Hogyan lehet tetten érni a felejtést? Milyen folyamatok előzik meg az emlékek eltűnését? Hirtelen történik minden, vagy lassan szétfoszló, csendes játékot követ az üresség? A pillanat értéke és jelentősége vajon miben mérhető? A Kispont Galériában szombat óta látogatható Felejtés kiállítás nem feltétlenül ad válaszokat a kérdésekre, de 18 fotográfus több mint ötven képe és 15 író-költő egy-egy alkotása jól szemlélteti az idő múlását.
A Halszájoptika Képirodalmi Hálózat szervezésében került megrendezésre az a különleges tárlat, ahol minden pillanatban mást láthatunk. Minden egyes lélegzetvétel alatt kontúrok, színek, formák, szavak tűnnek el. Ennek magyarázata, hogy a kiállított képeket lumenprint eljárással hozták létre, nem fixálták őket, így a sötétkamrából kihozva, a kiállítás első napjától kezdve tovább exponálódnak, és a szeptember 16-ig tartó tárlat ideje alatt fokozatosan elmosódott foltokká válnak. A tévéken olvasható szövegek zenei aláfestéssel, rövid videókban töredeznek szét, alakulnak képversekké.
Képek: 1. Varga Imre, 2. Talán Miki – Lépcsőházi tanulmány, 3. Budavári Csaba – Feedback
A kiállítást szombaton Haynal Ákos, a Halszájoptika alapítója nyitotta meg, aki szerint természetes, hogy nem akarunk tudomást venni a felejtésről, azonban az a végtelen adattárolás korában mintha egyre nagyobb területet takarna be. Nem történeteink, inkább csak egymásra rakódott villanásaink vannak, mert minden egy pillanat alatt történik… De hogyan lehetne ezt a legjobban szemléltetni? Az alkotóközösség tagjai, ahogy az gyakran előfordul, konkrét hívószavakat, feladatot kaptak: mutassák meg képeken, szavakon át a felejtés jelentőségét az alábbi gondolatok mentén:
„A felejtés mélyen átszövi személyes és közösségi életünket, mint az univerzumot a sötét anyag, úgy tartja össze történetünket, azt, ami lényegében vagyunk. Nem az emlékezés ellentéte, sokkal inkább része. Miközben harcban állnak egymással, egyúttal egy rendszert is alkotnak.
Már Platón azon aggódott, hogy az írás elsorvasztja az emlékezetet. Kíváncsi lennék, hogy mit szólt volna a könyvnyomtatáshoz és a jelenlegi adattároló kapacitáshoz. Ahogy az írás terjedésével és a könyvek megjelenésével megváltozott az, hogy mire kell és mire nem kell emlékeznünk, úgy a technikai, információs, tudományos robbanás is változtat az emlékezés és felejtés rendszerén. Alapvető a kérdés, hogy hogyan teszi ezt. Mit tartunk meg és mit dobunk ki akkor, amikor szinte minden emlékünk csinos mappákban hever valamelyik alkönyvtár mélyén egy felhőben? Mi a rangja az emlékezésnek a végtelenül görgethető felületetek korában?
Mérhetetlen tömegek jutottak ahhoz a kiváltsághoz, hogy rövid idő alatt bárhová megérkezzenek, milliárdok rendelkeznek azzal az eszközzel, melynek révén a világ tudásának nagy része azonnal elérhető, a világban az emberi átlagéletkor az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre növekszik.
Ha van pénzünk, a technikai robbanásnak köszönhetően pár óra alatt Londonban vagy New Yorkban lehetünk, de ha esetleg nem lenne, akkor virtuálisan egyik pillanatban a British Museumban, a másikban pedig akár Angkor Watban barangolhatunk. Másodpercek alatt fizethetünk olyan áruért, ami a világ másik felén van, hogy pár nap múlva a küszöbünk előtt landoljon. Ha úgy tetszik, megszüntetjük a teret és az időt a gyorsaság és hatékonyság jegyében, és ez elvezet a felejtés birodalmába, mert elvesznek viszonyítási pontjaink. Történetünk nem folyamattá, sokkal inkább pillanatok sorozatává válik.
Az információs forradalomnak köszönhetően minden lépésünk és adatunk valamiképp tárolódik, vagyis elvileg teljesen sértetlen formában, bármikor előhívható. A közösségi oldalak algoritmusai összes apró rezdülésünket vizsgálják és tárolják, hogy csak olyat adjanak, amit szeretünk, hogy minél hosszabb ideig belefeledkezhessünk a személyre szabott hírfolyamba. A követhetetlen ütemben ránk zúduló napi információ mennyisége miatt azonban nagy az esély, hogy a fontos vagy releváns adatok elvesszenek a zajban. Telefonjainkat a tervezett elévülésnek engedelmeskedve pár évente cseréljük (mint ahogy számos más tárgyunkat is), mert már nem kompatibilisek a mai technológiával, az új modellek pedig olyan tárhelyeket és egyéb szórakoztató adatrögzítő funkciókat kínálnak, amikre nem is gondoltuk, hogy szükségünk van. Már többnyire csak közvetítőkön keresztül látjuk a valóságot, amire ráerősített a pandémia. A bezártság eltörölte fontos pillanatainkat, ünnepeinket, szürkévé, jelzőpontok nélkülivé tette az időt, a társas élmények ritkulása pedig a családi és a kollektív emlékezet széttöredezésével jár. A különböző közösségek túlnyomórészben a virtualitásban működnek, saját eredettörténettel és beszédmóddal, ám ezek jellemzően elszigetelten és egymást nem értve léteznek.
A közös alapok elfelejtődnek, elsorvad a belátásra való képesség, megjelenik a törlés kultúrája, ami sokszor fundamentalista elszántsággal, a bármilyen szempontból oda nem illőt a felejtés kútjába ereszt. Természetesen erre a folyamatra készséggel rácsatlakozik a politika, mint ahogy arra is, ahogy az információs robbanásban egyrészről feloldódnak, másrészről lelepleződnek és hiteltelenné válnak azok az intézmények, amik akár évszázadokon keresztül kijelölték az emlékezés és a felejtés színtereit. Az elit nyilvánvaló okokból – különösen rendszerváltások környékén – erősen érdekelt a múlt át- és lefestésében, a tömeg politikai emlékezetének természete meg közismert.
Jellemző az emlékezés presztízsére, hogy ma a korszerű iskolákban nem elsősorban adatokat, hanem az azokhoz való hozzáférés módszereit oktatják, hiszen azt, hogy mikor volt az azincourt-i csata bármikor megnézhetjük. Ezzel összefüggésben a klasszikus műveltség tekintélye igencsak megkopott, felesleges jártassággá vált, helyét a jövőbe tekintő adaptációs képesség vette át. Így jártak az öregek emlékei is, hiszen életstratégiáik már végképp nem érvényesek ebben a szempillantás alatt változó világban.
Tragikus párhuzam, hogy a idősek tapasztalatainak elértéktelenedésével együtt a demenciában szenvedők aránya gyorsuló ütemben nő az öregedő európai társadalomban, mely folyamatot a covid megjelenése csak felgyorsította. Ma az unióban a 60 év felettiek 26 százaléka szenved valamilyen öregkori elbutulást okozó betegségben. Ha ilyen sok család küszködik a kórral, könnyen belátható, hogy ez össztársadalmi probléma. A jelenségnek a pontos okairól még csak feltételezések vannak, ám az ilyen állapot költői válasz arra, hogy mi maradjon a memóriájában annak, akinek sok szempontból fabatkát sem érnek a bölcsességei.
A technika már évtizedek óta egyre nagyobb szeletét uralja életünknek számos jótéteményével, és azzal, hogy átlép téren és időn, és leveszi vállunkról az emlékezés terhét. Ez utóbbi azért nyugtalanító, mert szembesülve a klímakatasztrófával, ha lakhatónak akarjuk a bolygót megőrizni, új, nagy, nemzeteken átívelő történeteket kell kialakítani magunknak, mert ezek hiányában sürgős vállalkozásunk mérhetetlen tudásunk ellenére lehetetlenné válik.”
A kiállítás megtekinthető a Kispont Galériában (9. ker. Budapest, Ráday u. 9.) szeptember 16-ig.
Borítókép: Icsu Renáta, Lebegés