Ez is egyike azoknak az ismerősnek tűnő éjszakáknak, amikor kirándulunk. Nem tudom, pontosan hol vagyunk, csak az erdő sötétbe fulladó körvonalait látom, ahol az út kezdődik, amin telente mindig kézen fogva húztatok magatok között a jégbe borult tavak mentén, a hófátyolban szunnyadó berkenyeágak szorításában. Minden évben ellátogattunk ide, de álmomban mintha egy kicsit másképp festene az ösvény: fehér-fekete kavicsok borítják – óriási botlatókövek, amiken át kell kelnünk, ha a végére akarunk érni. Mi ketten már a kavicstengerben gázolunk – pilláinkon ragacsos napsugárdarabok -, de ő még ott álldogál valahol a túloldalon, homlokát makacs ráncok szántják, idegesen botorkálva keresgél a táskájában, mintha el sem akarna indulni.
Erőtlen csipkeszálakban foszlanak le az égről a csillagok, az augusztusi nyár illatát sodorja be az ablakon a szél, életet lehelve a megfakult karikatúrákkal teli rejtvényújság fel-fel lebbenő lapjaiba, a hamutálban szenesedő csikkekre. A tévében szürke kockák börtönében pereg a késő esti film, még akkor sem ébredsz fel üvöltésére, amikor már a szereplők neveit sorolják az évtizedek óta semmibe veszett hangok. A hajlított fából készült hintaszék üresen tátong féltve őrzött sakkgépe előtt – úgy érzed, másodszorra is magadra hagytak. Amikor kórházba vitték, azt hitted, csak napokig lesz távol, végül hetek teltek el, mire ismét láthattátok egymást, akkor már egy másfajta találkozásban.
A régi kirándulásainkról kérdezlek, hiszen ti szerettettétek meg velem a vasárnapi természetjárást, a fából faragott játékmozdonyok zakatolását az erdei réten, a távolból érkező szarvaspata-dobogást. Mintha nem is hallanád, a parttalanná dagadó új hétköznapok alaktalan zárványában zihálsz a vonal túlsó felén. Azt kívánod, bárcsak visszafejthetnéd az időt, mint a félresikerült hímzést, bárcsak ezt az új valóságot is visszacsomagolhatnád a celofánjába, mint minden mást, amiről meg akarsz feledkezni, de nem megy. Rémlik, valamikor, egy fél évszázaddal ezelőtt már elvesztetted a világot jelentő otthonodat, amikor nővéreddel együtt a távolból néztétek – akár egy korabeli tudósítást -, ahogy családi házatok az árvíz martaléka lesz a fehéren izzó alföldi akácok ölelésében. Kilencéves kislányként égett bele az emlékezetedbe és azóta is látod magad körül, amikor képzeletben az akácost járod egy kiüresedett dallam ütemére.
A külvilág most egy zuglói panelrengetegbe, elaszott virágszirmok, mosatlan bögrék és el-elmaradozó hívások galaxisába sűrűsödik össze. Egy Nikon-gép kattogása, elhaló vonatfütty, rozsdás hinták láncának csörgése a csöndben, a kávédaráló berregése reggelenként, ismerős csoszogás a konyhapadón, ingerült morgás, amikor illetlen kezek a sakktábláját piszkálják. Egy egér cincogása, amit a bokrok között láttam, amikor a villamosra vártunk.
Másodszorra is.
Most is ott állok az időtlenségben embrióméretűvé zsugorodott kavicsok között. Álmomban úgy tűnik, mintha mindig is így lett volna, de ha a valóságban élném meg, tudnám, mindez csak nyomokban hasonlít arra, ahogyan volt, ahogyan lehetett volna. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy ismét minden erőtöket megfeszítve húzzatok magatok között a csúszós ösvényen, ahol a berkenyefák ágain jégburokban szunnyadnak a vörös bogyók. Még egyszer hátranézek, csalódottan látva, most már mindketten a túloldalról integettek.
A hónapok múlásával azonban lassan begyógyulnak sebek, elsimulnak a ráncok a félredobott maszkokon. Új gyereklábak indulnak felfedezőútra az addig vörös-fehér szalaggal átkötött játszóterek csúszdáin, új arcok másszák meg az erdei rétek famozdonyait, és friss fű lepi be a panelházatok körül tátongó üres teret, ahol gyerekkoromban még másfajta hinták zörögtek, és ahová most már a saját lányomat hozom el játszani.