Jean-François Marmion A hülyeség pszichológiája című kötet első pillantásra kíváncsivá teszi az embert, aminek oka nyilvánvalóan a beszédes címnek köszönhető. A második pillanatban, ami a fülszöveg elolvasása után következik, vagy belelapozunk, vagy otthagyjuk a polcon. „Nem baj, ha valaki hülye, idióta, ostoba vagy szemétláda, amíg otthon, a négy fal között ,,csinálja”. De mit tegyünk akkor, ha nem csak az utcára jön ki, hanem megjelenik a hivatalban, a munkahelyünkön, sőt felbukkan az ismerőseink, barátaink között, ne adj’ isten a családunkban is? ” A Corvina Kiadónál megjelent könyv szórakoztató módon próbál meg választ adni a kérdésre, amit nem feltétlenül kell komolyan venni.
Ki dönti el, ki a hülye? Nyilván a másik. De milyen értékrend alapján? Mennyire lehet általánosan értelmezik a hülyeséget és azok szinonimáit? Napi szinten szembesülünk a közösségi média kommentszekciójában a jelenséggel, ahogy ismeretlen emberek egymást szellemi képességeit becsmérlik – hol durván, hol szofisztikált stílusban. A gondolkodó ember talán óvatosabban kezeli a témát. Mert piszkosul elege van már a negatív címkék dobálózásából. A felsőbbrendűségi komplexus ma már gyorsabban terjed, mint a vírus.
Amiért mégis érdemes belelapozni Jean-François Marmion pszichológus, író, újságíró, a Sciences Humaines társszerkesztőjének könyvébe, az a szakmai attitűd. A kognitív torzulások tudományos vizsgálata, a médiamanipuláció, a posztigazságok érdekes topikok – hogy csak néhányat idézzünk az esszék és beszélgetések formájában tálalt fejezetekből.
Részlet
Miért fogyasztunk ostobán?
Interjú Dan Arielyvel, az MIT címzetes tanárával
– Hogyan határozná meg a viselkedési közgazdaságtan fogalmát?
Mielőtt a kérdésre válaszolnék, úgy gondolom, hasznos megmagyaráznom, mit értünk „sztenderd közgazdaságtanon”, ugyanis ehhez viszonyítva tudjuk meghatározni a viselkedési közgazdaságtan fogalmát. A sztenderd közgazdaságtan egyszerű kérdések köré szerveződik. Ilyen egyszerű kérdés például az, hogyan
kellene az embereknek viselkedniük fogyasztási vagy beruházási választásaik esetében ahhoz, hogy a lehető legjobb döntést hozzák meg. Ez a megközelítési mód egyben feltételezi azt is, hogy létezik a racionálisan cselekvő aktor fogalma, legyen az fogyasztó vagy termelő, és ebből a nézőpontból vonunk le bizonyos politikai következtetéseket arra nézvést, hogyan is kellene a közgazdaságot igazgatni: melyek a legmegfelelőbb intézmények és döntések a különféle források elosztását illetően.
A viselkedési közgazdaságtan nem ebből indul ki. Azt igyekszik leírni, hogyan viselkednek az emberek valós élethelyzetekben. Nem az a célja, hogy az észszerűség ideálját megfogalmazza, hanem az, hogy az emberek tényleges cselekvéseit elemezze.
Ennek érdekében különféle gyakorlatokat elemeztek abból a célból, hogy felmérhessék, az emberek gazdasági döntések előtt milyen válaszutak elé kerülnek.
Induljunk ki egy egyszerű kérdésből: Miért vannak elhízott emberek? A sztenderd közgazdaságtan nézőpontjából azért vannak, mert az emberek jól értesült fogyasztók, vagyis azt eszik, amihez kedvük van, miután annak előnyeit és árát is beszámították a döntésükbe. Ha pedig sokat esznek, és kövérek lesznek, az is az ő választásuk.
A viselkedési közgazdaságtan szerint az emberek egészen más okokból lesznek elhízottak. Sokuk szeretne ugyan kevesebbet enni, vigyázni a súlyára, csakhogy a teli tányér láttán nehezen tudnak a kísértésnek ellenállni. Sokan próbálnak lefogyni, de gyakran visszaesnek. Sok a kísértés, és ezeket a kísértéseket nem tudják kellően kontrollálni; jövőbeli viselkedésüket illetően rossz döntéseket hoznak, így például ilyen esetekben
nem kezdenek el fogyókúrázni. Ez tehát a lényegi különbség a sztenderd és a viselkedési közgazdaságtan között.
A könyv oldala: Corvina KIadó