnak tűnő játékáról.
A főszereplő negyvenes (az ötvenhez inkább közelebb álló), elvált képzőművész szerepében Juliette Binoche-t láthatjuk, aki miatt eleve megelőlegeztünk a filmnek egy fél sikert. A téma, valljuk be, szintén kiváló: szerelem, párkapcsolat válás után. Az egyetlen kérdés, mielőtt beültem volna a moziba, az volt bennem, hogy vajon mélylélektani módon ábrázolva vagy szórakoztató stílusban fogom megkapni a miértekre a választ. Érdekes módon az eredmény: egyik sem és mindkettő.
Ugyanis egy nagyon bevállalós, nagyon őszinte, időnként túlságosan is életszagúra sikeredett film született, amiből tulajdonképpen nem hiányoztak a poénok, mégsem szórakoztam jól. Hogy elgondolkodtató volt -e a történet? Igen, olyan tekintetben mindenképp, hogy ráismertem karakterekre, részleteiben felismerni véltem egykori saját rossz döntéseimet (pedig még 40 se voltam). Furcsa volt kívülről rálátni az ily módon olcsó játéknak tűnő játszmákra, rájönni, hogy a valóságban tényleg ilyen defektesek az emberek.
Én egy nagyon szomorú mozinak írnám le a történetet. Az a baj, hogy nagyon őszinte. Óriási reflektorfénnyel világít rá, hogy milyen hülyék vagyunk, mennyire össze van zavarodva a lelkünk. A férfiaknak és nőknek egyaránt. Csak mindkettőnek máshogy. Eléggé jól eltalált pasi karaktereket sikerült vászonra vinni. Megtalálni köztük a tipikus gusztustalan fajta férfit a dúsgazdag bankár személyében, a teljesen meghasonlott, „azt sem tudom mit akarok” típusú helyes lelkis pasit (a legrosszabb fajta, mert képes évekig cicázni a nővel) aztán ott van az egyszerűbb ösztönlény, aki mellett akár jól is érezhetnénk magunkat, de túl kevésnek találjuk egy idő után. Sokféle férfi tűnik fel a filmben (fele nyilván nős), és számuk növekedésével arányosan zavarodik össze az ötven felé járó nő.
Talán el lehet attól vonatkoztatni attól, hogy nem átlagember, hiszen művész. Talán nem. Talán csak azt kell nézni, hogy mindenki csak szerelemre, társra vágyik, ahogy ő. Valószínű (legalábbis reménykedem benne), hogy annyira azért nem zavart a nők többsége, mint ő. Ami viszont furcsa volt – és nyilván van jelentősége, hogy a rendező így döntött -, hogy csupán néhány percre említődött meg, az is csak a film felén túl először, hogy a nőnek van egy 10 éves kislánya. A kérdés adódik: mennyire lehet ma különválasztani az anyát és a nőt, amikor párválasztásról van szó? Nyilván kultúránként is eltérő lehet erre a válasz, és persze a 21. században élünk, divat hangoztatni, hogy teljesen elfogadott, hogy a nőnek is megvan a joga a „szórakozáshoz”, de valljuk be, azért nem ilyen egyszerű a kérdés.
Ugyanis a nő nem csak ágymelegítőre vágyik (még ha a filmben Binoche nem is tudja kettéválasztani a szexet a szerelemtől), nem azért sír éjszakánként, ahogy a filmben is hangsúlyozzák. Mégis, egy egész percet se szentelt a gyerek kérdésnek a rendező. Ennek oka elgondolkodtató, ahogyan az is, vajon miért áldozott (szerintem) indokolatlanul sok időt a végén a Depardieu által megformált jós szerepére? Mert a mai kor emberének kusza lelki életére már csak olyan kapaszkodók jelenthetik a megoldást, ami nem e világban található? Vagy talán ő tolmácsolta közhelyeknek tűnő mondatok formájában a lényeget? Lehet, nem kellene ezen rugóznom, mert feltételezem, ez a jelenet/jelenség is eltérően csapódik le nézőnként. A „Jöjj el napfény” mondat is itt hangzik el először, ami számomra már csak a jelenetből adódóan is kicsit komolytalannak tűnt, egy másik analógiájában azonban teljesen megállná a helyét.
Számomra nincs nagy konklúziója a francia filmnek, hacsak nem az, hogy mire egy normális férfi belépett volna „hősnőnk” életébe, addigra a sok próbálkozásból adódó kudarcélménytől már annyira összezavarodott, hogy nem ismerte fel benne a lehetőséget. És ha ez így van, az nagyon szomorú. Ahogy az egész film is az volt számomra. Túlságosan valódi, túlontúl őszinte. Mégis megnézetném minden negyvenen felülivel.