Október 31., szerda
Día de los Muertos
Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy egyetlen év leforgása alatt körülbelül húszmillió levelet kézbesítenek halottaknak. Az emberek – a bánatos özvegyek és a lehetséges örökösök – elfelejtik értesíteni a postát, nem mondják le a lapelőfizetést, nem értesítik a távoli barátokat, nem fizetik a kölcsönkönyv-tári büntetést. Ez húszmillió ismertető, bankkimutatás, hitelkártya, szerelmes levél, reklám, üdvözlőkártya, pletyka és számla, amely napról napra a lábtörlőre vagy a parkettára hullik, amit egy laza mozdulattal a korlátba vagy a levélládába gyömöszölnek, lépcsőházakban gyűlik, senki által nem háborgatottan verandákon és lépcsőkön halmozódik, és sosem jut el a címzetthez. A halottak fütyülnek rá. És ami ennél is fontosabb, az élők is. Az élőket csak kisszerű problémáik izgatják, és nincsenek tudatában, hogy a közelben egy csoda megy végbe. A halottak új életre kelnek. Az életre keltéshez nem kell sok. Elég néhány számla, egy név, egy postai irányítószám – semmi olyasmi, amit ne találnánk meg egy ócska konyhai szemeteszsákban, amit (talán rókák) téptek szét, és ott maradt a küszöbön, mint egy ajándék. Az elhagyott postából sokat meg lehet tudni: neveket, banki adatokat, jelszavakat, e-mail címeket, biztonsági kódokat. A személyi adatok helyes kombinációjával bankszámlát nyithatunk, kocsit bérelhetünk, még új útlevelet is kérhetünk. A halottaknak ilyesmire nincs többé szükségük. Mint mondtam: ajándék, ami gazdára vár. Néha a Sors személyesen tálalja a lehetőséget, ezért nem árt mindig résen lenni. Carpe diem, és az ördög elkapja a hátul kullogót. Ezért is olvasom mindig a halálozási rovatot; néha még a temetés előtt sikerül új személyazonosságot találnom. Ezért is fogadtam kegyes mosollyal az ajándékot, amikor megláttam a cédulát és alatta a levelekkel teletömött postaládát.
Természetesen nem az én postaládám volt. A kézbesítés errefelé a szokásosnál is akkurátusabb, és ritkán dobják be idegen ládába a leveleket. Egy okkal több, amiért szeretem Párizst, és persze az étel, a bor, a színházak, a boltok és a jóformán korlátlan lehetőségek miatt. De Párizs sok pénzbe kerül – a rezsi megfizethetetlen –, és egy ideje már különben is égtem a vágytól, hogy újrateremtsem önmagam. Csaknem két hónapon át meghúztam magam, egy gimnáziumban tanítottam a tizenegyedik kerületben, de az ottani bajok következtében végül úgy döntöttem, hogy tiszta lappal indulok (és a tantestületi pénzekből magammal vittem huszonötezer eurót, amit egy volt kolléganőm nevére nyitott számlára utaltattam, majd diszkréten, pár hét leforgása alatt szépen felszámoltam), majd bérlakás után néztem. Először a Balparttal próbálkoztam. Az ottani lakásokat nem engedhettem meg magamnak, de az ingatlanirodában a lány ezt nem tudta. Az angol akcentus és az Emma Windsor név jól illett a selyemharisnyás lábam körül előkelően susogó Pradához és a hanyagul a karomra vetett Mulberry táskához; kellemes délelőttöt töltöttem nézelődéssel. Csakis üres lakásokat akartam megnézni. A Balparton több is akadt: folyóra néző, tágas szobákkal, bérpalotákban tetőterasszal, valamint parkettás tetőtéri luxuslakások. Némi sajnálkozással utasítottam el mindet, de nem tudtam megállni, hogy útközben fel ne szedjek pár hasznos apróságot. Egy még borítópapírban levő képes újságot, amelyen rajta volt a címzett vevőszáma, több prospektust és egy helyütt valódi kincset: egy Amélie Deauxville névre kiállított bankkártyát, amit egyetlen telefonhívással aktiválhatok. Az ingatlanos lánynak meghagytam a mobilom számát. A telefonszámla Noëlle Marcelin névre szól, akinek személyazonosságára pár hónapja tettem szert. A fizetéssel nincs elmaradva, szegényke tavaly hunyt el, kilencvennégy éves korában, de ez azt jelenti, hogy aki megpróbálja nyomon követni a hívásaimat, némi nehézségbe ütközik.
Az internetszámlám is az ő nevén van, és ott is állom a költségeket. Noëlle fontosabb, semhogy kockáztatnám az elvesztését. De sosem lesz az elsőhelyen álló személyazonosságom. Először is nem akarok kilencvennégy lenni. És torkig vagyok a lépcsőre szerelhető lifteket reklámozó prospektusokkal. Az utolsó nyilvános egyéniségem Françoise Lavery volt, a tizenegyedik kerületi Rousseau Gimnázium angoltanárnője. Lavery harminckettő volt, Nantes-ban született, férjnél volt, majd megözvegyült. A férje, Raoul Lavery a házassági évfordulónk előestéjén halt meg autóbalesetben (romantikus vonás, ami megmagyarázza a tanárnő enyhe melankóliáját). Szigorú vegetáriánus, kicsit félénk, de szorgalmas, viszont nem elég 6 tehetséges, hogy bárki is konkurenciának érezze. Mindent összevetve rendes lány, ami ékesen bizonyítja, hogy nem szabad külsőségek alapján ítélni. Ma azonban már egészen más vagyok. Huszonötezer euró nem megvetendő summa, és mindig van rá esély, hogy valaki megneszeli az igazságot. A többség persze nem sejti – az emberek többsége akkor sem figyelne fel egy bűncselekményre, ha az orra előtt történne –, és nem azért jutottam el idáig, mert kockáztattam, de úgy találom, biztonságosabb állandóan odébbállni. Ezért is utazom kevés holmival: egy kopott bőrtáska és a Sony laptopom, amin több mint száz személyazonosság adatai vannak. Egy délután leforgása alatt összecsomagolhatok, kitakaríthatok és minden nyomot eltüntethetek. Françoise is így tűnt el. Elégettem az iratait, a leveleit, a banki adatait, a feljegyzéseit. Megszüntettem minden, az ő nevére nyitott számlát. A könyveit, a ruháit, a bútorait és a többit a Vöröskeresztnek adtam. A szükségtelen ballasztgyűjtés nem fizetődik ki. Utána már csak az új énemet kellett megtalálnom. Bejelentkeztem egy olcsó szállodába, amit Amélie hitelkártyájával fizettem, átöltöztem Emma ruhájába, és vásárolni indultam. Françoise slampos teremtés volt: lapos cipő, takaros konty. Az új énem azonban egészen más.
Zozie de l’Albának hívják, mintha külföldi volna, bár nehéz megállapítani, honnan is származik. Annyira hivalkodó, amennyire Françoise visszahúzódó volt: a hajában bizsut hord, imádja a rikító színeket és a frivol formákat, bazárokban és retroboltokban vásárol, és inkább a halált választja, mint a lapos sarkút. Az átváltozást simán végrehajtottam. Szürke pulóver-kardigán szettben, tekla gyöngysorral a nyakamban, Françoise Laveryként léptem be egy boltba, és tíz perc múlva másvalakiként távoztam. A probléma azonban nem szűnt meg: hova menjek? A Balpart – bármily vonzó is – szóba sem jöhet, bár azt hiszem, Amélie Deauxville pár ezer erejéig még jól jön, mielőtt ejtenem kell. Természetesen más forrásaim is vannak, nem is szólva a legfrissebbről, Madame Beauchamp-ról, az egykori munkahelyem pénzügyeséről. Milyen könnyű hitelszámlát nyitni! Néhány használt rezsiszámla, de még egy régi jogosítvány is elég hozzá. Az internetes vásárlás elterjedésével a lehetőségek napról napra bővülnek. De az igényeim a jövedelemforrásaimnál jóval messzebbre terjednek. Az unalom visszarettent. Többre van szükségem. A képességeimnek megfelelőtérre, kalandra, kihívásra, változásra. Életre. És ezt kínálta – mintegy véletlenül – a Sors egy szeles késő októberi délelőttön a Montmartre-on, amikor egy kirakatra pillantva az ajtóra ragasztott kis cédulát megpillantottam: Fermé pour cause de décès. Eltelt egy kis idő, amióta utoljára errefelé jártam. El is felejtettem, mennyire élveztem! Azt mondják, a Montmartre az utolsó falu Párizsban, és a Butte-nek ez a része szinte a vidéki Franciaország paródiája: kávéházak és kis palacsintázok, rózsaszínre és pisztáciazöldre festett házak, az ablakokon hamis zsalugáterek, a párkányokon muskátli, minden tudatosan festői, az utánzott báj mozidíszletszerű miniatűrje, ami alig palástolja a hely kőszívűségét. Talán ezért is szeretem annyira. Tökéletes helyszín Zozie de l’Alba számára. És szinte a véletlen sodort oda: megálltam egy téren a Sacré-Coeur mögött, vettem egy kávét és egy croissant-t a Le P’tit Pinson nevű bárban, és kiültem az egyik utcai asztalhoz. A sarkon a kék betűs utcatábláról leolvastam a tér nevét: Place des Faux-Monnayeurs. Apró, házakkal körülvett tér, olyan, mint egy takarosan megvetett ágy. Egy kávézó, egy palacsintázó, néhány bolt. Semmi több. Még egy fa sem, amivel tompíthatták volna az éles kontúrokat. De ki tudja, miért, a tekintetem megakadt egy bolton: valamiféle csicsás confiserie-n, legalábbis annak véltem, bár az ajtó feletti tábla üres volt. A redőnyt félig leengedték, de onnan, ahol ültem, épp láttam a kirakatot és az ajtó élénkkék téglalapját, ami egy darabka égre hasonlított. A téren halkan ismétlődő hang szállt át: az ajtó felett függő szélcsengők küldték rendszertelenül a jeleket. Nem tudnám megmondani, miért vonzott. A Butte de Montmartre-ra vezető zsúfolt, keskeny utcákon rengeteg hasonló üzlet van, a macskaköves sarkokon megfáradt vezeklők-ként gubbasztanak. A homlokzatuk keskeny, a hátsó részük tekervényes, a járda szintjén nedvesedik a faluk, egy vagyonba kerül a bérletük, fennmaradásukat pedig elsősorban a turisták ostobaságának köszönhetik. A boltok feletti szobák sem jobbak. Kicsik, alig van bennük bútor, és kényelmetlenek, éjjel, amikor odalent a város életre kel, zajosak, télen hidegek, és nyáron, amikor a nap felhevíti a súlyos palacserepeket, elviselhetetlenek, mert az alig húsz centire nyitható egyetlen ablak nem ereszt be mást, csak fullasztó meleget. És mégis: valami felkeltette a kíváncsiságomat. Talán a postaláda fém állkapcsából csúfondáros nyelvként kikandikáló levelek. Talán a szerecsendió és a vanília – vagy esetleg csak a nyirkosság? – tovatűnő illata, ami az égkék ajtó alól áradt ki. Vagy a szoknyám szegélyével flörtölő szél, ami az ajtó fölötti szélcsengőt is ingerelte. Vagy talán a kézzel írt, csinos kisértesítés a kimondatlan, szívfájdító lehetőséggel. Haláleset miatt zárva. Már megettem a croissant-t és megittam a kávémat. Fizettem, felálltam, és odamentem, hogy közelebbről is megnézzem.
Egy chocolaterie volt, az apró kirakatot papír- és bádogdobozokkal zsúfolták tele, mögöttük a félhomályban tálcákon gúlába rakott csokoládé, mindegyik halmot kerek üvegburával takarták le, mint száz évvel korábban az esküvői csokrokat. Mögöttem a Le P’tit Pinson pultjánál két öreg főtt tojást és hosszúkás vajaskenyér-szeleteket evett, miközben a kötényes patron emelt hangon szónokolt valami Paupaul nevű emberről, aki tartozott neki. Azon túl a tér még szinte kihalt volt, de egy asszony már a járdát seperte, és néhány művész festőállvánnyal a hóna alatt vágott át a Place du Tértrefelé.