Rakonczay Gábor többszörös világrekorder, óceán-átszelő evezős, és nem mellékesen az első magyar, aki az Antarktisz széléről indulva elérte a Déli-sarkot, számomra egy igazi hős. Amikor ezt hangosan kinyilvánítottam felé, azt mondta, ő nem szeretne az lenni, mert a hősök általában rosszul végzik. Szerintem semmiképpen nem volt veszélytelennek nevezhető a kalandja, hiszen a Föld legdélebbi pontjához több mint 900 kilométeres utat kellett megtennie síléccel, maga után húzva egy 92 kilós szánt, olykor -30 Celsius fokban, erős szembeszélben. Január 7-én, 44 nap és 4 óra alatt érte el Gábor negyedmagával az Antarktisz partjáról a tengerszint feletti 2800 méteres csúcsot. Alig vártam, hogy a miértekről és hogyanokról kérdezhessem.
Néhány hete érkeztél haza az Antarktiszról. Hogyan zajlik ilyenkor az akklimatizálódás?
Ideális esetben ugyanannyi időbe telik az átállás, mint maga az út volt – fizikailag és mentálisan is. Lassú folyamatról van szó, hiszen nagyon nagy különbség van a két életforma között: ott a nagy semmi, itt meg a nagy pörgés. Hazaérkezésem első napjától kezdve sűrű napjaim vannak: stúdióról stúdióra járok, telefonos és írásos interjúk, rendezvények, előadások várnak. Ezzel nincs is gondom, nem vagyok egy magamba forduló alkat, inkább az emberek közt érzem jól magam. Nagycsaládba születtem, mindig sok ember vett körül, amit szeretek. Az inkább idegen tőlem, hogy valahol a világ végén egyedül menetelek, nyilván kicsit sokkoló volt az első napokban a hirtelen váltás.
Mi volt a fő motivációd, amikor kitaláltad, hogy meghódítod a Déli-sarkot?
A természetben kint lenni – még ha ilyen szélsőséges környezetben is, mint az Antarktisz – egy nagyon korrekt, tiszta dolog. Az ember tudja, mivel áll szemben – ugyanez a hétköznapokban nem mondható el. Régebben tájfutó versenyző voltam, és csak az érdekelt, hogy legyőzzem a másik embert. Utána az motivált, hogy minél nagyobb szintidő különbséggel nyerjek. Ez a mai napig bennem van: mi az, amit más nem tud megtenni? Illetve gyerekfejjel sok olyan könyvet olvastam, ami nagy kalandokról szólt, és ott valami ott elakadt. Emellett kíváncsi vagyok, érdekel és szeretem, tudom is csinálni a mások számára meredeknek tűnő dolgokat.
Tehát nem feltétlenül a saját határaidat feszegeted, legalább annyira inspirál az, hogy übereld a többieket.
Persze, abszolút, ugyanakkor fontos szerepe van annak, hogy ez a természetben történjen. Az sokkal komolyabb feltételeket szab, mint amikor az ember egy másikkal akar megmérkőzni. Fizikálisan is nehezebb, mentálisan pedig nagyon nagy fejlődési lehetőség van benne. Ilyenkor lehet érezni igazán, milyen kicsik vagyunk a nagy egészhez képest. Ha ideális az időjárás, akkor ideális a haladás is. Ha nem, akkor kimarad. Ez volt az Antarktiszon és Grönlandon is: ha vihar van, akkor 100 km/h szélben nem tudsz közlekedni, mert nem lehet. Akkor kénytelen vagy a sátorban kivárni, amíg megfelelő körülmények nem lesznek, és be kell látnod, hogy nem te vagy a főnök.
Mennyire viselted könnyen a hasonló helyzeteket?
Az ilyen fajta sportnak az a kulcsa, hogy az ember együtt tudjon dolgozni a természettel, hogy elfogadja, ami van, máskülönben nagy baj lesz. Alázatra tanít és arra, hogyha adódik egy jó lehetőség, akkor azt használd ki. Nem holnap, hanem akkor; nem kell rajta agyalni, hanem egyből kell lépni.
Fel lehet készülni teljesen egy ilyen expedícióra?
A fizikai részére lehet készülgetni (sőt, eléggé fel is kell készülni), a mentális része viszont típusfüggő, de azért arra is lehet bizonyos szinten edzeni. Én lépcsőzetesen építettem fel mindazt, amit eddig sikerült teljesítenem. Ha technikailag nézzük, Új-Zélandon tanították meg az alapokat, csak azután mentem Grönlandra, ahol szintén nagyon sokat tanultam a 29 nap alatti 600 kilométeres menettel. Azzal tulajdonképpen megkaptam az engedélyt Antarktiszra, és én is úgy éreztem akkor, hogy készen állok rá.
És arra számítottál, amit végül megéltél a 44 nap során?
Nagy meglepetés nem volt, bár sokkal nehezebb volt fizikálisan, mint amire gondoltam, és az ingerszegénység miatt többet kellett dolgoznom mentálisan is napi szinten. Maximális összeszedettséget igényelt, hogy meg tudjam csinálni. Az ember szélsőséges környezetben látja saját magát; látja egyrészt, hogy mekkora hős, mi mindent kibír, és megtanulja a másik végletet is: képes szétesni mentálisan, úgy bőgni, mint egy kisgyerek, mert azt se tudja, hogyan tovább. Normálisan, a civil életben csak úgy középen akarunk lenni, és minden eszköz azt a célt szolgála, hogy ott is maradjunk. Ez nyilván komfortos, de esély sincs rá, hogy rálásson az ember, hogyan viselkedne szélsőséges helyzetekben, hogy megtanulja, mik a hiányosságai és melyek azok, amikre bármikor tud támaszkodni.
Hogyan lehet ezen dolgozni? Van rá külön technika?
Létezik pár „trükk” arra, hogy ne billentsd ki magad fejben. Például nem gondolsz haza. Hozol egy döntést, hogy ezt most így félreteszem. Nem egyszerű és nem is mindig működik, sőt, brutál nehéz, de muszáj így tenni, máskülönben elbizonytalanodsz, és nem leszel ott száz százalékig, vagy megkérdőjelezed, hogy miért vagy itt ilyen hidegben, messze az otthoniaktól. Máris összeomlik az egész, és az ember csak a nehézségeket látja: hogy mínusz 30 fok van és fúj a szél, hogy milyen nehéz a 90 kg-os a szán, és még 300 km hátra van. Egyfajta rutint lehet szerezni. Fel lehet ismerni és helyén lehet kezelni azokat a pontokat, amelyek kikezdhetik az embert. Ez mindenkinek más és más.
És hogy néz ki mindez fizikai síkon?
Nagyrészt teljesítménysportokkal lehet rá készülni. Főleg a lábat kell használni, amihez az ultrafutás irtó jó, nagyot lehet belőle tanulni. A hosszú órák alatt megtanulja az ember, mi az, amire képes, és mi az, amire nem. Továbbá kell hozzá gyomor, amibe be lehet vinni azt a mennyiségű ételt, hogy meglegyen a szükséges kalóriaszint.
Nem kicsit kell megszállottnak lenni ahhoz, hogy valaki ultrafutó legyen, ahhoz meg különösen, hogy valaki kitalálja: meghódítja a Déli-sarkot.
Kétségtelen, eléggé megszállottnak kell lenni. Azért ez nem a normális vonal. Aki ilyesmit csinál, az hétköznapi szemmel gyakran nehezen értelmezhető. De ez nem is baj, mert máskülönben mindenki az Antarktiszon mászkálna.
Milyen tényezők nehezítették az expedíció sikerességét, a csúcs elérését?
Technikailag úgy néz ki, hogy amikor valaki elmegy az Antarktiszra és megkapja az engedélyeket, akkor először csak csapatban vághat neki a hosszú útnak. Idén csupán egy kétfős csapat volt és a mi 4 fős társaságunk, tehát összesen 6 ember. A csapatunkban mindenki húzta a maga kb. 80 kilós szánját, pontosabban én 92 kg-ot húztam, mert a közös felszerelésből többet vállaltam. Nappal órás ciklusokban 1 óra menetelés és 10 perc evés váltotta egymást, úgy 8-10-szer. Óránként cseréltük, hogy ki van elől. Este sátorállítás, majd reggel újra indult az egész. Így ment ez 44 napon keresztül. A csapat átlagsebessége a menetelésben 2,8-3 km/h volt. Amikor én vezettem a csapatot a leggyorsabb etapok, 3,8-4 km/h sebességgel voltak, ami nagyon jónak számít. Sokszor bevártam a többieket a szünetben. Egy viszonylag lassú sétatempót kell elképzelni, mégiscsak hegymenetben kellett menni és nehéz a szán. A terep változó volt: van benne sík rész és lejtő is persze, de mivel relatíve magasra mentünk, tengerszint felett 2800 méterre, nyilván folyamatos emelkedők voltak. Közben folyamatosan fújt az erős szél, és feljebb már azért kevesebb az oxigén a levegőben és hidegebb van.
Egy nap mennyit mentetek?
6-8 órával kezdtünk, ami felment 10-re. Szembeszélben, hidegben, amikor mély hó volt, nem volt egyszerű. Óránként ettünk egy energiaszeletet, ittunk, és mentünk tovább, mert ha nem mozogsz ebben a hőmérsékletben és szélben, akkor nincs esély a sikerre. A legmelegebb -16 fok Celsius volt, az átlag -20-25, a végén -30 körül, amihez jön egy nagyon erős szembeszél, ami lejjebb viszi a hőérzetet. Az elmúlt 30 évhez képest extrém havazás is volt, ami nagyon mély friss havat jelentett, amiben lassan és nehezen haladtunk. Síléccel közlekedtünk. Ha bakancsban mentünk volna, térdig besüllyedünk, nem haladunk. A síléccel gyorsabban és könnyebben lehetett. Úgy képzeld el, mint egy sígyaloglást, egy csoszogásszerű mozgást, vagy mintha emelkedőn fölfele futnál. az a típusú mozgás csak lassú.
Mit ettél?
Az étkezés nappal, óránként egy energiaszeletet jelentett, a főétkezés reggel és este meleg étel volt. Ezek dehitradált élelmiszerek voltak (speciálisan hegymászóknak gyártják), amikből kiszívják a vizet, így kisebb a súlyuk, és tápértékben is gazdagok. Felolvasztottuk a havat, a melegvízben megszívta magát az étel. Nagyjából napi 7ezer kalóriát fogyasztottam, de kevés volt, többet kellett volna ennem, éhes is voltam. Pedig ki lett számolva minden előtte, csak arra nem gondoltunk, hogy nagyobb súlyt fogok húzni, így nagyobb fizikai munkát végzek.
Kikkel voltál? Mit lehet tudni az expedíció többi tagjáról?
Egy norvég, egy walesi és egy lengyel hegymászó volt még rajtam kívül a csapatban. Működik az Antarktiszon egy logisztikai cég, aki a kutatóbázisoknak viszi az élelmet meg a felszerelést, és ők szállítják azt a pár embert is, akik expedíciós szándékkal mennek. Ők állapítják meg a feltételeket, és adják ki az engedélyt. Túl sok jelentkező ugye eleve nincs. Mi, így négyen jöttünk össze, akiket összehoztak.
Könnyű volt szponzort találnod a vállalkozásodhoz?
13 éve csinálok hasonló dolgokat, nem volt mindig ilyen egyszerű. A mélypont, amikor 2 hónapig „hajóztam egyet”, 2-3 évig készültem rá, azért dolgoztam, hogy megcsináljam, majd még utána évekig annak az útnak az adósságait fizettem. Persze ebből sokat is lehetett tanulni és legutóbb már profi csapat segített. A felszereléstől a logisztikán át, egészen a szponzorációtól a kommunikációig.
Milyen tárgyak segítettek az utadban?
A GPS, a laptájoló, a műholdas telefon, a síléc és a szán. Túl sok tárgy nem volt, ide csak a legjobbakat viheted, és azoknak jól kell működni minden körülmények között.
Ha nem lettek volna nálad ezek a tárgyak, hanem csak szimplán te, az ember lettél volna, akkor is meg tudtad volna csinálni?
Meg, persze, de teljesen más dimenzió a kettő. Mielőtt elindultunk, lekértük a műholdképeket, pontosan tudtuk, hogy hol milyen hasadék van, amit el kell kerülnünk, ami veszélyes – az alapján is lett az útvonal kipontosítva. Más eszközzel ezt nem tudod bemérni. Nem egyenes vonalban haladtunk, egy elég íves vonalat járt be az út, hogy kikerüljük a veszélyes területeket. Kellett hozzá a GPS. Meg lehetne csinálni anélkül is, de sebességben, kilométerben, időben és veszélyfaktorban, teljesen más eszközökkel, és más azok nélkül megtenni egy ilyen utat.
Amikor gyerekkorodban arról álmodoztál, hogy egyszer majd nagy dolgokat viszel véghez, az Antarktiszban is gondolkodtál?
Persze, ez ilyen klasszikus, ha valaki nagy felfedezéseket olvas. Egy óceán-átkelés, amiről korábban azt se tudták, hogy lehetséges –e, vagy egy olyan földrész meghódítása, ahol eddig még nem voltak, amit fizikálisan szinte lehetetlen megvalósítani, számomra mindig érdekes volt. De a Grönland-átkelés is, amit először 130 éve teljesítettek (nem is volt olyan régen), legalábbis az volt első igazolt, hogy képes rá az ember. Csak most van az, hogy már mindenhova megyünk, nem olyan rég még nem így volt. Hihetetlen belegondolni azok útjába, akik először csinálták, mivel nem tudtak róla semmit; nem voltak eszközeik, sem rálátásuk, mi várhat rájuk. Ezek izgalmas és nagyon tanulságos történetek – és emberiek. Nyilván nem fog mindenki elmenni ilyen helyre, de azért mindannyiunkban megvan az a kis rész ott legbelül, ami genetikailag belénk van kódolva, ami tud ezzel azonosulni. Hogy meghódítunk, felfedezünk valamit. Benne van az emberben, hogy mindig előre menjen, és mindig több legyen, mint ami tegnap volt, vagy mint akik mögötte voltak. Nálam ez olyan meghatározó volt, hogy képes voltam rátenni az egész életpályámat.
Nagyon tudatosan építetted fel az eddigi nagy célkitűzéseidet?
Alapvetően egy racionális, tervező típus vagyok, de a céljaim inkább romantikus álmokból születtek. Sokszor tűnik úgy kívülről, hogy az ember azt hiszi, semmi lehetősége nincs meg ahhoz, hogy megvalósítsa legmélyebb vágyait, és nincs is meg hozzá szinte semmi. Aztán valahogy mégiscsak abba az irányba visz az útja. Nálam meseszerűen alakult minden; kiderült, hogy a célomhoz van csapat, adódik lehetőség, tudok rá készülni, megkaptam az engedélyt. Mentálisan jól bírtam, mert mégiscsak jól jött a futás és sok minden. Tulajdonképpen az egész életutam arrafelé vezetett, hogy ott legyek, hogy ezt megcsinálhassam, és nyilván ez megy még tovább. Hiszem, hogy az emberrel az történik meg, amire fókuszál. Csak olyan lehetőségekbe fog belefutni, amilyenek folyamatosan foglalkoztatják, amikbe sok energiát rak bele. Persze rá lehet erre vetíteni, hogy sorsszerű, és persze valamilyen téren az is.
Hogy állsz a nyilvánosság kérdésével? Szeretsz szerepelni?
Nem vagyok egy exhibicionista típus, de erről nagyon szeretek kommunikálni. Örülök, hogy egyre több emberhez és egyre minőségibb módon jutok el. Nem csak a médiában szerepelek, hanem különböző intézményekbe, rendezvényekre is eljárok. Nemrég például állami gondozottaknál voltam előadást tartani. Ezek az események, találkozások feltöltenek.
Mit látsz a fiatalok szemén, amikor sztorizol?
Tetszik nekik. Hús-vér ember szájából hallják, hogy milyen nagy dolgokat meg lehet csinálni, ami után gondolhatják, hogy akkor a saját területükön belül, miért ne lehetnének ők is képesek valami különlegeset csinálni. Sokat kérdeznek. Dolgozok is azon, hogy ne egy sztárt lássanak bennem, hanem vegyék észre, hogy sok hibám van, ugyanakkor azt is, hogy milyen nehezen jutottam oda, ahol vagyok. Ehhez az kellett, hogy kitartottam a céljaim és álmaim mellett, akármi is történt, és meglett az eredménye. Ez a lényeg, ez kell hogy átmenjen üzenetként. Nálam a sport nem csak sport, hanem egy eszköz ahhoz, hogy magamat helyzetbe hozzam. Egy komplex életmód. Nekem ez így jó, tudom, hogy a helyemen vagyok. Sok érdekes emberrel találkozok, és ezt is imádom.
A motivációs előadásokon és a további terveid előkészítésén túl, Magyarországon milyen sportesemények vagy helyek vannak, amik közel állnak hozzád?
Az Ultra Balaton mindenképpen, ami 220 km. Ha nem futás, akkor a piros 85 teljesítménytúra a Pilisben, 3200 méter szinttel. Imádok kirándulni, nagyon szeretek kint lenni, mozogni. Budapesten élek, rengeteget gyalogolok a városban. Nagyon megszenvedem a tömegközlekedést, ezért inkább 1 órával előbb indulok el otthonról, ha megyek valahova; képes vagyok simán kilométereket gyalogolni.
Ehhez azonban idő is kell, amiből mintha a modern kor emberének egyre kevesebb jutna, nem?
Csak azt hisszük. A mobiltelefon használatra sok minden visszavezethető; bármikor bárkit el tudunk érni, és azt is tudjuk, hogyha a másik fölvette az asztalról a készüléket, mert akkor is elérhető jelet mutat. Azt is látjuk, mikor nincs bekapcsolva a másiké. Ha nem veszi fel valaki a telefonunkat 3 percig, már elméleteket gyártunk. Csak bonyolódott tőle az életünk, behülyült, begyorsult tőle minden. De persze ott a másik oldal is, hiszen egy csomó dolgot gyorsabban el tudunk vele intézni. Ha szerveznék egy utat, itt most mobilról megtudnám, hogy éppen milyen expedíció van, milyen időjárási körülmények között, mikor van a szezonja, milyen felszerelés kell rá, és simán be tudnám szerezni hozzá a netről a cuccokat. A jelen állapotok, lehetőségek nem összehasonlíthatók a régiekkel. A technikai fejlődések előtt 2 évbe került meghódítani a Déli-sarkot, mert hajóval mentek oda, és az út olyan hosszú volt, hogy közben befagyott a hajó a jégbe; át kellett hogy teleljenek, ami szintén 8 hónap volt; utána be kellett várni a többieket.
Még egy erős csapatnak is több hónap volt, hogy odaérjenek – ha sikerrel jártak – és ugyanannyi vissza. Az én 44 napom összehasonlítva az ő 2 évükkel, szinte semmi. Most meg az is nehézséget okoz, hogy valaki akár 1 hétre is hogyan szakítsa ki magát a mókuskerékből. Így szép lassan eltávolodtunk a természettől és egymástól. Sajnos esélyes, hogy ez csak fokozódik. Van is az a mondás, ami valahogy úgy szól:
„A világ még sose volt ilyen gyors és bonyolult, mint a mai napon, de már sosem lesz ilyen lassú és egyszerű, mint ma volt.”
Kell, hogy az ember saját magára időt szánjon és közben odafigyeljen a fizikumára is. Nem kell sportolónak se lenni hozzá, ne is posztolja, csak figyeljen önmagára. Mondjuk fusson egyet. Akár csak napi fél óra is irtóra sokat tud segíteni.
