Fazakas Júliával beszélgetni jól eső kikapcsolódás. Nagyon jó társaság, imádom a humorát, a stílusát, és azt, hogy a földön él. Másodszor idézem egy rajongójának szavait, mert szerintem elég jól megfogalmazta nézői részről a lényeget: „Jó színésznő, tehetséges és merész, vicces, sőt, csúnya is tud lenni. Hitelesen és érzékenyen játszik. Kevés ilyen színésznő van ma Magyarországon.” Én is szívesen látnám többször a nevét a színházak plakátjain, de leginkább egy mozifilmben lennék rá kíváncsi. Hogy hol van és hol nincsen, és ott miért nem, és egyáltalán, hogyan gondolkodik és érez, mind megkérdeztem tőle egy margitszigeti találkozó alkalmával, ahova elkísérte kutyája, Mozi is. Persze, hogy róla is sok szó esett, de mégis jobbnak látom az elejétől átadni hosszúra nyúlt beszélgetésünk esszenciáját.
Székelyudvarhelyen születtél, egész gyerekkorodat ott töltötted. Mi kaptál onnan útravalóul, ami ilyen közelségbe hozott a művészetekkel?
Székelyudvarhelyen csupa játék volt az élet, sok baráttal. A kommunizmus ellenére szerettem ott élni. A kultúrát, mondhatni már az anyatejjel szívtam magamba, pedagógus családban születtem; édesanyám zongoratanárnő, édesapám magyar tanár, nagytatám pedig műszaki rajz tanár volt. Színházba is jártunk, szavalóestekre, ráadásul édesapám filmklubot vezetett. Ingyen jártunk moziba, minden filmet megnéztünk. Általában a 15. sorból, mert onnan lehetett a legjobban látni.
Így több művészeti ágba is belekóstolhattál. Melyik állt hozzád a legközelebb?
Az a helyzet, hogy én először orvosnak készültem, majd mérnöknek. Jó pozíciónak tűnt mindkettő. Az egészségügyi líceumba felvételiztem, ahonnan elsőként estem ki. Végül matematika-fizika szakra jártam a nagy múltú, több mint 400 éves Tamási Áron Gimnáziumba. Itt mechanikát is tanultam; csavarokat raktam satuba, csiszolgattam kulcsokat, meg hasonló komoly dolgokat csináltam.
Fiús lány voltál?
Eléggé, gyerekként nem babáztam, kocsit burrogtattam és agyaggombócokkal löveltem a szomszédok ablakait. Minden bolondságban benne voltam. De a verseket is szerettem, édesapám hatalmas könyvtárában sokat garázdálkodtam. Szavalóversenyt is nyertem többször a középiskolában. Aztán már olyan nagyképűen mentem el a versenyekre, hogy egy alkalommal mindent elfelejtettem, egy sor sem jutott eszembe a versből, csak a címe. Utolsó előtti lettem, az utolsó egyszerűen nem érkezett meg a versenyre. Annyira szégyelltem magam, hogy megfogadtam, soha többet nem szavalok, aztán mégis, attól kezdve mindig én voltam az, aki kiállt az iskolában a pódiumra. Szerettek a tanárok, emlékszem, az osztályfőnök gyakran elsírta magát olyankor, de a fizikatanárom művésznőnek hívott gúnyosan… na azóta se szeretem ha “művésznőznek”. Volt már akkor egy kis bandánk is két fiúval. Az egyik gitározott, a másik zongorázott, én meg szavaltam. Szilágyit, Pilinszkyt, József Attilát vagy Hervay Gizellát. Improvizáltunk.
És végül a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen kötöttél ki, úgy olvastam. Szüleid támogatták a pályaválasztásodat?
Nem is mertem megmondani nekik, hogy a Színművészetire felvételizek, de mikor végre kiböktem, teljes mellszélességgel álltak mellettem. Nem vettem annyira komolyan az egészet, bár tényleg megtanultam vagy 50 verset, 5 monológot, 10 dalt a felvételire, tehát volt miből válogatni. Emlékszem, valamit bohóckodtam a tánc vizsgán. Rolling Stones szólt a magnóból, én meg egybe rózsaszín strech kezeslábasban tekeregtem a felvételiztető tanárok előtt, de valószínű, hogy jól mozogtam, mert mégiscsak felvettek. Emlékszem a monológomra is, Bereményi Gézától volt, és Nagy Bandó Andrást szavaltam. A Vers Mindegy Kinek-et. Ez a rész nagyon megmaradt belőle:
„Anyám kun volt, apám félig székely,
félig román, vagy egészen az..
Török, tatár, tót, román kavarog e szívben,
egy nemzet se került el nagyívben! .. „
Ez mikor volt?
1993-ban.
Ha ennyi év után visszanézel, hogy látod az akkori Julit? Mi ötlik szembe leginkább, mint legnagyobb különbség, közte és a mai éned között?
Talán sokkal merészebb voltam. Most már van bennem egy erős félelemtudat. Már nem megyek fejjel a falnak. Akkor mentem. Nem féltem az emberektől, a sötéttől, sem a veszélytől. Fekete pályákon síeltem, semmi félelemérzettel repültünk bele a semmibe. Vakmerő voltam. A színpadon most is az vagyok. Ezért szeretek játszani. Biztonságban érzem magam a színpadon, talán még jobban mint a való életben. A színpadon ha kiabálok, verekedek, veszekedek, senki nem mondja, hogy hülye vagyok, azt mondják “hú de jól csináltad ezt Juli”! Ha viszont amúgy kinyitom a számat, akkor mást gondolnak – de attól azért én még kinyitom a számat.
Mi történik a színpadon, ami biztonságot nyújt?
Nem is tudom igazán megfogalmazni, de az biztos, hogy sokkal nagyobb nyugalom lesz az emberben előadás után, mint előtte. Olyan, mint a tisztítókúra, mint egy terápiás kezelés.
Vannak, vagy voltak álomszerepeid?
Nekem nincsenek, bármit eljátszom. “Ide nekem az oroszlánt is”! Sajnos hajlamosak kategorizálni a színészeket, ami szerintem – nem akarok senkit bántani de – nem jó. Én azt gondolom, ha egy színész tehetséges, mindent el kell tudnia játszani. Én Marosvásárhelyen sokféle szerepet kaptam, szerencsére. Naivát és boszorkányt is, szörnyeteget és angyalt is. Nem kategorizáltak be, viszont úgy érzem, hogy itt, Magyarországon nem igazán tudtam labdába rúgni soha. Nem tudom, hogy azért -e, mert nem itt végeztem az egyetemet, vagy azért, mert nem járok premierekre és bulikba, és nem hívok fel telefonon embereket. Ha nem vagy társulatnál, akkor ma nehéz.
Nyugtass meg, hogy a te személyiségeddel és tehetségeddel azért annyira nem az.
Én most már 6. éve nem vagyok társulatnál, amióta a Honvéd Együttes színházi csapata feloszlott. Szerettem ott lenni, sok izgalmas és jó előadás született akkoriban. Mondjuk most se panaszkodhatok, ahhoz képest, hogy szabadúszó vagyok, minden évben van 2-3 premierem. Szóval nem olyan rossz így sem, mert legalább olyanokat játszom, amit szeretek és ha valami nem tetszik, akkor arra nemet tudok mondani. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kérdeztem meg 1-2 társulatvezetőt az elmúlt időszakban, hogy nincs -e szükségük még egy színésznőre. Mindegyik azt mondta: jaj hát elismerjük az érdemeidet, de megvagyunk. Így marad a hol édes, hol kétségbe taszító szabadság.
Nem hiába mondják: a szabadságnak ára van…
Hatalmas ára, ezért aztán egyre nehezebb élvezni. A bizonytalanság lehet izgalmas, ugyanakkor nagy próbatételek sorozata is. Nem tudhatod, hogy mikor hívnak fel. Egy társulatban jó előre tudod, milyen szerepek várnak rád. szabadúszóként az van hogy várod, hogy valaki felhívjon. Vagyis én nem várom, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig kitalálok magamnak valamit. A színház mellett voltak, vannak zenekarjaim, azok közül is most a Trandafirral lesz napokon belül premierünk. Festegetek, babákat varrok és néha jelmezt is tervezek.
Marosvásárhelyen milyen volt?
Ott nagyon elkényeztettek, sokat játszottam, jó szerepeket kaptam. Egy szerelem miatt költöztem Budapestre még 1999-ben. Ott hagytam egy nagyon biztos pontot az életemben. Azt hittem, hogy amikor idejövök, kinyílik a világ. Hogy filmezni fogok. Amíg ott éltem, két nagyjátékfilmet forgattam – sokkal többet azóta se játszottam. Pedig a filmezés nagy áldás a színésznek, mást mozgat meg bennem, mint a színház.
És miért nem nyílt ki a világ? Mit kellene tenni vajon azért, hogy filmezzél?
Kellene egy jó menedzser, folyamatosan kopogtatni, meg mindig mindenhol ott lenni. És ez nem az én világom. Egy-két casting irodánál ott vagyok, de többnél nem. Ha felhívnak elmegyek castingra, de ritkán hívnak.
És a reklámfilmekkel mi a helyzet?
Több évig voltam az FHB „nyuszómuszója” Magyar Attila mellett. Sok reklámot csináltam már: volt közte autós, bankos, női magazinos, gyógyszeres, stb. Most is fut néhány. Egyesek szerint “prostituáltam” magam, de én egyáltalán nem gondolom így. Főleg, ha valakinek nincsen havi fizetése, nagyon jól tud jönni egy reklám felkérés. Ma már persze a színészek többsége vállal reklámot, én nagyon korán kezdtem.
Azt gondoltam, már túllendült ezen a világ, hogy teljesen normális reklámokban szerepelni egy művésznek.
Sokáig én is azt gondoltam, hogy milyen ciki, eladtam magamat. Közben meg rájöttem, hogy ez nem így van. Meg akarsz élni? Akkor el kell vállalnod. És nem is rossz buli. Azt mondják, hogy Cserhalmi György kezdte el az egészet, ő játszott először egy OTP reklámban még régen. Magyarországon biztos különc dolognak számított, hogy egy ilyen színész, mint ő, elvállal egy reklámot. „Ja, ilyet is lehet?” Igen, megengedhetjük magunknak, nem szégyen. De ehhez valószínű, hogy kellett egy nagy formátumú színész, mint amilyen ő. Ma már teljesen normális, hogy a legfoglalkoztatottabb magyar színészek is bevállalják, hogy ezt-azt reklámoznak.
Ha azt mondod, nagy színész, meg kell kérdeznem: ha varázsütésre teljesülne kívánságod, hogy olyan rendezővel és színészekkel filmezz, akikkel csak akarsz, kiket mondanál? Természetesen külföldieket is ér mondani. Sőt, gyanítom, a sportszerűség azt kívánja, hogy csak olyanokat kérdezzek.
Nagyon nehéz erre válaszolni mert rengeteg van, kiragadni sem nagyon tudok, hosszú a lista, de ha Jim Jarmush vagy David Lynch felhívna, hogy lenne egy szerep és Frances McDormand is játszik a filmben, nem mondanék nemet!
Ha Salma Hayeket mondod, akkor rávágom, hogy Frida. És azzal már oda is érkezünk egy meghatározó karakterhez az életedben – már ami a szerepeidet illeti. Nagyon divatos lett őt ismerni és szeretné, szerencsére sokakhoz eljutott a Frida kultusz. Ti vagytok az egyik ilyen csatorna.
Szereti a közönség, a szakma is szereti – és mi is szeretjük. Nem tudjuk, mennyi ideig fog még élni ez az előadás, de éljen még. Érdekesség, hogy jelen pillanatban az országban négy Frida előadás is fut: Dunaújvárosban, a Duda Éva társulattal, egy a Spinozában, meg vagyunk mi. Megvallom őszintén, egyiket sem láttam, de itt az idő, hogy mindegyiket megnézzem.
Minden elfogultság nélkül, merem kijelenteni, hogy nektek a legjobb a marketingetek, nem?
Nekünk? Szerintem nekünk a legrosszabb, nincs intézmény mögöttünk, van egy kis Frida oldalunk az interneten, annyi az egész. Mondjuk jól esett, hogy minket hívtak meg a Magyar Nemzeti Galériába, most már lehet, hogy nagyobb lesz a renoménk, hogy ott fogunk játszani a Mexikói Függetlenség Napján, szeptember 15-én. Előtte egy nappal meg az ElevenŐsz rendezvény keretein belül a B32 Galériában.
Frida, a maga ikonikus alakjával, komoly feladat lehet szakmailag. Milyen közös vonásokat fedeztél fel köztetek?
Sok közös van bennünk, kezdve a vetélésektől folytatva azzal, hogy én is festek. Amiben nem találkozunk, hogy én nagyon szeretem a szürrealizmust, ő viszont nem tartotta szürrealistának magát. Ódzkodott is ettől a megnevezéstől, mert azt mondta, hogy saját életét festette meg, a színtiszta valóságot. Talán a szenvedélyesség is közös pont.
A szerelmi élete semmiképpen nem volt unalmasnak mondható a fennmaradt dokumentumok szerint.
Diego, a férje, volt a nagy szerelem az ő életében, de köztudott, hogy nyitott kapcsolatban éltek. Attól viszont én ódzkodom. Ilyen szempontból régi vágású vagyok. Ha egy ember van, akit szeretek, akkor nem tudok mást is befogadni – vagy félek befogadni. Vannak bennem ilyen gátak. Valószínű, hogy Fridában nem voltak, de én nem is mentem át olyan fájdalmakon és betegségeken, mint ő. Valószínű, hogy a halállal történő többszörös találkozás megváltoztatja az embert. Én még nem találkoztam vele. Azt gondolom, hogy ő ettől volt annyira nyitott a világra, ezért is habzsolta úgy az életet. Ő egy nagyon erős női karakter, aki méltán lett világhírű. Elképesztő gondolati- és érzelmi világgal rendelkezett. Sokáig nem ismerték el, hamarabb elfogadta a világ a festészetét, mint Mexikó. A halála előtt pár héttel volt a szülővárosában az első kiállítása. Akkor már nem volt fél lába. Elüszkösödött, de még az se érdekelte, csak festett. A kiállítására a saját ágyában vitték el, kitörték a ház falát és Frida párnák között nézte végig a megnyitót. Ma már popikonként ünneplik, Madonna például akkora rajongója, hogy két festményét is őrzi. Van futószalagos Frida Kahlo Barbie Baba, pólókról, táskákról köszön vissza ránk. Azt hiszem, szétverné a berendezést, ha felébredne.
Te jelmeztervezője is vagy az előadásnak, igaz?
Megpróbáltam optimális módon az előadás koncepciójához mérten megmutatni dolokat. Például, hogy egy szinte gyerekből hogyan változik át királylányos, mexikói népviseletbe Frida, amit Diego kért amúgy. Miatta kezdett el nőiesedni, addig fiúsan, férfiingekben, öltönyben járt.
Azért megborotválkozhatott volna, nem?
Semmi baj nincs a bajszával! Bár nekem nincs az előadásban. Inkább a belső közelséget akartam megtalálni vele, semmint a külsőt, de persze abban is törekedtem rá.
A Fridán kívül van még ilyen erős női karakter, akit mostanában játszol?
Anna Kareninában a Dolly szerepe se könnyű, van vagy 5 gyereke. Minden nőiséget felad azért, hogy nevelhesse a gyerekeit, szerethesse a férjét és elfogadtathassa magát vele. Aztán persze hatalmasat dobbant és felad mindent. Ebbe őrül bele. A másik az Utcaszínházi Alkotóközösség Halmozottan Hátrányos Helyzetű Angyalok karában szintén egy nagyon erős karaktert játszom. Egy olyan nőt, akinek nem lehet gyereke és ezért egy gyerekbankot nyit, ahol adják veszik a csecsemőket. Ő is erőszakkal megtart egyet….
Itt is a gyerektéma…?
Én nem tudom mi lehet annak az oka, hogy megtalálnak ezekkel a szerepekkel. Nem én keresem őket. Pár napja elmentem az utazó könyvárus mellett, odanéztem és Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvén állapodott meg a tekintetem. Bármi mást is kiszúrhattam volna, de nem. Megvettem. Elolvastam. Fantasztikus. Egy egész monológ a meg nem született gyermekéhez, akit a 3. hónapban veszít el. Pont mint én. Ebből mondodráma lesz, már megvan a rendező is hozzá. Nekem valószínű, hogy így kell feldolgoznom, hogy nem lehettem anya.
Azt hiszem, az jó, ha erről így, ilyen nyíltan és őszintén tudsz beszélni.
Ez is egy tudatos dolog a részemről. Hogy beszélek róla, nem tartom magamban. De persze azért van olyan, amit nem osztok meg mindenkivel.
Tudom, furcsa feltenni ezt a kérdést egy művésznek, de mégis felmerült bennem, ahogy itt ülök veled szemben és hallgatlak: ösztönösség vagy tudatosság?
Én úgy vagyok ösztönös, hogy tudom, mit csinálok. Tudatosan vagyok ösztönös. Szeretek ösztönös lenni, miközben tényleg tudatosan figyelek is arra, hogy ösztönösen létezzek. Így működök jól, szerintem. Persze, tudok rossz passzban is lenni.
Az mit jelent nálad?
Egy mélyrepülésre hasonlítanám, nagyon depressziós tudok lenni pár napig maximum. Aztán hamvaimból föltámadok, mint a főnix madár. Nincsenek nagy kilengéseim. Olyankor inkább babákat varrok vagy elkezdek festeni, vagy kitalálom, hogy utazzunk el valahova. Azt hiszem, félek attól, hogy belemenjek egy-egy rosszabb, mélyebb állapotba. Megpróbálok logikusan, reálisan gondolkodni olyankor is. Nem tudom, hogy ez jó -e. Alapjában véve eléggé reálisan szédelgő vagyok.
Nagyon érdekes, amiket mondasz. Próbállak összerakni, de nem egyszerű a képleted.
Csak hogy még jobban összezavarjalak: nem tudok függeni semmitől és senkitől. Nem vagyok addiktív típus. Se tárgyra, se emberre, vagy káros szenvedélyre nem tudok rászokni. Ilyen a családom is. Soha senki nem volt függő. Lehet hogy ez öröklődik…?
Pedig belekapaszkodtam volna egy nagyon szenvedélyes hajlamodba, hogy visszakanyarodjak Fridához.
Nagyon tudok szenvedélyes lenni. Néha belefér. Ne félj te attól! A férjemmel és a színpadon is tudok szenvedélyes lenni – de le is tudom állítani, ha akarom.
Ilyen önkontrollal rendelkezel?
Igen.
Azért lehet, hogy megfognálak Mozival. Hihetetlenül kedves tekintetű cukorfalat, ugyanakkor azt az arisztokratikus tartást, ami neki van…!
Ez volt az álomkutyánk a férjemmel. Ő egy kis olasz agár. Külsőleg és belsőleg is ő testesíti meg, amire vágytunk: kedves, érzékeny, figyelmes, szófogadó. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen kutya. Sokan azt mondják, nehéz ezzel a fajtával, pedig nem nehéz. Csak bízni kell bennük. A kutya rajong a gazdájáért ezért ha jól bánsz vele mindenre képes érted. Én minden embernek azt ajánlom, hogy bízzon a kutyájában, mert nem hülyék és nem “kutyák”.
Honnan a névválasztás? Hogyan kapta a Mozi nevet?
Az elejétől olasz névben gondolkodtunk, és fontos volt, hogy két szótagú legyen. Aztán amikor elhozták, még nagyon picike volt, csak ültünk a szobában és néztük őt. Teljesen zaklatott volt: össze-vissza ugatott, sírt, fel-alá rohangált, pisilt mindenhova. Már nem tudom, hogy melyikünk mondta: „Na, most meg nézünk, mint a moziban.” Mire a másikunk:”Hát miért ne legyen Mozi a neve?” És akkor megegyeztünk abban, hogy ez a világ legjobb neve – és azóta is nézzük őt. Fantasztikus kis lény, elképesztő, milyen sok szeretetet ad.
És milyen okos is, ahogy hagyja, hogy ilyen sokat beszélgessünk zavartalanul. Arról még mondanál néhány szót, hogy hol és miben láthatunk téged mostanában a Fridán kívül?
Az Utcaszínházi Alkotóközösség tagja vagyok jelenleg. Két előadásukban is részt veszek, a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok karában és az XY kromoszómában. Mind a kettő különleges és izgalmas előadás, nagyon erős mondanivalóval és igazságkereséssel. A Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara a Borsodban élő roma lányok életének lenyomata, félelmetes belegondolni, milyen körülmények között, és milyen gondolatisággal élnek ott. A darabot nevelőintézetekben is előadjuk, ahol az előadás után beszélgetünk az intézetisekkel. A Jurányiban is meg lehet nézni majd, ott november elején játsszuk. Érdemes megnézni.
Igazán nem lehet okod panaszra, azért megtalálnak téged a szerepek, meg ott van a sok reklám felkérés. Van egy olyan érzésem, hogy a nagyjátékfilm se fog elmaradni.
Nem is maradt el! Nemrég szerepet kaptam egy nagyjátékfilmben, amit jelmeztervezhettem is. Boszorkányokról szól, csak ennyit mondok róla. A film jövő tavasszal kerül a mozikba. Nem panaszkodom egyáltalán, minden így jó ahogy van! Azt mindenképpen próbálom elkerülni, hogy a férjem tartson el engem, mert olyan szempontból él bennem a székely konokság, hogy a magam ura vagyok. Ez számomra fontos. A székelyek “vankulyok”, nem csak megfontoltak vagy hallgatagok. Én nem vagyok hallgatag, de szeretek hallgatni. Egyedül, csendben otthon lenni, csak úgy olvasgatni, tenni-venni, rajzolgatni nagyon szeretek. Az embernek szüksége van az egyedüllétre önmagával. Nem tudom, miért félnek sokan ettől. Meg utazni is nagyon szeretek még. Minél messzebbről nézünk kívülről rá arra, ahol és ahogy élünk, annál tisztábban látjuk magunkat és a helyzetünket.
Sok ezer kilométeres út van a hátad mögött, ha jól láttam, duplán a tengerentúlon tettél egy kis kiruccanást nem is olyan régen.
A férjemmel nyáron Kanadában és Kubában voltunk. Hihetetlen élményekkel gazdagodtunk. Azokat a kulturális különbségeket saját szemünkkel látni, bőrünkön tapasztalni, amik jellemzőek – most különösen Kubára gondolok. Fantasztikusan színes, ingergazdag ország, ahol a nagy szegénység ellenére igazán boldogok az emberek. Életöröm van bennük. Nem utolsó sorban meglátogattam a dédnagyapám sírját Havannában.
A másik véglet Kanada. Montreálban idillikus állapotok vannak. Férjemnek, Richardnak ott van a munkahelye (távmunkában dolgozik grafikusként), ezért minden évben felmerül, hogy kiköltözünk. A téma folyamatosan terítéken van. Én egyelőre itt maradnék, a közelben, ahol a szüleim élnek. De bevallom, nem jó látni azt a reményvesztettséget, amit ma sok emberen látok Budapesten. Ennek ellenére nekünk kell megválasztani azt a közösséget, ahol élni szeretnénk, minden bújával, bajával együtt, mert mindenből lehet csodát alkotni. Csak akarni kell a csodát.
